A Visegrádi Együttműködés jelene és jövője

A visegrádi négyek, vagyis Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia regionális politikai-gazdasági együttműködéséről sokat hallani, konkrét eredményeket azonban a jól informáltak is nehezen tudnak sorolni. Az együttműködést a kezdetektől érdekellentétek és a történelmi sérelmek miatti gyanakvás terhelik, az euroatlanti csatlakozás lezárulásával pedig még nehezebben találja meg közös céljait az informális (ennek megfelelően pedig alacsony költségvetésű) kezdeményezés. Bár a magyar kormány külpolitikai stratégiájában és retorikájában kiemelt szerepet játszik a közép-európai összefogás, a partnerországok egészen az utóbbi hetekig hallgattak az Orbán-kormányt ért nemzetközi támadások kapcsán. Elemzésünkben megvizsgáljuk mik a kooperáció buktatói, tabui és lehetőségei, valamint, hogy ebben milyen szerepet tölt be jelenleg Magyarország.

A Visegrádi Együttműködést 1991-ben hívta életre három ország (Csehország és Szlovákia 1993-as kettéválásával vált négytagúvá az együttműködés), a 14. századi visegrádi királytalálkozó által megihletve. Az informális egyeztetések célja elsősorban az euroatlanti csatlakozás, vagyis az EU-és NATO-csatlakozás elősegítése volt, ráadásul az Oroszországtól való félelem is erősítette a kooperáció igényét. Így 2004 után bizonyos értelemben újra kellett definiálni az együttműködést, mely már az európai szintéren való közös érdekképviseletet tűzte zászlajára. Azóta azonban jelentős sikereket nem tudott felmutatni a mindössze évi 6 millió euróból gazdálkodó fórum.

Eltérő érdekek és hangsúlyok

Mindenek előtt a gyakran kölcsönös, történelmi sebekből fakadó gyanakvást kell kiemelni, mint az előrelépést és megegyezést gátló tényezőt. Szlovákiában a kilencvenes években Vladimir Meciar nevével fémjelzett politika a mai napig nagyban rányomja bélyegét a regionális kapcsolatokra. Az akkori miniszterelnök felismerte, hogy a frissen függetlenné váló állam nemzeti öntudatának kialakításához szükség van a megfelelő ellenségkép kialakítására, erre a szerepre pedig a történelmi okok miatt kézenfekvően Csehország és Magyarország kínálkozott. Bizonyos fokig ez a megközelítés a mai napig megmaradt mind a politikai elit, mind pedig a közvélemény körében, amely hajlamos a cseh illetve magyar „annektálási kísérletet” látni a négyek együttműködésében. Szlovákiában ráadásul közelednek a választások, így jelenleg még kényesebb témát jelent a szomszédokkal való kapcsolat, ami a V4 találkozók sikerét sem segíti. Persze magyar szemszögből sem éppen a korlátlan bizalom a bilaterális kapcsolatok alapja, ezt a helyzetet pedig az utóbbi időben kétség kívül kiélezte, ezáltal az EU-n belüli tevékenység és állásfoglalás összehangolását is gátolta, a szlovák nyelvtörvény, valamint a kettős állampolgárság kérdése. Nem véletlen, hogy az alapító atyáknak egészen a 14. századig kellett visszanyúlniuk, hogy a régió országainak együttműködését jelképező eseményre bukkanjanak.

Lengyelország ezzel szemben gyakorlatilag konfliktus nélküli kapcsolatokkal rendelkezik a másik három országgal, ez azonban földrajzi helyzetéből is fakad. A mindenkori lengyel vezetés számára a veszélyt az orosz és a német befolyás jelenti, melynek ellensúlyozására az egyik módszer éppen a közép-európai együttműködés megerősítése lenne, ám ez mindössze a rövid 2006-2007-es időszakban volt a külpolitika elsődleges prioritása. A jelenlegi kormány sokkal inkább Európa nagyhatalmait (sőt, az utóbbi időben Oroszországot) tekinti partnerének, mintsem mondjuk Magyarországot. Ezt ráadásul a gazdasági kapcsolatok elenyésző szintje is alátámasztja, a lengyel működőtőke-beruházás kis hányada irányul a régióba. Persze éppen ezért nagy előrelépési és terjeszkedési lehetőséget is jelentene a lengyel gazdaság számára a fokozott együttműködés.

Lengyelország mérete és súlya gyakorlatilag megegyezik a másik három ország együttes súlyával, így egyértelműen mindenki tőlük várja a vezető szerep betöltését. A lengyel kormánynak azonban érezhetően nincsen ínyére a feladat, csupán közös biztonságpolitikai garanciákban gondolkodik, és inkább arra törekszik minden erejével, hogy az európai nagyhatalmak tárgyalási partnerévé váljon, mintsem, hogy közép-európai nagytestvérként segítse a kisebb országok hatékonyabb érdekérvényesítését. Az utóbbi időben rengeteg lengyel szakember felhívta rá a figyelmet, hogy a kelet-nyugat irányú külpolitika (Oroszország, Keleti Partnerség, Baltikum, Németország) mellett Lengyelország csak akkor lehet valós hatalom, hogy az észak-déli tengely mentén is megerősíti pozícióit.

Ráadásul mivel a V4 szavazati súlya az Európai Unió Tanácsában gyakorlatilag megegyezik Németország és Franciaország együttes szavazati arányával, Európa két vezető hatalma igyekszik irányítása és felügyelete alatt tartani Közép-Európa folyamatait. Nicolas Sarkozy például nem egyszer erősen felemelte a szavát a visegrádi országok szavazások előtti megbeszélései ellen, melynek a minősített többségű döntéshozatal kapcsán lehet nagy jelentősége. Persze a hasonlóan időzített Merkel-Sárkozy találkozók ilyen problémát nem vetettek fel a közösség szemében. A német-francia tandem nem véletlen próbálja magához édesgetni a lengyeleket, hiszen nem hiányzik nekik, hogy a lengyelek egy EU-ellenes Közép-Európa élére álljanak (amit most a három másik állam képvisel a francia felfogás szerint). Ennek tudható be az is, hogy Németország előszeretettel vesz részt a V4 találkozókon megfigyelőként.

Mindezek mellett Szlovákia az eurózóna tagja és a bajba jutott országok számára folyósított mentőcsomagok legnagyobb ellenzője (Csehország pedig éppen régiónk elsőszámú eurószkeptikusa), míg Lengyelország az európai szolidaritás védelmezőjének szerepében tetszeleg. Teszi mindezt úgy, hogy Csehországgal karöltve igyekszik magát kihúzni az euró közeljövőbeli bevezetése alól. A szlovák euró, a magas magyar és lengyel infláció pedig mind olyan faktorok, amelyek a régiós kereskedelem stabilitását is aláássák.

Ráadásul a négy gazdaság szerkezete rendkívül hasonló, és mindegyik nagyban ráutalt a külföldi tőkére és beruházásokra. A regionális gazdasági kapcsolatok fejlesztése ennél fogva idáig meglehetősen zsákutcás volt. Sokkal inkább jellemző a külföldi (elsősorban német és orosz, az utóbbi időben pedig kínai) tőkéért folytatott verseny. A csehek és a szlovákok már régóta a közlekedési-logisztika csomópont szerepéért küzdenek, külföldi pénzből remélve az infrastruktúra fejlesztését. Mostanában aztán a magyar és a lengyel kormány is egyre inkább a kelet kapujaként igyekszik magát fontosabbá tenni mind a keleti, mind pedig a nyugati hatalmak szemében. Ezen a téren tehát eddig sokkal inkább a rivalizálás, mintsem az együttműködés volt a jellemző.

Geopolitikai dimenzió

Bár a Kárpátok átvágják a visegrádi országokat, így például Magyarország és Lengyelország geopolitikai tere egyértelműen különbözik, az oroszoktól való félelem ebből a szempontból egybekovácsolja az érdekeket. Ebben a dimenzióban már a lengyelek is szívesen vállalják a vezető szerepet, hiszen éppen Lengyelország a földrajzilag legkevésbé védett és legrosszabb történelmi emlékekkel rendelkező állam a négyek közül.

Oroszország grúziai és ukrajnai akciói, valamint az ezekre adott, jó indulattal is csak langyosnak nevezhető európai válasz, a fokozódó német-orosz közeledéssel karöltve joggal tölti el félelemmel a visegrádi országokat. A négyek vezetőinek azt is fel kellett ismernie, hogy Németország katonailag már nem nagyhatalom, kizárólag gazdasági erején és érdekeltségein keresztül érvényesíti akaratát, ezért továbbra is kerülni fogja a konfliktust Oroszországgal. Ezt Németország orosz energiától való nagyfokú függősége még biztosabbá teszi. A már említett grúziai és ukrajnai események pedig azt is egyértelművé tették, hogy a NATO-tól remélt védelemre is naív lenne támaszkodni.

Ezért került sor arra, amit George Friedman, a STATFOR elemzője történelemi léptékű fordulópontnak nevez: a visegrádi katonai alakulat felállításáról való megegyezésre. Bár természetesen méretében és költségvetésében ez még eléggé korlátozott, mégis egy folyamat kezdetét jelenti, amikor is megkezdődik a regionális katonai-biztonságpolitikai együttműködések kialakulása és térnyerése. Lengyel parancsnokság alatt jön majd létre 2016-os céldátummal az alakulat, 2013-tól pedig a NATO-n belül kerül majd sor közös hadgyakorlatokra. Ukrajna bevonása kulcsfontosságú lenne egy ilyen együttműködésbe, már csak a határok keletre tolása miatt is, ám erre a közeljövőben biztosan nem kerül sor, főleg nem Janukovics vezetése alatt. Ráadásul ezt a fejleményt Oroszország sem nézné karba tett kézzel.

Lengyelország eközben már Franciaországgal és Németországgal is megegyezett egy weimari harccsoport felállításáról, valamint a balti országokkal is igyekszik közösen fellépni az európai rakétapajzs és a közös védelmi politika ügyében. A regionális biztonság tekintetében tehát a lengyelek egyértelműen vezető szerepre vállalkoztak, miközben gazdasági és diplomáciai téren továbbra is igyekeznek Oroszország és Nyugat-Európa között egyensúlyozni.Van tehát közös pont a visegrádi országok között a védelem terén, annak ellenére, hogy Magyarország szűken értelmezett geopolitikai teréhez inkább a Nyugat-Balkán és Ausztria sorolható.

Magyarország, a kitaszított?

Az utóbbi hetekben Csehország és Lengyelország is kiállt Magyarország mellett Brüsszelben, ám korábban, az igazán viharos támadások közepette hallgattak a visegrádi szövetségesek. Felmerül tehát a kérdés, hogy a magyar kormány konfrontációs politikája mennyiben rontotta a V4 együttműködés lehetőségeit és mennyiben diszkreditálta Magyarországot a partnerek szemében.

A kiállás időzítése nem véletlen. Amikor a magyar kormány külpolitikájában bekövetkezett egy jelentős fordulat, amikor Lázár János és Orbán Viktor is hibákat elismerve, a német kormányt és gazdaságot méltatva igyekezett békíteni az Európa pénzcsapja fölött őrködő országot, valamint amikor az IMF-fel folyó tárgyalásokon is engedni látszik a kormány, hirtelen az addig hallgató barátok is kiállnak a magyar berendezkedés és a kormány mellett.

A régió országai számára, mint Európa minden államának, a magyar helyzet és az azt övező nemzetközi visszhang rendkívül kellemetlenné tett volna bármiféle közösködést Magyarországgal, ennek megfelelően még az eddigieknél jobban is háttérbe szorultak a Visegrádi Együttműködés céljai. Most azonban, hogy a magyar kormány békülékenyebb hangnemet ütött meg, felismerték ezek az államok is, hogy csak pozitív hatásai lehetne egy ilyen egyszerű nyilatkozatnak. Most már mindenféle rosszallás és negatív visszhang nélkül tehetnek ilyen megjegyzéseket, amivel semmit nem kockáztatnak, ellenben lekötelezik, „adósukká” teszik az Orbán-kormányt.

Donald Tusk például először szólalt meg érdemben a magyarországi helyzet kapcsán, a magyar parlament pedig egyből határozatban köszönte meg a kiállást. Magyarország barátai fogyatkoznak, így most minden külpolitikai szövetségesre és apró sikerre szükség van, ezzel pedig szűkebb régiónk országai is tisztában vannak. Ráadásul Tusk számára ez a gyengülő támogatottság mellett a nacionalista lengyel ellenzék leszerelését is szolgálta. Fő ellenfele, Jarosław Kaczynski nyíltan politikai példaképének tekinti Orbánt és a magyar kormánnyal való azonosulás választói szemében a párt hitvallásának alapja is. Ezt a hatást igyekezett gyengíteni Tusk a támogatásról való biztosítással akkor, amikor ennek már egyértelműen nem volt politikai kockázata.

Néhány hónappal ezelőtt azonban elképzelhetetlen lett volna ilyesmi. A Keleti Partnerség csúcs előkészítésére oly büszke magyar elnökség számára hatalmas pofon volt, hogy a végül a Varsóban megrendezett eseményen, bár Orbán Viktor formálisan társházigazdaként volt jelen, erről még a lengyel elnökség honlapja sem tett említést. Lengyelország és Csehország számára fontosabb az EU, mint Magyarország, így ha választási kényszerbe kerülnek (mint ahogyan az idáig volt), azt bizonyosan megsínyli a négyek együttműködése. Vagyis bármiféle előrelépés csak akkor lehetséges, ha a kormány külpolitikai és kommunikációs irányváltása tartós és radikális lesz.

A regionális együttműködés lehetőségei

Minden nehézség és érdekellentét ellenére azonosíthatók azok a területek (a már említett katonai együttműködés mellett), ahol valóban hatékony lehet a közös fellépés, ezáltal talán a konfliktusokat is valamelyest háttérbe szorítva.

Az első és legfontosabb ilyen az energiabiztonság kérdése. Mind a négy ország nagymértékben kitett az orosz energiaimportnak, ami az orosz tőkére való áhítozással együtt komoly pozíciókat biztosít Oroszországnak. Ez talán Szlovákiában kelti a legkevesebb rossz érzést, de alapjában minden ország enyhíteni szeretné ezt a befolyást és függést. Ennek érdekében egy észak-déli energiafolyosó kialakításán dolgoznak a négyek, ami egyelőre a Csehország és Lengyelország közti összeköttetés kiépítésében haladt leginkább előre. Ezt az szükségszerűséget fokozta, hogy Oroszország és Németország gyakorlatilag Lengyelország feje fölött és tengere alatt építette meg az Északi Áramlat gázvezetéket. Ezen felül fontos lehet Lengyelország kísérlete az energiaforrások diverzifikálására, bár sem az atomerőmű építésében, sem a palagáz kitermelésében nem igazán juthat szerep a közép-európai partnereknek. Ez utóbbiból azonban nagyban profitálhat a régió a későbbiekben, csakúgy, mint a tervben lévő folyékony földgáz tároló megépítéséből, mely első lenne a régióban és lehetővé tenné a földgáz alternatív szállítását.

A második közös pont a Keleti Partnerség. Az politikai-gazdasági átmenettel megbirkózó országok mind örömmel szerepelnek a demokrácia és az EU bővítésének promótálói szerepében, ráadásul a befektetések számára is piacot nyithat a szomszédságpolitika, vagy az esetleges bővítés. A közép-európai gazdaságok önállósodásához pedig elengedhetetlenül szükség van a külföldön való befektetések fokozására. Ráadásul biztonságpolitikai szempontból is fontos lenne az EU határainak kitolása. Ezen a téren elsősorban Magyarország és Lengyelország aktív, de Szlovákia és Csehország is megnyerhető az ilyen irányú kezdeményezésekhez. Ha pedig közös hangon sikerül ezt képviselni, az a régió presztízsét is növelheti.

Harmadszor, mindegyik ország számára létkérdés a kohéziós támogatások szintjének fenntartása a jelenlegi helyzetben. Az EU-s érdekképviselet, mindenekelőtt pedig a támogatási rendszer és a Közös Agrárpolitika reformja mindenképpen valós lehetőséget kínál az együttes fellépésre, Németország és Franciaország pedig érthetően éppen ettől tart a leginkább. Mondhatni, csak akkor lehet esély a sikeres érdekképviseletre, ha ezek az országok összefognak. Lengyelország az egyetlen, aki egyedül is képes komolyabb súllyal fellépni, de ők is jobb pozícióban tárgyalnak, ha a V4 képviselőjeként tekintenek rájuk, akik mind a négy ország szavazatait és támogatását maga mögött tudhatják.

A lehetőségek tehát adottak, és talán a konfliktusforrások szerepét is háttérbe szoríthatnák valamelyest, ám a régióban uralkodó unió ellenes hangulat (Lengyelország kivételével) és a magyar elszigetelődés következtében az utóbbi időkben csak a látszat és a diplomáciai retorika terén mutatott fel bármiféle eredményt a Visegrádi Együttműködés. A vezető szerepre alkalmas és a többi állam által is elfogadott Lengyelország pedig a jelenleg úgy néz ki, nem is fűz nagy reményt a kooperációhoz, inkább Európa nagyhatalmaihoz próbál közel kerülni, amely egyben nagyobb gazdasági haszonnal is kecsegtet. Gazdasági téren valószínűleg továbbra is fennmarad a versengés, amit minden bizonnyal Oroszország és Kína igyekszik majd érdekeinek megfelelően kihasználni. Ebben a versenyben pedig Magyarország pozíció a jelenlegi helyzetben igencsak gyengék, a magában is hatalmas piacot jelentő Lengyelország, vagy a már eurót használó, és így a logisztikai-közlekedési központ szerepére is megfelelőbb Szlovákia mellett. A közös védelem terén valóban fordulat következhet be hosszú távon, ám jelenleg ehhez egyik országban sincsen kellő pénz és technológia.