Együttes, de nem egyesült – a boszniai hadsereg problémái

A haderő átalakításának „divatja” Bosznia-Hercegovinát is elérte. Volt is mit átalakítani, hiszen az ország több hadsereggel is rendelkezett, melyek annak idején ráadásul egymással háborúztak. Ezzel egyidőben az ország a nemzetközi porondon is megpróbál szerepet vállalni. Elemzésünkből megtudhatja, mennyire sikerült.

Az elmúlt 20 évben világossá vált, hogy a századelőn még oly kívánatosnak tartott tömeghadseregek kora lejárt a modern hadviselésben. Ezzel egy időben a fejlett világ államai mind haderőreformokat vezettek be. Bosznia-Hercegovina azonban, mint oly sok másban, ezen a területen is kényszerpályára került, mely igen sajátos helyzetet eredményezett. Az országnak nem csak a függetlenség nyújtotta kihívásokkal kellett szembenéznie, de azonnal a felbomlás állapotába került és a harcokat csak nemzetközi segítséggel sikerült leállítani. A béke azóta is törékeny és ez a katonai ügyekre is nagy hatással van. Az ország vezetése azonban az elmúlt tíz évben eltökéltnek tűnt a változtatások végrehajtásában. Elemzésünk azt mutatja be, mennyire tudott a folyamat sikerrel járni.

Bosznia-Hercegovinában az 1990-es évek közepén az ország területéhez és lakosságához mérten igen magas volt a katonák száma. A mintegy 250 ezer egyenruhás azonban három különböző hadseregben harcolt egymás ellen. Külön haderővel bírtak a muszlim bosnyákok (Armija Republike Bosne i Hercegovine, ABiH), az ország területét majdnem teljesen elfoglaló szerbek (Vojska Republike Srpske, VRS) és a horvátok is (Hrvatsko Vijeće Obrane, HVO). Az egymással harcban álló felek közti első integráció még a háború alatt, 1994-ben amerikai nyomásra történt meg. Ekkor az ABiH és a HVO összevonásával született meg a Bosznia-Hercegovinai Föderáció Hadserege (Vojska Federacije Bosne i Hercegovine), mely külföldi támogatással vissza tudta szorítani a szerbeket az országot ma is két entitásra bontó vonal mögé. 1995-ben a felek békét kötöttek, ám ez a hadseregek státuszán mit sem változtatott. Bosznia-Hercegovinának egyszerre két védelmi szervezete is volt, a föderációs és a szerb hadsereg, melyek egymáshoz és adott esetben a központi kormányhoz is ellenségesen viszonyultak.

A lehetetlen helyzet megszüntetésére irányuló politikai konszenzus csak 2001-re jött létre. A folyamat azonban mai napig nem fejeződött be és számos buktatót is tartalmazott. Bár a hivatalos állásfoglalások a haderő reformját igyekeznek a daytoni rendezés egyik hatalmas sikereként bemutatni, a kép ennél jóval árnyaltabb.

A bosznia-hercegovinai politikai szférában 2001-ben vetette fel először távlati célként az ország a NATO Partnerség a békéért programjához való csatlakozása, hosszú távon pedig a védelmi szervezetbe való integráció. Világos volt azonban, hogy ehhez mélyreható reformokra van szükség, melyek között első pont a hadseregek egyesítése.

A folyamat 2002-ben, a koordináló titkárság felállításával kezdődött, majd 2003-ban a hadseregről szóló törvény, valamint az általános irányvonalak elfogadásával folytatódott. 2004-ben kinevezték az első közös hadügyminisztert, a két hadsereg, a VFBiH és a VRS pedig megtartotta első közös hadgyakorlatát. Még ebben az évben kinevezték a létrehozandó közös hadsereg tábornokait és döntöttek egy Irakba kiküldendő misszióról is.

Fordulópontot a 2006-os év hozott, hiszen számos egyeztetés után ekkor született meg az ország közös hadereje. A VRS-t és a VFBiH-et felszámolták és erőiből megalakították Bosznia-Hercegovina Fegyveres Erőit (Oružane Snage Bosne i Hercegovine, OSBiH). Ezzel egy időben megszűnt a két entitás hadügyminisztériuma is. Az egység létrehozásán túl azonban még számos kihívás várt a felekre. A környező országokban ekkor már javában folyt a professzionális hadseregek kiépítése, melyben Bosznia-Hercegovina helyzetéből adódóan jócskán le volt maradva. A cél tehát nem pusztán a két haderő egyesítése, de egy teljesen új, modern hadsereg kiépítése volt. Ennek érdekében megszüntették a kötelező sorkatonaság rendszerét és meghatározták az új, közös hadsereg létszámát. A professzionális katonák számát 10 ezer főben, a civil személyzetet ezer főben, a tartalékos állományt pedig 5 ezer főben határozták meg. Azonban problémák is akadtak.

Az ország megosztott társadalmi, politikai szerkezetét ugyanis az egyenlőség jelszava alatt azonnal a hadseregre is kivetítették és már-már kínos pontossággal meghatározták, milyen arányban kell az ország népeinek jelen lenni a fegyveres testületnél. A törvény szerint a bosnyákok a 16 ezer fő 45,9 százalékát kell adják, a szerbek 33,6 százalékot, a horvátok 19,8 százalékot, a többi nemzetiség pedig összesen 0,7 százalékot. Még ugyanebben az évben az ország felvételét kérte a NATO Partnerség a békéért programjába és távlati célként a teljes jogú NATO-tagságot jelölte meg.2007-ben Bosznia-Hercegovina folytatta a megkezdett utat, melynek eredményeképpen egyezmény született az észak-atlanti szervezettel a biztonsági információk cseréjéről és együttműködésről. A közös hadsereg pedig megkezdte első toborzóakcióját. Létrehozták a negyedik, ötödik és hatodik gyalogsági dandárt és a légierőt.

Bosznia-Hercegovina szerepvállalása a nemzetközi színtéren

A 2006-os reform minőségi változást hozott Bosznia-Hercegovina biztonságpolitikájának külföldi vonatkozásaiban, a központi kormány ellenőrzése alatt álló hadsereg révén ugyanis az ország képessé vált arra, hogy nemzetközi biztonsági együttműködésekben részt vegyen.

Természetesen az ország NATO felé való törekvésének jegyében Bosznia-Hercegovina csatlakozni kívánt a szervezet tagjainak akcióihoz. Ennek első állomása volt az iraki misszió, mely már 2005-ben, tehát a közös haderő felállítása előtt elkezdődött. 2009-től pedig Bosznia-Hercegovina részt vesz az afganisztáni ISAF-misszióban is. Itt persze nem kell hatalmas erőre gondolni, a 150 ezer főből a balkáni állam részesedése mindössze 55 katona. Ebből 10 tiszt a német és a dán parancsnokság alatt lát el operációs és adminisztratív feladatokat, a további 45 katona pedig szintén dán irányítás alatt teljesít szolgálatot Afganisztán délnyugati részén. A bosznia-hercegovinai kormány a jövőben szeretne az afgán helyi erők kiképzésében is részt venni.

Ezen kívül Szarajevó a Kongói Demokratikus Köztársaságban működő MONUSCO-misszióba öt megfigyelőt delegál.

Mindez az igyekezet persze kissé bizarr színezetet kap, ha figyelembe vesszük, hogy míg egyes boszniai katonák Afganisztánban „tartják fenn a békét”, szövetségeseik épp az ő országukban, Bosznia-Hercegovinában teszik ugyanezt. Az SFOR utódaként 2004-ben létrejött EUFOR ALTHEA ugyanis 2012 végéig élvez mandátumot arra, hogy a daytoni rendezésnek megfelelően ellenőrizze a balkáni köztársaságot. A 24 nemzet részvételével működő EUFOR ALTHEA 1300 fős, de szükség esetén a koszovói KFOR tagjaiból növelhető.

Közös hadsereg: siker, vagy kudarc?

A hivatalos brosúrákban és a politikusok nyilatkozatai egyértelmű, ha nem a legnagyobb sikerként könyvelik el az OSBiH létrehozását, mondván a közös hadsereg közös parancsnokság alatt van, a haderőreform pedig sikeres volt. A valóság azonban nem minden esetben tűnik ilyen biztatónak. Egyes vélemények szerint a hadsereg ugyanis inkább együttes, mint egyesült, a nemzetiségi elv ugyanis keményen érvényesül a szervezet minden területén. Elég csak a szinte a patikamérlegen kimért nemzetiségi arányokra emlékezni. Ezen kívül maga az OSBiH is hangsúlyozza, két katonai hagyomány, a VFBiH és a VRS folytatója kíván lenni. A 2009-ben létrehozott gyalogsági egységek központja is igen beszédes: a szerb területen fekvő Banja Luka, a bosnyák többségű Travnik és a horvátlakta területeken lévő Čapljina. Elmondható, hogy a valódi egyesítés csak a parancsnoki szinten történt meg, így adott esetben vélhetően nem lenne nehéz újból külön hadseregeket kialakítani. Különös tekintettel arra, hogy a százalékos arányok miatt a katonák nemzetiségi hovatartozását nyilvántartják és a hadsereg körüli egyik botrány épp azért robbant ki, mert ezeket az adatokat próbálták meghamisítani. A békerendezés tehát ezen a területen is úgy tűnik, elérte határait és ma csak az ország viszonyainak konzerválására képes, bármiféle változás a daytoni keretek között nem lehetséges.

A békeszerződés általi kötöttségeken kívül persze más, komoly problémák is sújtják a fegyveres erőket. Bár a központi kormány évente 150 millió eurót költ a honvédelemre, ez az összeg egyfelől túl sok a költségvetés egészéhez képest, másrészt elégtelen a hadsereg fenntartásához. Ellentét van azonban a két entitás politikusai között a megoldás mikéntjében. A Republika Srpska érthető módon nem lelkesedik túlzottan a közös hadseregért, mivel minden központosító lépés az ő privilégiumaikat csökkenti. Másrészt Banja Luka nem támogatja a NATO-hoz való csatlakozást sem, ami pedig éppen a Föderáció fő érve amellett, hogy egy használható hadsereget tartsanak fenn.

Bár a toborzási akciók nem voltak sikertelenek, erős kérdés, hogy a fiatal katonák vajon a pénzért, vagy hazafias meggyőződésből szolgálnak-e? A parlamenti választások eredményét ugyanis nem lehet kérdéses, hogy a bosznia-hercegovinai polgárok többsége mai napig sem a centralizmus híve. Ez persze fejlettebb államokban sem példátlan, azonban a közös ügyeket bizonyosan nem segíti.

Bosznia-Hercegovinának tehát komoly problémákkal kell szembenéznie úgy, hogy az államigazgatás és az emberek gondolkodásmódjának minden szintjén kísért az előző háború emléke. A ’90-es évek harcai a hadseregnek is adnak feladatokat. A bosznia-hercegovinai honvédelem egyik kiemelt kérdése az aknamentesítés, ebből azonban az OSBiH csak 20 százalékkal részesedik.

Egy kérdésben azonban kétségtelenül megtörtént az egyesítés az ország polgárai és egykori ellenséges alakulatai között. Nemrég Szarajevóban a más-más oldalakon álló egykori katonák együtt tüntettek nyugdíjukért. Kérdés, van-e és persze kell-e más ok a pénztelenségen kívül az ország polgárai számára, hogy együttesen lépjenek föl. Például egy közös hadsereg keretei között.