Merkel telefondiplomáciája Putyinnal

A krími törvényhozás kikiáltotta függetlenségét Ukrajnától, pedig már csak pár nap van hátra a hétvégi referendumig. Európában és a tengerentúlon reménykedve tekintenek Angela Merkelre és a német diplomáciai karra, hátha ők még el tudnak valamit érni az ukrán félsziget ügyében, mondván, őrájuk még talán hallgat Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök azonban hajthatatlannak tűnik az ukrán kérdésben, európai szankciók ide, vagy oda. Egyre kiszámíthatatlanabb, hogy hol fog véget érni a krími válság.

Telefondiplomácia és reálpolitika

Mikor Joachim Gauck államfő és Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter az idei müncheni biztonságpolitikai konferencián Németország nagyobb globális szerepvállalása mellett érveltek, valószínűleg maguk sem hitték, hogy ilyen hamar cselekedetre kell váltaniuk az ígéretet. Egy konkrét és kivitelezhető tervre pedig igen nagy szükség lenne. Az egyesített európai külpolitika igen lassan és koordinálatlanul mozog, ilyenkor pedig természetesen elindul a vezető utáni keresés: ki lesz az, aki végül megálljt fog tudni parancsolni Putyinnak?

Az Egyesült Államok külpolitikájának fő csapásvonala az utóbbi pár évben egyértelműen áttevődött az észak-atlanti térségből a Csendes-óceán felé. Ez nem csak a washingtoni retorika irányváltásában nyilvánul meg, hanem kézzelfogható, számszerűsíthető tényeken keresztül, így például a befektetett tőke mennyiségében, vagy az állomásoztatott katonák létszámában. Európában tehát az USA létszámleépítése szükségszerűen hatalmi űrt hagyott maga után, amit a reálpolitika szabályai szerint valakinek mindig ki kell töltenie. Jelen esetben két aktor jöhet számításba, aki az egyensúly újraalakításában részt tud venni, az Európai Unió és Oroszország.

Mint az EU legnépesebb, legerősebb és leghatalmasabb országára, Németországra különleges felelősség hárul a huszonnyolcak körében- szól a jól ismert mondat. Pár héttel ezelőtt még úgy állt az ukrán helyzet, hogy egyedül Angela Merkel lesz képes a nyugati táborban szót érteni Putyinnal. A március 2-i estén a német kormányszóvivő még örömmel tájékoztatta a német sajtót, hogy Merkelnek sikerült rávennie Putyint arra, hogy egy EBESZ égisze alatt küldjenek tényfeltáró bizottságot az ukrán félszigetre. A berlini telefondiplomáciának akkor úgy tűnt, sikerült valamennyi időt nyernie.

A március eleji részsikernek viszont nem lehetett sokáig örülni, Putyin ugyanis úgy tűnik, megszegte az ígéretét. Az EBESZ megfigyelői sokadszori próbálkozásra sem jutottak be a félszigetre, kedden már haza is fordultak. Merkel azóta a nemzetközi jog ellen való lépésen túl már egyenesen annexiónak nevezte a krími orosz akciót. A német kancellárasszony az Uniópártok együttes ülésén úgy fogalmazott, Németországnak jelenleg egy hármas cselevési módozatot kell szem előtt tartania: egyfelől segítség Ukrajnának, másfelől fenntartani a párbeszédet Oroszországgal, viszont ugyanakkor világos határt is kell húzni az oroszok előtt. Mindez Merkel olvasatában már előrevetíti a szankciókat Oroszországgal szemben, fontos viszont, hogy az uniós tagállamok egységesek maradjanak „Lisszabontól Rigáig”.

Az említett „világos határ” kapcsán természetesen adott a kérdés, hogy meddig mer elmenni az EU, végtére is, az orosz gázcsapda nemcsak hazánk számára jelent komoly kitettséget, hiszen az uniós tagországok összes gázfogyasztásának harmada érkezik orosz földről. Ugyanakkor a gázfüggőség kölcsönös függőség is egyben, az oroszoknak ugyanis nagy szüksége van az európai valutára. Egy „szankcióspirálban” racionálisan meggondolva egyik fél sem lenne érdekelt, krízishelyzetben viszont könnyen születnek elhamarkodott döntések, melyen normális körülmények között egyik félnek sem állnának érdekében. Most viszont sajnos nincsenek normális körülmények.

A kijevi hatalomváltás óta néhány dolog egészen kezd kikristályosodni. Fontos látni, hogy az európai álláspontot nem a kijevi véráldozat változtatta meg, hanem az orosz medve feltűnése láthatáron. Míg Janukovics bukása után (de még az orosz bevonulás előtt) Európa vezetői próbálták nyitva tartani a kapukat Ukrajna számára, bár kétségtelenül óvatosak voltak, hiszen valamelyest kivárásra játszottak. A határozott cselekvés hiánya mögötti motiváció akkor teljességgel egyértelmű volt: nem akartak ujjat húzni Putyinnal. Akkor még az EU számára Ukrajna nem jelentett annyit, amennyiért érdemes kockáztatni az orosz kapcsolatot. A Kreml agresszív döntése után viszont fordult a kocka, ma már többről van szó, mint egy egyszerű költség-haszon elemzés.

Schröder magyarázza Putyin bizonyítványát

Gerhard Schröder kétségkívül jól ismeri Vlagyimir Putyint. A szociáldemokrata kancellár hivatali ideje alatt is igen baráti viszonyt ápolt az orosz vezetővel, mindezt megkoronázva 2005-ös bukását követően a Kancellári Hivatalból a Gazprom felügyeleti bizottságának elnökévé nevezték ki (a választás és a kinevezés között mindössze pár hét telt el). A Die Zeit-nak adott vasárnapi interjúban az egykori kancellár kiemelte, Putyin abban érdekelt, hogy Oroszországot konszolidálja, gazdaságilag fejlessze, és „olyan nagynak és hatalmasnak tüntesse fel, hogy egy vonalba kerüljön az USA-val.”

Schröder elismerte, hogy Oroszország a nemzetközi jogot megsértve szállta meg a Krím-félszigetet, viszont kiemelte, hogy mindez nem következett volna be, ha az EU más stratégiát választ. Az ex-kancellár véleménye szerint az unió ott hibázott, hogy Ukrajnát egy vagy-vagy döntés elé kényszerítette – már ami az európai integráció és a Vámuniót jelenti – egy is-is lehetőség helyett (az most más kérdés, hogy a kettő egyébként intézményesen kizárja egymást, mármint ami a teljes jogú tagságot jelenti).

Az egykori szociáldemokrata kancellár ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetközi jog megsértésének ügyével csínján kell bánni, hiszen ő maga is megszegte azt, nevezetesen a Szerbia ellen folyatott 1999-es koszovói háborúban való német részvételért. Schröder Merkel tervben lévő szankcióit ugyanakkor értelmetlennek nevezte, azok ugyanis „Németországot minden másik uniós tagországnál nagyobb mértékben érintené.”