Komoly lehetőségeket rejthet a Visegrádi Harccsoport

2013 márciusában hivatalosan is megegyeztek a Visegrádi Együttműködés tagállamai egy közös 3000 fős harccsoport lengyel parancsnokság alatti felállításáról. A sok vitát generált katonai együttműködés regionális szinten követi az EU-s harccsoportok mintáját, kérdés azonban, hogy milyen gyakorlati értelme lehet négy NATO-és EU-tagország ilyen típusú szövetségének. A szimbolikus jelentőség mellett hozhat-e valós gyakorlati hasznot?

Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország, vagyis a visegrádi országok tavaly márciusban egyeztek meg végelegesen egy 3000 fős harccsoport közös felállításáról. Hazánk és Szlovákia 400-400, Csehország 800, Lengyelország pedig 1300-1600 katonát biztosít, az egyes államok bizonyos területekért felelnek (Magyarországnak például a mérnöki feladatok jutottak), a harccsoport pedig 2016-ra lesz bevethető békefenntartó és válságkezelő feladatok ellátására.

Katonailag szükségtelen

Európai Uniós szinten is felmerült már egy európai hadsereg felállításának igénye, melynek legelkötelezettebb támogatói az Afrikában a mai napig előszeretettel szerepet vállaló franciák voltak. A december Európai Tanács csúcson napirendre is került a téma, ám végül az az atlantista irányvonal kerekedett felül, melynek értelmében a NATO keretein belül kell fejleszteni, a megkettőződés csak bonyodalmakat és káoszt okozna. Európai hadsereg tehát nem lesz, EU-s harccsoportok azonban már léteznek. Az összesen 7000 főt számláló alakulatok mára ugyan már 16 helyen is bevetésre kerültek, ám ezek közül mindössze négy volt katonai jellegű fellépés, a többi pusztán rendvédelmi feladatok átmeneti ellátását jelentette.

Vagyis uniós szinten arra jutottak a tagállamok vezetői, hogy a NATO kötelékein belül szükséges az erőfeszítések növelése, a limitált számú és jelentőségű európai hadtestek sokkal inkább a könnyű és gyors mozgósíthatóságról, valamint a veszőben lévő európai presztízsről szólnak, mintsem valós katonai védelemről. A decemberi ülésen egyébként a magyar kormány is emellett az elképzelés mellett foglalt állást, egészen pontosan a kérdésben a visegrádi országokat képviselő lengyel kormányfőn keresztül.

A valós haszon nyilvánvalóan katonai szempontból jelentéktelen országok közös tervei esetében sem a honvédelem, hiszen gyakorlatilag mindössze egyetlen elitcsapatról beszélünk, amely minden valószínűség szerint vagy más EU-s harccsoportokkal közösen (az unióban a parancsnokságot évente rotálódva töltik be bizonyos országcsoportok, a V4-re éppen 2016-ban kerül sor), vagy a NATO kötelékein belül kerülhet majd bevetésre.

Szlovákia, Csehország és Magyarország GDP-je megközelítőleg egy százalékát költi hadikiadásokra, ami a közeljövőben nem valószínű, hogy növekedne. Lengyelország ezzel szemben eleve jóval jelentősebb GDP-je két  százalékát fordítja ilyen célokra, ami a valóságban annyit tesz, hogy a lengyel kormány kétszer annyit költ hadserege fejlesztésére, mint három regionális partnere együttvéve. A négyek közül ez az egyetlen nagyobb beruházásokban gondolkodó ország, modernizációs programjuk keretében 2020-ig 45 milliárd dollárt költenek majd fejlesztésekre. Mindeközben Szlovákia légtere a közeljövőben NATO-felügyelet alá is kerülhet, ha a hamarosan nyugdíjazandó MIG-ek helyett nem vásárol új gépeket, ez a forgatókönyv pedig a jelenlegi gazdasági helyzetben egyáltalán nem tűnik a földtől elrugaszkodottnak.

Egyértelmű, hogy ilyen erőviszonyok mellett csak lengyel vezetés alatt valósulhat meg az együttműködés, akik számára első ránézésre nem sok hozadéka volna egy ilyen kooperációnak. Katonai szempontból számukra sokkal jelentősebb a weimari háromszög (Németországgal és Franciaországgal), de még az észak-európai EU-tagállamokkal is bőven lenne közös nevező, elsősorban az Oroszországgal szembeni gyanakvás és ellenszenv. Az Oroszországhoz való viszony szintén érzékeny pontja a visegrádi katonai együttműködésnek, hiszen míg a lengyelek igyekeznek távolságot tartani Putyintól, a magyar kormány kifejezetten a kapcsolatok előmozdításán fáradozik, és Szlovákiával egyetemben szinte teljesen az régi orosz fegyverarzenáltól függ. Geopolitikailag tehát közel sem olyan egységes a négy ország, mint azt elsőre gondolnánk.

Ezt a különbözőséget erősíti az országok közti történelmi gyanakvás is. Nyilvánvalóan sok szlovák nehezen viselné, ha magyar gépek felügyelnék a szlovák légteret és fordítva, de Csehország és Szlovákia viszonya is messze áll a felhőtlentől. Ráadásul jelen pillanatban nincsen olyan valós külső fenyegetés, ami lökést adhatnak az ellentétek áthidalásához.

Mégis fontos lehet

 A fentiek ellenére mind a regionális, mind az egyes nemzeti érdekek szempontjából nagy lehetőségek rejlenek egy ilyen együttműködésben. Kezdeti lépésként egy ilyen szűk körű katonai kooperációt minden fél el tudott fogadni, aminek nagy szerepe lehet az előbbiekben említett bizalmatlan légkör enyhítésében. Valós jelentőségétől függetlenül a harccsoport felállítása mégiscsak egyike a Visegrádi Együttműködés nagyon kevés kézzel fogható, látványos megnyilvánulásainak, ami mind a média, mind a lakosság részéről figyelmet vonz, ezáltal segítve a jövőbeli esetleges komolyabb tervek szélesebb elfogadottságát is.

A szimbolikus jelentőség mellett azonban forintosítható előnyei is lehetnek egy kialakuló összehangolt politikának, bár a mostani egyezség egyelőre csak az első lépés ebbe az irányba. Az egyébként is fejletlen hadsereggel, elavult technológiával rendelkező és alacsony hadikiadású (ez alól Lengyelország kivétel) országok a válsággal még inkább visszafogták az ilyen irányú költségeiket, ami már-már a fenntartásra sem elég, hogy a jórészt régi szovjet eszközök cseréjéről ne is beszéljünk. Egyértelműen hatalmas előnyt jelentene a közös közbeszerzések kiírása és lebonyolítása. Nyilván ekkora mennyiségben jobb az alkupozíció is, arról nem is beszélve, hogy a lengyel és a cseh hadiipar piacot találhatna, az együttműködés összes országa pedig kedvezményes árakat a régión belüli kereskedelemből.

Ha a jövőben nagyobb munkamegosztás alakulna ki a négy ország hadserege között, vagy legalábbis növekedne az összehangoltság, nyilvánvalóan a fenntartási költségeken is lehetne spórolni. Példaként említhetjük itt a területileg határos országok légvédelmének egyesítését, ami rögtön kiadáscsökkentést hozhatna. Természetesen egyik állam hadserege sem fog egyetlen dologra specializálódni, az ésszerűség határain belül mégis lenne bőven lehetőség a költségek ilyen típusú lefaragására.

Az elvonatkoztatottabb előnyökhöz visszatérve nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a szóban forgó országok meglehetősen korlátozottan járultak az eddigiekben hozzá a NATO tevékenységéhez, most viszont egy modern harccsoportot állítanak ki, ami minden bizonnyal presztízsnövekedést eredményez majd. Ráadásul az EU által preferált harccsoport-struktúrában kevés tagállamnak van gyakorlati tapasztalata, így speciális tudást tudna felmutatni valamiben többek között a magyar hadsereg, miközben a régión belül a közös stratégiai gondolkodás is kialakulhatna, fejlődhetne.