Gucci és falvak a kínai megalopoliszokban

Kínában egyre több a város és egyre kevesebb a falu, előbbiek óriásokká duzzadnak és bekebelezik az utóbbiakat. Egyre nagyobb a fogyasztóképes középosztály, de kialakulóban van egy immobilis alsó osztály: paradox módon pont a migráns munkásoké. Ma a lakosság 10-20%-a tartozik a középosztályhoz, de 250 millió ember olyan, szülőfalujából elvándorolt munkás, aki új otthonában másodrendű állampolgár. Eltűnnek a falvak, ők mégis falusiak maradnak – a megalopoliszok közepén.

„Múlt héten a nagybátyám szólt, hogy elveszik a földjét, de az a kevés pénz, amit cserébe adnak, semmire sem elég. A faluban senki sem értett egyet a rendelkezéssel, ezért a kormány embereket küldött, hogy addig zaklassák őket, amíg alá nem írják a megállapodást. A nagybátyám tehetetlennek hangzott. Én tudom, hogy mit jelent a föld egy földművesnek, és azt is, hogy mi történik, ha valaki szembe száll a kormánnyal. Mit lehet ilyenkor tenni?” – szólal meg Kína egyik közösségi oldalán egy felhasználó Sanghajból, s folytatja egy másik Csianghszi (Jiangxi) tartományból: „Az otthonunkat lerombolták. Nem kompenzálták a kárt, nem tárgyaltak a föld elvételéről, legfeljebb bérelhetek majd egy lakást. Több mint 600 hektárt fognak főleg ingatlanfejlesztésre használni”. A segélykiáltások tömegében fel-feltűnik egy-egy pozitív hozzászólás is: „Az én városomban sok ember reméli, hogy lerombolják a házukat, mert ilyenkor több millió jüan kártérítést és új lakást kapnak” – azonban az, hogy a közösségi oldalak (gyakran a kormány által fizetett) kommentelői megpróbálják pozitívvá varázsolni azt a képet, amelyet az egyéni érdekeket mindig felülíró központi tervek következetes végrehajtása fest, még nem teszi kevésbé drámaivá Kína várospolitikájának helyzetét.

Kínában város és falu kezd összemosódni: azok a színpompás ősi falvak, amelyeket az állam reklámoz, a valóságban újonnan épített turistalátványosságok, a vidékieket viszont évtizedek óta szívják magukba az egyre duzzadó városok, falvaikkal együtt. Mao Ce-tung néhai vezető még a parasztok vidékhez kötésében látta a társadalmi problémák megoldását, azonban az elmúlt két évtized gyors urbanizációja és a városba történő folyamatos bevándorlás miatt a Guardian adatai szerint mára több a városlakó, mint a vidéken élő ember Kínában.

Vannak, akiket a terjeszkedő városok kebeleznek be falvaikkal együtt, és vannak, akik munkát keresve vándorolnak legfőképp Kína gazdagabb, keleti régióiba. A kínai megalopoliszok modernizációjukat főként a környező földek kisajátításából finanszírozzák, a fejlesztésekre felvett hiteleiket ezeknek a földeknek kereskedelmi hasznosításból fizetik vissza. Azonban ezt a stratégiát nem sokáig lehet már fenntartani.

A kormány hosszú távon –de minél hamarabb – a befektetések – többek között a terjeszkedő városok által végzett infrastrukturális fejlesztések – helyett a fogyasztást tenné a gazdasági növekedés alapjává, de ehhez a fogyasztásra képes városi középosztály felduzzasztására van szüksége. 2025-re a kormány tervei szerint a lakosság 70%-a fog városokban lakni és a lakosság 40%-a fog a középosztályhoz tartozni – ehhez a következő 12 évben 250 millió embernek kell városokba költöznie. A vezetés retorikájában a városiasodás az a „kínai álom”, amely perspektívát ad az embereknek, a vándorlás azonban egyelőre nem csak a középosztály növekedését eredményezi, hanem egy új szegényréteget is táplál, akik bár a városokban élnek, számukra a polgárosodás mégis csak távoli jövő, miközben a létező középosztály kritikus hangjával jelent problémát a kormánynak.

Az öntudatos középosztály

A gyors gazdasági növekedés és az agresszív városiasodás számos problémához vezetett, amelyek a társadalmat is egyre inkább mobilizálják. A New York Times szerint környezetszennyezés mára a rákot tette vezető halálokká Kínában, évente 300 ezer ember hal meg a légszennyezés miatt, a nagyvárosok szürkeségbe burkolóznak. Az ország 700 millió városlakójának mindössze 1%-a lélegezhet az EU skálája szerinti tiszta levegőt. A középosztály tagjai egyre többször emelik fel a szavukat a helyzet ellen. Felmérések szerint a társadalom nagy része elégedetlen a környezet állapotával, s a gyakori tüntetések nem ritkán eredményesek is. Néhány évvel ezelőtt egy sanghaji demonstráció hatására állt el a kormány egy, a város közelébe tervezett gyár megépítésétől, Hsziamenben (Xiamen) pedig egy vegyi üzem felállítását tudták megakadályozni a helyi lakosok. Legutóbb májusban a Jünnan (Yunnan) tartománybeli Kunmingban tiltakoztak egy, a városhoz közel épülő vegyi üzem és olajfinomító ellen. Többeket letartóztattak és zaklattak, de a polgármester végül megígérte a demonstrációk hatására, hogy nem fogják felépíteni a komplexumot.

A tüntetők gyakran nem is magát az építkezést, hanem a lakóövezethez való közelséget, illetve a projektek átláthatatlanságát kritizálják. Sokan emiatt az egyre tudatosabb középosztály erősödését a hatalom kihívásáként értelmezik, azonban Kína újgazdagjai általában nem a kormány politikája ellen mozdulnak meg, hanem főként az elért eredményeiket, saját életminőségüket védik. Bár kutatások szerint szkeptikusabbak a kormány propagandájával szemben, és érzékenyek arra, ha nem mondhatják el a véleményüket, az egyes eseteket kevesen kapcsolják össze a demokrácia iránti igénnyel. A tüntetések jellemzően konkrét ügyeket érintenek és helyi vezetők ellen irányulnak, nem pedig általában véve a Kínai Kommunista Párt hatalma ellen.

A Guardian szerint Kunmingban mintegy 2500-an vonultak az utcákra, de más tüntetések sem sokkal haladják meg ezt a létszámot. Ez egy-egy kínai város többmilliós lakosságához képest elenyésző szám, nem véletlenül. Különböző felmérések szerint az 1.3 milliárdos országban ma nagyjából a lakosság 10, maximum 20%-a tartozhat ahhoz a réteghez, akik ugyan hitelekből, de megengedhetik maguknak a nyugati vagy japán autókat, ruhákból a világmárkákat, gyerekeiket jó iskolába, különórákra járathatják, és jó lakásban vagy saját házban lakhatnak – noha így is több százmillió emberről van szó.

Máshonnan jön a többség

A városok fejlődését az olcsó munkaerő beáramlásával tudják fenntartani, akik az ország más részeiről költöznek a főként nyugati gazdag tartományok területeire. Bár az őshonos városiak sem tartoznak mind a gazdagabb réteghez, a bevándorló munkások gyakran a városok lakosságának nagyobbik részét teszik ki, s elsősorban belőlük kezd kialakulni Kína új nincstelen rétege. A Forbes szerint ma 250 millióan vállalnak munkát szülőhelyüktől távol.

A Kommunista Párt 1958-ban vezette be a hukou elnevezésű családregisztrációs rendszert, amely szerint mindenki részesül a szociális ellátórendszerből és egészségügyi ellátásból, de csak regisztrált szülőfalujában vagy szülővárosában. Ez nem akadályozza meg az embereket abban, hogy máshol vállaljanak munkát, ha otthonukban nincs erre lehetőség, de életüket az új városokban nagyban megnehezíti. Amíg az emberek csak azért költöztek akár több száz kilométer távolságba, hogy pénzt keressenek, majd egy idő után hazamentek, a rendszer nem okozott problémát, de a mai középkorú generáció, akiknek nagy százaléka már évtizedek óta él másik városban, nem akar, nem tud visszaköltözni. „Új” otthonukban viszont másodrendű állampolgárok, így nem is lehet tőlük várni a fogyasztás beindulását.

Az elmúlt 20-30 évben meggazdagodottak már most is vásárolnak, a többiek a jövőre tesznek félre, ezért a fogyasztás és a felemelkedés rövidtávú esélye igen csekély. Gyerekeiknek nem jár helyi oktatás, így ők gyakran szüleiktől távol, „otthon”, a nagyszüleiknél élnek, míg a dolgozóknak nem jár nyugdíj, csak a félretett pénzükre, illetve gyerekük segítségére számíthatnak olcsón bérelt lakásaikban.

A Huffington Post szerint a 2006 és 2010 között megduplázódott, évi akár 180 000 tüntetés nagy részét a migráns munkások tartják, általában békésen, néha gyújtogatva, sokan olyanok, akiktől elvették a lehetőséget a vidéki boldogulásra, de nem élvezhetik a városi lét kiváltságait, sokszor az alapvető munkajogokat sem. A BBC-nek megszólaló kínai szakértők szerint a politikusok és a cégek kezdik felismerni, hogy a helyzet nem tartható sokáig, szükségük van a munkaerőre, amit így csak elijesztenek.

Falvakban élnek, mégis a város legjobb részein

A középosztály és a migráns szegényréteg térben is elkülönül egymástól, pedig közel laknak a másikhoz. A középosztály főleg újépítésű lakóparkokban, több tíz emeletes házak lakásaiban él, a migránsok a város olcsó lakásait bérlik a felhőkarcolók tőszomszédságában – és folytatják falusi életmódjukat.

Minden nagyváros fejlesztése maga a terjeszkedés. Új városközpontokat hoznak létre a falusiaktól elvett értékes területeken, akik csekély kompenzáció és lakáscsere után beolvadnak a városi életbe. A Kanton város (Guangzhou) melletti Tan falu mezőgazdasági területein 1992-ben építették a város új üzleti negyedét, majd lassanként a többi környező faluval is ez történt, s belenőttek a városba.

A folyamat egész Kínában évtizedek óta zajlik, s néhány falusi jól forgatta a szerencséjét. Földjeiket ugyan elvették, de a történelmi területen fekvő parasztházaikat megtarthatták. Ahogy lassanként körbenőtték őket a város gazdag részei, ingatlanjaik értéke felment, illegálisan páremeletes házakat építettek, tehetős háziurakká váltak, akik viszonylag olcsón, főleg bevándorló munkásoknak adják ki lakásaikat. A kínai városok tervezetlen, kusza idegenségét az ilyen városi falvak adják, egy-egy nagyvárosban több is, azonban az éttermekkel, kisboltokkal, fusizott építményekkel teli kacskaringós utcákban a kormány nem a kulturális örökséget, hanem a megoldandó problémát látja.

A város falvai nem nyomornegyedek, mégis itt jellemző leginkább a bűnözés. Ahogy a kormány a környező falvakból is erőszakkal költözteti ki a falusiakat, most a városokban tovább élő falvakból is erőszakkal költöztetik ki az ott lakó migránsokat, akik tiltakozását következetesen nyomja el a hatalom. A South China Morning Post hongkongi lap szerint Kanton város üzleti negyedében idén áprilisban bontották le az utolsó ilyen falut, amely több mint 1000 őshonos és 10 000 migráns munkás otthona volt. Lakásaikért négyzetméterenkénti 1000 forintnak megfelelő kompenzációt és másik otthont kaptak a megújult negyedben.

A kormány szavaival: „tőke megy vidékre”

Az új kínai vezetés politikája már nemcsak az urbanizáció felgyorsítása, hanem vidék és város integrálása, a hivatalos álláspont szerint „a város és vidék duális struktúrájának megtörése” – írja a The China Story nevű ausztrál portál. A falvakhoz tartozó szociális ellátórendszert a városhoz kötnék, a falusi regisztrációt városivá konvertálnák és egyszerűbbé tennék a városi vezetés számára a vidéki földek kisajátítását, illetve növelnék a kisebb városok erejét, várossá duzzasztanának falvakat. A hosszú távú cél a teljes polgárjogok biztosítása a migránsok számára is, hogy hozzáférjenek az iskolákhoz és a nyugdíjrendszerhez, ezzel indítva be a fogyasztást.

Vannak már az összeérő gigavárosok korszakának kezdetére utaló jelek: 2011 óta folyik a projekt, amely a Gyöngy-folyó deltájánál kilenc dél-kínai várost kötne össze. Kanton (Guangzhou), Sencsen (Shenzhen), Foshan, Dongguan, Csongsan (Zhongshan), Csuhaj (Zhuhai), Csiangmen (Jiangmen), Hajcsou (Haizhou) és Csaocsing (Zhaoqing) között hat év alatt tervezik kiépíteni a közlekedési, telekommunikációs, energia- és vízhálózatot. A városok integrálásával a lakosok könnyen utazhatnak majd egyikből a másikba és vehetik igénybe az egészségügyi rendszert is. A Bloomberg hírügynökség szerint 2030-ra 13 darab tízmilliósnál nagyobb megaváros lesz Kínában. Úgy tűnik, a gazdaság motorjának szerepét akkor veheti át a fogyasztás, ha már nincs mit tovább urbanizálni.