Az IMF-lájk, és ami mögötte van

Múlt hét csütörtökön drámai bejelentés kavarta fel a karácsonyi vásárok szegfűszegillatától elkábult magyar közvéleményt: Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter pár óra leforgása alatt lefújta a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ellen eddig folytatott magyar szabadságharcot, és egy új típusú együttműködést vetített előre.

Azóta ismét a nemzetközi közvélemény reflektorfényében táncol Magyarország, még ha a vakuk nem is villognak akkora elánnal, mint a nagy port kavart médiatörvény, vagy az új alaptörvény elfogadásakor. A nemzetközi sajtó rögtön vad találgatásokba kezdett a várható forgatókönyvekkel kapcsolatban: kapunk-e pénzt, és ha igen, milyen feltételekkel? Megmogyoróznak-e bennünket is annyira, mint az eminens románokkal tették 2009-ben, akik brutális megszorításokkal fizettek a pénzügyi segítségért?

Az Uniót pokolra kívánók persze továbbra is elégedetten dörzsölgetik a tenyerüket, mint például Nigel Farage brit euroszkeptikus EP-képviselő, aki hétfőn kijelentette: ha már az eurózónán kívüliek is mentőövért folyamodnak, akkor Brüsszel bizony nyakig ül a Gangeszban. 

Most, hogy a gazdaságpolitikai fordulat következtében megrándult nyakunk kissé helyreállt, érdemes a forralt bor felett elmélázni az események gyanús egymásutániságán. Nagyon úgy fest, hogy a korábbi mantra ellenére Magyarország mégsem képes a piacról finanszírozni önmagát. Némi összefüggést látok azzal kapcsolatban, hogy a bejelentéssel megvárták a Kínában tárgyaló Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter szerdai hazatérését. Nem tudni pontosan, hogy a hivatalos forgatókönyvön kívül mi történt Kínában, mindazonáltal nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az NFM vezetője nagy valószínűséggel nem úgy állt fel a tárgyalóasztaltól, mint aki jól végezte dolgát. A kormány egy nappal később jégre tette a szabadságharcos retorikát, és a Valutaalaphoz fordult segítségért.  Amolyan „törökgáborosan” szólva: ezen az úton nagyon nehéz lesz „arcvesztés” nélkül végigmennie a Fidesz-KDNP koalíciónak.

Ugyancsak szerencsétlen egybeesésnek tűnik Prőhle Gergelynek a bejelentés után egy nappal tett nyilatkozata. A Külügyminisztérium helyettes államtitkára pénteken Luxemburgban tárgyalt, ahol a többi közt Magyarország pénzügyi helyzete is terítékre került. Prőhle utólag ezzel összefüggésben úgy fogalmazott: a nyugat-európai közvéleményben alulinformáltság tapasztalható a magyar gazdaságpolitikai háttérrel kapcsolatban, s minden alkalmat meg kell ragadni a hiányosságok pótlására. Ilyenkor minden bizonnyal sokakban felbuzog a kuruc vér, mégis azt gondolom: okosabb lenne finomabban bánni a fölényes retorikával, főleg, ha a kormány ilyen vékony jégen korcsolyázik. 

Harcos egyiptomi barátaink egyébként nagyon hasonló utat jártak be: nyáron koncepcionális ellentétektől vezérelve elhajtották a Valutaalapot, most azonban három nappal utánunk jelentette be a kairói vezetés, hogy mégiscsak igényt tartanak a májusban megállapított 3,2 milliárd dolláros hitelcsomagra. A kormány azzal érvelt, hogy azóta javultak a törlesztés feltételei. Az új IMF-megállapodást a júliusban kinevezett vadiúj kormány köti majd a szabadságra méltán éhes egyiptomiaknak. 

Számunkra a legfontosabb kérdés, hogy meg tudunk-e egyezni az IMF-fel, valamkint a szintén segítségül hívott Európai Bizottsággal, és ha igen, mikor. Extrémebb kobakokban felmerülhetett akár az is, hogy a kormány a tárgyalással mindössze kivár, amíg el nem csendesednek a Magyarország körüli hullámok. A jelek azonban korántsem erre mutatnak, csak egyetlen példát említenék: a csődkockázatot jelző CDS-felárunk hétfőn elérte az 590 pontot. Halkan jegyzem meg: az olaszok 540 körül „cseréltek” miniszterelnököt. Nincs mese, valahogy vissza kell szereznünk az ország szavahihetőségét: a jövőre előirányzott 3 százalék alatti államháztartási hiány gyönyörűen cseng ugyan, de még mindig csak egyetlen szaloncukrot képez a nemzetgazdaság karácsonyfáján.