Kínát is elérte a forradalom szele

Kínai kormányellenes aktivisták az elmúlt napokban két internetes felhívást is intéztek az ország népéhez, melyekben az arab országokban folyó „jázmin forradalmakra” utalva tüntetésekre szólították fel az embereket a politikai reformok kikényszerítése érdekében. A felhívásokra reagálva a pekingi kormány rendőröket vezényelt az utcákra, illetve hajtóvadászatba kezdett az emberi jogvédők és a demokráciapárti aktivisták után.

Kínát is elérte a „jázmin forradalom” szele: az arab országokban folyó tüntetés- és felkeléshullám hatására a napokban egyes kelet-ázsiai aktivisták kormányellenes megmozdulásokat hirdettek tizenhárom nagyvárosban. Az amerikai székhelyű boxun.com oldalon múlt szombaton megjelent felhívás felszólította a kínaiakat, hogy gyakoroljanak nyomást a Kommunista Pártra a demokratikus politikai reformok megindítása, az igazságszolgáltatás függetlenségének biztosítása, illetve a korrupció felszámolása érdekében. A felhívás arra bíztatta az embereket, hogy az abban megjelölt helyeken a következő követeléseiknek adjanak hangot: „ennivalót akarunk, munkát akarunk, lakást akarunk és tisztességes bánásmódot akarunk”. A kiáltványt szerdán egy újabb nyílt levél követte a kínai „nagy tűzfal” által blokkolt, disszidensek internetes gyülekezőhelyének számító hír- és bloggyűjtő-oldalon, melyben a névtelen aktivisták megismételték felhívásukat, és minden vasárnapra tüntetést hirdettek a fenti célok teljesüléséig.

Az internetes akció ugyanakkor mindeddig nem vezetett széleskörű megmozdulásokhoz. Az elmúlt hétvégén a kiáltvány által megjelölt helyek egyikén, egy, a Tienanmen térhez közeli pekingi McDonald’s étterem előtt helyszíni jelentések alapján mindössze párszáz ember gyűlt össze – míg egyes hírek szerint a tömeg nagy része bámészkodó járókelőkből állt, továbbá az eseményre kiérkező nyugati sajtómunkások száma meghaladta tüntetőkét. A megmozdulást korántsem jellemezte „forradalmi hangulat”: nem voltak transzparensek és nem hangzottak el kormányellenes szlogenek sem; a furcsa tüntetés egyetlen szimbolikus eseményeként egy fiatal fehér jázmint helyezett az étterem elé, melyet telefonjával lefényképezett – e tettéért egyébként a kiérkezett rendőrök később őrizetbe vették. Hasonló, kisebb gyülekezésekre került sor Sanghajban és Hangcsou-ban (Hangzhou) is, az internetes nyílt levél által említett további tíz városból pedig nem érkezett hír megmozdulásokról.

A párt vigyázó szemei

Annak ellenére, hogy az internetes felhívások eddig nem vezettek nagyobb szabású tüntetésekhez, a kínai kormány komoly figyelmet szentel a forradalmi hevület importálására irányuló törekvések megfékezésének. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a fenti kiáltvány által megjelölt helyszíneket a hétvégén rendőrök százai lepték el, elejét véve bármiféle kormányellenes atrocitásnak, míg ezzel párhuzamosan emberi jogi szervezetek jelentései szerint közel száz aktivistát és potenciális tüntetés-szervezőt helyeztek házi őrizetbe az országban. Ezzel egy időben a kínai hatóságok megerősítették az egyiptomi és a líbiai nagykövetségek védelmét is, a diplomáciai épületek környékére rohamrendőröket vezényeltek ki.

Az elmúlt hetekben mind az állami média, mind pedig a Kommunista Párt érzékenyen témaként kezelte az arab világban folyó megmozdulás-sorozatokat. A helyi lapok kezdetben egyáltalán nem számoltak be a tunéziai és egyiptomi eseményekről, s habár a válság eszkalálódását követően Kínában is megjelentek egyes jelentések az arab forradalmakról, ezek igencsak sajátosan mutatták be a történteket. Az állami Hszinhua (Xinhua) hírügynökség például több ízben is beszámolt róla, hogy a kormány jelentős lépéseket tett az Egyiptomban ragadt kínai állampolgárok hazamenekítésére, ugyanakkor arról nem közölt részleteket, hogy mindez milyen okból volt szükséges. Ezzel párhuzamosan a kínai internetes hírportálok letiltották a tunéziai és egyiptomi eseményekre vonatkozó kereséseket, míg a „nagy tűzfal” blokkolta az arab világból és a nyugati sajtóból érkező jelentéseket a forradalmakról. A líbiai események kitudódását már a pekingi cenzorok sem tudták megakadályozni, s a Tripoliban történtekről a helyi lapok is beszámoltak, ugyanakkor ezen híradások hangvétele jelentősen eltért a világ többi részén publikált beszámolókétól. A pekingi hírforrások elsősorban az észak-afrikai országban uralkodó „vandalizmusról, fosztogatásokról és gyújtogatásokról”, valamint a kínai állampolgárokat és cégeket ért támadásokról számoltak be, az események hátterére és motivációira azonban nem tértek ki.

Be nem avatkozás

A média erősen torzított beszámolóinak hangneme és nézőpontja köszönt vissza Pekingnek az arab országokban történtekkel kapcsolatban tett hivatalos megszólalásaiban is: a külügyi kar kommunikációja elsősorban az érintett országokban tartózkodó állampolgárainak, illetve az ottani érdekeltségű vállalatainak védelmére helyezte a hangsúlyt. A forradalmi eseményekkel kapcsolatos hivatalos nyilatkozataiban a pekingi Külügyminisztérium mind Egyiptom, mind pedig Líbia esetében a helyzet „gyors és békés rendezését”, illetve a „társadalmi stabilitás és a rend helyreállítását” remélte. Hoszni Mubarak lemondását követően a minisztérium szóvivője kijelentette: Peking szerint az egyiptomi rendezésnek más országok beavatkozásától mentesen kell végbemennie, továbbá abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy az arab ország „rendelkezik a megfelelő bölcsességgel és kapacitásokkal” a jelenlegi „nehézségek leküzdésére”.

Ezen megközelítés korántsem meglepő Peking részéről: a kelet-ázsiai ország külpolitikáját mindig is a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elve jellemezte, mely irányvonal amellett, hogy jelentős előnyt jelent Kína számára a harmadik világgal való gazdasági kapcsolatok fejlesztése terén, a nyugati diplomácia és sajtó részéről gyakran képezi kritika tárgyát. Kína e tekintetben természetesen elvárja a kölcsönösséget is, mely néhány hete Hu Csin-tao (Hu Jinato) elnök amerikai útja során is markánsan megnyilatkozott: az államfő a „kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés” fejlesztésének fontossága mellett igyekezett kihangsúlyozni, hogy mindez csak az eltérő politikai és ideológiai rendszerek tiszteletben tartásával lehetséges. Peking tehát nem szól bele más államok belpolitika viszonyaiba, illetve belső konfliktusaiba – ugyanakkor ezzel párhuzamosan elvárja, hogy más országok és szervezetek se kritizálják a kínai viszonyokat.

Kínai demokrácia?

A hétvégi, inkább komikus mintsem forradalmi megmozdulások mellett ugyanakkor a közelmúltban számos külső és belső támadás érte a Kommunista Párt autoriter uralmát. A tavalyi Nobel-békedíj Peking heves tiltakozásához vezetett, míg ezt követően belföldön is megerősödtek a rendszert kritizáló hangok, mind az egykori pártelit, mind pedig a nép köreiben. A hatalom azonban –, amint azt a rendőri jelenlét megerősítése, valamint a jogvédők és aktivisták elleni hajtóvadászat is jelzi, – egyelőre nem tágít, sőt Hu Csin-tao a hétvégén az említett kiáltvány megjelenését követően az internet átfogóbb szabályozásának szükségességéről beszélt. Ezzel egy időben a propagandagépezet által is megindult a jázmin-törekvések hiteltelenítése: a közvetetten a párt tulajdonában lévő Global Times című lap „utcai koldusokhoz” hasonlította a megmozdulás szervezőit, és azzal vádolta a nyugati sajtót, hogy konfliktust próbál szítani az országban, ugyanakkor az újság kommentárjában elképzelhetetlennek nevezte, hogy „Kína legyen a következő Egyiptom”.

Azzal ugyanakkor a pekingi vezetés is tisztában van, hogy az egyre erősödő társadalmi feszültségek letörése érdekében további lépésekre van szükség, ezen problémákat azonban nem a politikai jogok kiterjesztése által, hanem a gazdasági igazságosság előremozdítása mentén kívánják kezelni. A Hszinhua jelentése szerint a párt Központi Bizottságának hétvégi ülésén az ország vezetői a gazdasági stabilitás biztosítását jelölték meg az idei év fő prioritásaként Kína „komplikált helyzetének” tükrében. A Kommunista Párt már korábban is számos alkalommal hangoztatta, hogy a „társadalmi harmónia” biztosítását gazdasági eszközökkel tervezi előremozdítani, a közelmúlt bejelentései szerint a kormányzat fő célokként a lakhatási- és munkakörülmények javítását, az elszaladó élelmiszerárak visszaszorítását, valamint az elmaradott belső és nyugati területek fejlesztését jelölte meg.

A kínai hatalom fő legitimációs erejét eddig is az ország töretlen és erőteljes gazdasági növekedése jelentette, s habár az ebből származó javak egyenlő és igazságos elosztása terén jogos kritikák érhetik Pekinget, az egyértelmű, hogy a kelet-ázsiai ország jóléti viszonyai és kilátásai magasan felülmúlják a lázongó arab államokéit. Ugyanígy a széleskörű cenzúra jelenléte, illetve a politikai szabadságjogok hiánya mellett Kína a társadalom elnyomása terén sem összehasonlítható Egyiptommal vagy Líbiával. Harmadrészt szembetűnő, hogy a pekingi Kommunista Párt az arab rezsimeknél jóval hatékonyabban képes megakadályozni és letörni az esetleges kormányellenes megmozdulásokat, legyen szó akár a média, az internet és a közvélemény kézbentartásáról, akár a karhatalmi erők feletti ellenőrzésről – az például elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Kínai Néphadsereg egy forradalmi mozgalom mögé álljon, kiváltképp, hogy a katonaság képviseli az országban a legkeményvonalasabb és leginkább ellentmondást nem tűrő kül- és belpolitikai vonalat. Ugyanakkor a cenzúrának még egy ilyen „hatékony” rendszerben is vannak korlátai, ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a kínai internetről letiltott oldalon megjelent nyílt levél mégiscsak eljutott a polgárokhoz, habár komolyabb tüntetés – egyelőre még – nem lett a felhívásból. Mindenesetre a jelenlegi helyzet fényében a kínai demokrácia kialakulása legalább annyira hosszú és hányattatott folyamatnak ígérkezik, mint a Guns N’Roses együttes azonos című albumának elkészülte – ráadásul az sem kizárható, hogy a kritikai fogadtatás is hasonlóan vegyes lesz.