Oroszországba is megérkezett a Nyugat kulturális háborúja

Az elmúlt hetekben különös dolog miatt tüntettek Oroszország negyedik legnagyobb városában, Jekatyerinburgban. Helyiek tömegei gyűltek össze, hogy egy katedrális megépítése ellen tiltakozzanak, amelyet egy, a város központjában lévő parkban akartak felhúzni. A megdöbbentő az, hogy a megfélemlítés, a letartóztatások, valamint a regionális és szövetségi politikusok elítélő magatartása ellenére – nem is beszélve az orosz ortodox egyház hatalmáról – a tüntetők érvényesíteni tudták akaratukat.

Jevgenyij Kujbasev helyi kormányzó május végén – miután a VCIOM állami közvélemény-kutató intézet megállapította, hogy a jekatyerinburgiak 74 százaléka szerint nem volt szerencsés a templomépítés számára kijelölt hely kiválasztása – felszólította a város polgármesterét, hogy nézzen új helyszín után a projekt számára. A helyiek hangulatának szondázására maga Vlagyimir Putyin orosz elnök tett javaslatot, miután ezt megelőzően a rohamrendőrség többször is összecsapott a tiltakozókkal, és több tucatnyi tüntetőt előállítottak.

Putyin azt mondta, hogy bárhogy is döntsön a város lakossága, elfogadja a “népszavazás” eredményét – noha nyilvánvalóan azt hitte, hogy a többség támogatni fogja a katedrális megépítését a vitatott helyszínen.

A BBC orosz nyelvű kiadásának összefoglalója szerint egyébként az elmúlt hetek során Oroszország legkevesebb öt városában – Szentpéterváron, Krasznojarszkban, Cseljabinszkban, Uljanovszkban és Nyizsnyij Novgorodban – folytak tiltakozások templomépítési tervek ellen.

Jekatyerinburgi lakosok tiltakoznak a katedrális felépítése ellen 2019. május 15-én. Forrás: Vkontakte

Ez azonban csak a legújabb arra utaló jel volt, hogy Oroszországban az egyház és a társadalom kapcsolata hirtelen megváltozott. Egy nemrégiben ismertetett közvélemény-kutatás kimutatta, hogy az oroszok 79 százaléka ortodox kereszténynek vallja magát, a vallásosság azonban nem feltétlenül jelent engedelmességet is. A jekatyerinburgi tiltakozások sokkal dühösebbek voltak, a tüntetők pedig sokkal szenvedélyesebben alkottak véleményt, mint a másik nagy közelmúltbeli társadalmi tiltakozás esetében, azaz a Moszkva körüli kisvárosokban kialakult szemétlerakók elleni tüntetések során.

Harminc évvel ezelőtt, a szovjet korszak végén elképzelhetetlen lett volna, hogy az emberek egy katedrális felépítése ellen tiltakozzanak, hiszen a szovjet hatóságok ezt megelőzően több ezer templomot romboltak le, a papokat pedig börtönbe vetették vagy kivégezték.

A peresztrojka-korszak hangulatának változását, valamint a kommunista párttal való leszámolás érzését legjobban az 1987-ben bemutatott Vezeklés című grúz-szovjet filmdráma (a korszak egyik meghatározó filmremeke, amely Cannes-ban díjat is nyert) utolsó jelenete fogalmazza meg a legjobban, amelyben lényegében kijelentik: a templomhoz vezető út ugyanaz, mint a szabadság és a jólét felé vezető út – amikor a szovjet állampolgárok az Európában és az Egyesült Államokban élvezett fogyasztási cikkek, könyvek, filmek és zenék után sóvárogtak, ezen a listán bizony a nyitott templomok is igen előkelő helyet foglaltak el.

Tehát a késő szovjet értelmiség, amely a kommunista uralom ellen küzdött, közös pontot talált a hagyományos, vallásos hívőkkel a vallásszabadság követelése, valamint a szólásszabadság és a gyülekezési szabadság tekintetében. Teljesen normális volt, ha valaki egyszerre volt liberális és vallásos. Egy új templom felépítése akkoriban egy újabb szöget jelentett, amelyet beverhettek a szovjet hatalom koporsójába.

A tiltakozás akkori kultúráját éppen ezért átitatták a vallásos képek és szimbólumok. A kulturális szereplők tisztelték az ezüstkori orosz költőket, például Oszip Mandelstamot és Borisz Paszternakot, akik hívők voltak és felmagasztaló, spirituális verseket írtak az istentiszteletekről. Ugyanebben az időben történt, hogy a templombajárás jellege radikálisan megváltozott Oroszországban. Korábban szinte kizárólag az öregek – többségében nők – jártak misére, az 1990-es években azonban a templomok megnyitották kapuikat a fiatalok új generációja előtt is. E korszak sok fiatalja számára az istentiszteleteken való részvétel, a böjtölés és az otthon történő imádkozás generációs nonkonformizmus, azaz a szüleik “kötelező ateizmusa” elleni lázadás volt.

Lassan azonban az egyház és a rajta keresztül történő tiltakozás új romantikája keserűvé vált, Oroszország egyházi hatóságai ugyanis nem vonták be komolyan az új gyülekezetet a modern világról való beszélgetésekbe. Ehelyett ugyanolyan didaktikus hangnemben beszélgettek velük, mint az öregek, továbbá előírták nekik, hogy mik a szentképek előtt történő gyertyagyújtás formális követelményei, hogyan öltözködjenek, illetve hogyan tartsák be megfelelően az ortodox böjtöt.

Bár vasárnapi iskolák, ikonműhelyek és kórusok alakultak, nem volt komoly beszélgetés, nem érintettek fontos, nagy témaköröket. Nem volt vita a nyelvről és a liturgia jelentéséről, sem az egyház jelentőségéről és feladatáról a modern világban, vagy a laikusok szélesebb körű bevonásáról a miséken.

Ehelyett a püspökök csak azzal foglalkoztak, hogy újjáépítsék a Megváltó Krisztus-székesegyházat Moszkva központjában, amelyet Oroszország Napóleon felett aratott győzelme emlékére építettek, de 1931-ben Sztálin parancsára leromboltak. A rekonstrukció az ortodox egyház és az 1990-es évek orosz politikai és üzleti elitjének közös projektje volt.

Az új évezredben, amelyben Oroszországot lényegében Putyin uralja, az egyház és az állam elmélyítette a cári időkben fennálló szimbiotikus kapcsolatot: ma a Megváltó Krisztus-székesegyház Oroszország első számú szent helye, az állam és egyház találkozásának szimbolikus helyszíne. A mindez ellen történő fellépés pedig szinte elkerülhetetlen volt. Az aranyozott Megváltó Krisztus-székesegyházat a Szovjetunió idején átalakították Moszkva valaha volt legnagyobb szabadtéri uszodájává. Az újjáépített katedrális most igen vegyes érzéseket kelt a város új értelmiségi generációjában – még egy online petíció is született arról, hogy a szovjet uszoda jobb lenne.

Bizonyos értelemben a jekatyerinburgi tüntetések az ellen emeltek hangot, hogy a régimódi ortodox egyház összeolvadt a Putyin-rezsimmel, és piszkos pénzekkel finanszírozza a működését. De ez nem csak erről szól. A tiltakozások egyúttal az újjászületett szekuláris-kulturális és politikai kilátások megnyilvánulásai, amelyek Nyugat-Európát idézik. Az emberek magát az egyházat is elutasítják – nem csak azért, mert együttműködik az állammal, hanem mert nem értenek egyet az általa képviselt archaikus értékekkel.

Az online közösségekhez és a virtuális kommunikációhoz szokott orosz fiatalok számára az egyház kőépületei semmit sem jelentenek, nem tudnak hozzájuk kötődni semmilyen formában, tehát igen keveset nyújthatnak azoknak a városi, haladó szellemiségű fiataloknak, akik egyre nagyobb számban érdeklődnek például a veganizmus és a nemek közötti egyenlőség iránt.

A jekatyerinburgi események azt mutatják, hogy a liberalizmus és a szovjet időkre visszanyúló spiritualitás közti közvetlen kapcsolat végül megszakadt. Mostantól kezdve a legtöbb liberális orosz hivatalosan is egyházellenes, míg ha valaki konzervatív, az egyúttal valószínűleg azt is jelenti, hogy támogatja az egyház munkáját.

Mindez pedig a pártpolitikát is formálhatja a jövőben. Ha az orosz politika valaha is nyíltabbá válik, akkor ez egy szociáldemokrata párt és egy kereszténydemokrata párt megjelenését vonja majd maga után, csakúgy, mint például Németországban.

Mindez pedig azt mutatja, hogy a Nyugat kulturális háborúja Oroszországot is elérte.

Forrás: Foreign Policy / Kitekintő