Kihívásokkal teli egymásrautaltság

A Visegrádi Együttműködésnél első ránézésére misem tűnik ésszerűbbnek: közös történelem, hasonló kihívások, Nyugat-Európához mért lemaradás, megegyező célok. Közelebbről megvizsgálva a régió országainak kapcsolatait és helyzetét mégis sokkal árnyaltabb képet kapunk. Miközben rengeteg lehetőség kínálkozik, számos nehézség gátolja a hatékony és értelmes kooperációt, az utóbbi időben azonban a közös érdekek egyre inkább felülkerekednek a különbségeken.

A ’90-es évek elején a nyugathoz – elsősorban a NATO-n és az EU-n keresztül – való csatlakozás, valamint az emlékekben élénken élő orosz geopolitikai fenyegetettség gyorsan egy táborba terelte a négy visegrádi országot, utána azonban legalább ilyen gyorsan az is kiderült, hogy feszültségforrás is bőven van a négyek között.

Nehézségek, különbségek a régión belül

Hiába voltak az országok nagyon hasonló, egymásra utalt helyzetben, a szolidaritás korántsem volt magától értetődő a felszínre kerülő, korábban a kommunizmus által elnyomott nemzeti ellentétek miatt. A szlovák-magyar, valamint a szlovák-cseh viszony igen messze állt a harmonikustól, amit ráadásul a Vladimír Mečiar nevével fémjelzett politika még hangsúlyosabbá tett. A fiatal Szlovákiában ő ismerte fel az ellenségkép meghatározásának jelentőségét a nemzeti öntudat kialakításában, erre a szerepre pedig magától értetődően kínálkozott a két szomszédos állam. Gyakorlatilag csak Lengyelország mondhatja el magáról, hogy az együttműködés minden országával felhőtlen a kapcsolata.

A Visegrádi Együttműködés ráadásul napjainkig (tudatosan) nem intézményesített, informális keretek között működik, így az egyes személyek szerepe igen jelentős. A későbbiekben újra-újra előbukkanó és felerősödő populizmus (mint Fico kormányzása Szlovákiában, vagy a második Orbán-kormány első két éve) időről-időre kifogta a szelet a V4 vitorlájából. Magyarország konfrontatív külpolitikája például egyértelműen ártott a kooperációnak, nemzetközileg, főleg az Európai Unióban időlegesen nehezen vállalható partnerré téve a magyar kormányt. Ahogy a szabadságharcos retorika, és ezzel együtt a kormány hangos külföldi bírálata alábbhagyott, az együttműködés ismét beindulni látszott.

A kooperáció szempontjából szintén jelentős akadàly Lengyelország súlya. Mérete, lakossága és a gazdaság mérete terén is kiemelkedik a legészakabbi állam, mely jelentősebb, mint három partnere együttvéve. Így aztán a lengyel elkötelezettségen és vezetési hajlandóságon is rengeteg múlik. A csatlakozást követően minden ország önállóan igyekezett megtalálni saját hangját és kiépíteni új európai kapcsolatait, ez pedig különösen igaz az egyre egyértelműbben az EU vezető államaihoz felérni kívánó Lengyelországra. Egy időben a francia és német kapcsolatok ápolása kötötte le az erőforrások nagy részét, ám mára ez is változni látszik. Lengyelország éppen a régió képviselőjeként és egy regionális együttműködés részeként a legérdekesebb az unió számára, ezt pedig a vezetés is egyre inkább fel-és elismeri.

Az együttműködés kiterjedése mindig is korlátozottnak számított: a régió országai rendkívül hasonlóak gazdasági szerkezetüket tekintve, így nem csak hogy a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok nem formálhatták fontos részét a visegrádi kezdeményezéseknek, de nagyjából folyamatosnak tekinthető a bizonyos mértékű rivalizálás is. Mindegyik ország ráutalt a külföldi működőtőkére, így kezdetben a német, később pedig egyre inkább az orosz és kínai befektetők kegyeiért igyekeztek versengeni, ami nem segítette a bizalmi légkör hosszantartó fennmaradását.

Ráadásul Szlovákia az eurózóna tagja, így a kereskedelmi stabilitást már önmagában az a tény is aláássa, hogy a cserearányok a többi régiós ország vonatkozásában – ahol az exportszektor éppen a gyenge nemzeti valutában érdekelt – folyamatosan változnak. Ezen felül a nemzetközi versenyképesség ezekben az országokban elsősorban az olcsó, képzett munkaerőn nyugszik, az euró bevezetésével pedig a bérköltségek is jelentősen megugranának, így még a gazdaságilag stabilabb helyzetben lévő Lengyelország is igyekszik minél inkább kitolni a csatlakozás dátumát. Mindeközben az unió megítélése is nagyon különböző. Míg a csehek az egyik leginkább szkeptikus nemzetnek számítanak, a lengyelek a lista másik vége felé foglalnak helyet.

A négy ország a rendszerváltás óta geopolitikai értelemben is eltávolodott egymástól, a NATO-hoz való csatlakozással, valamint Oroszország – immár kijelenthetően ideiglenes – visszahúzódásával eltűnt az összekovácsoló orosz fenyegetettség. Lengyelország területileg egyébként is jóval nyitottabb a régió többi országánál, így számukra mindig is fontosabb volt a jó viszony mind Németországgal, mind Oroszországgal. A lengyel külpolitika hagyományosan elsősorban a Baltikum, Ukrajna és Belarusz felé tekint, szemben például Magyarország nyugat-balkáni elkötelezettségével és nemzetiségpolitikájával. Az utóbbi hónapok azonban ezen a téren is komoly változást hoztak. A négyek közül három ország is határos Ukrajnával, az orosz beavatkozás (és az évek óta fokozódó külpolitikai aktivitás) ismét felidézett valamit az együttműködést részben életre hívó félelmekből, láthatóan összébb kovácsolva az országokat.

Közös érdekek mindenekfelett?

A Keleti Partnerség, valamint általában véve a szomszédságpolitika és a további bővítés propagálása eddig is fontos közös pont volt a négyek külpolitikájában, az orosz-ukrán konfliktus (a még mindig friss grúziai emlékekkel együtt) pedig még inkább egy táborba tömörítette a visegrádi országokat. Mindehhez hozzájárult a lengyel külpolitika hangsúlyainak fentebb említett módosulása, aminek következtében a térség legnagyobb országának prioritásai közt is előtérbe látszik kerülni az együttműködés.

Bár az egyes országok az integráció különböző köreihez tartoznak (Szlovákia már eurót használ, a csehek szándékosan igyekeztek a fősodron kívül maradni, míg Lengyelország minél inkább ez EU része kíván lenni), közös érdek a munkaerő és a tőke szabad áramlásának fenntartása iránti igény. A tőkeáramlásnak minden ország kedvezményezettje, a bevándorlás a nyugati államoknál lényegesen kevésbé problematikus, miközben az elvándorlás segít a munkanélküliség leküzdésében. Mindenképpen fontos az együttműködés pszichológiai vonulata, hiszen a valahova tartozni akarás összeköti ezeket az egymásra utalt államokat mind a vezetés, mind a lakosság szintjén.

Az Európai Unió Tanácsának szavazási rendszere értelmében a négy állam összesített szavazati súlya megegyezik Németország és Franciaország együttes szavazati súlyával, miközben a három kis tagállamnak önállóan vajmi kevés beleszólása lenne az EU politikai testületének döntéshozatalába. Lengyelországra ez már kevésbé igaz, de természetesen az ő befolyásukat is növeli az együttszavazás, ráadásul a régi tagállamok szemében a képviselt régiós plusz szavazatok (bizonyos esetben akár a Baltikum országaival is kiegészítve) is növelik Lengyelország presztízsét és jelentőségét. Ebből a szempontból a közös álláspont kialakítása már-már kényszer, de legalábbis politikai ésszerűség, ráadásul egyes kérdésekben a bolgár és a román vezetés is örömmel csatlakozik egy-egy ilyen típusú ad hoc együttműködéshez. A Tanácsban bevett tárgyalási technika a „szavazatcsere” is, amikor egyes országok számukra kevésbé fontos esetekben együtt szavaznak más tagállamokkal, amiért azok más kérdésekben viszonozzák majd a támogatást. Nyilvánvalóan ez a fajta alkalmi „koalíciókötés” is tökéletesen illik az informális visegrádi kooperáció logikájába.

Az Európai Unió legalapvetőbb kérdéseiben ráadásul közös a négyek érdeke, az együttes fellépés és az előzetesen kialakított, konzekvensen képviselt közös tárgyalópozíció pedig minden esetben előnyös. Az uniós költségvetés, a kohéziós támogatások, vagy a Közös Agrárpolitika az EU legtöbb vitát generáló, leginkább megosztó és egyben közép-európai szempontból legfontosabb területei, vagyis a csatlakozás ebből a szempontból nem hogy kiüresítette az együttműködést, hanem egyenesen új célokkal és értelemmel töltötte meg azt.

Az egyre inkább előtérbe kerülő energiapolitikai kérdésekben is – a hasonló kihívások következtében – nagy az egyetértés, ez a terület pedig talán a legfontosabb a közeljövő szempontjából. Legutóbb Donald Tusk lengyel miniszterelnök személyesen karolta fel és emelte középpontba ezeket a régió szempontjából égető kérdéseket. Egy gázszolidaritáson alapuló európai energiastratégia kialakítását sürgette a Financial Times hasábjain, melynek lényege az oroszokkal szembeni közös fellépés volna, elsősorban annak érdekében, hogy az egyes szerződések ne tilthassák meg az importált gáz újraeladását (akár a nehéz helyzetben lévő Ukrajnának, nyomott áron). A négyek között egyébként is felmerült a közös ártárgyalás gondolata, ami sokat javíthatna az alkupozíción. A gázellátás radikális diverzifikálása szintén kulcskérdés ezeknek a jelenleg nagyrészt orosz importtól függő országoknak, csakúgy, mint az észak-déli gázfolyosó kiépítése. Ez utóbbit az európai (elsősorban lengyel) palagáz kitermelés megindulása még fontosabbá tenné.

Az együttműködés országai továbbá együtt harcolnak az energiainfrastruktúra kiépítésére igénybe vehető uniós források növeléséért, miközben egyúttal 75 százalékra emelnék az EU-s hozzájárulás mértékének felső határát az egyes projektek esetében. Ezen felül az ipartól európai viszonylatban jobban függő közép-európai országok számára az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátásának csökkentése is kardinális téma, hiszen a 2030-ra előirányzott 40 százalékos csökkentés jelentősen rontaná mind a négy ország versenyképességét. A terv elfogadását ez idáig sikeresen gátolták is az Európai Tanácsban.

Ezek alapján egyértelmű, hogy az együttműködés lehetőségei egyáltalán nem szűkültek be az Európába való integrálódással, sokkal inkább kibővültek, viszont szükség volt néhány évre, valamint néhány külső behatásra ahhoz, hogy ezt a szükségszerűséget, ezt az együttműködési kényszert felismerjék, és a különbségeket meghaladva magukévá tegyék az egyes országok vezetői. Közép-Európa számára jelenleg ez az egyetlen útja annak, hogy releváns tényező maradjon az európai döntéshozatalban. Az intézményesültség hiánya és az informalitás nagy rugalmasságot biztosít, ugyanakkor nagyban függővé teszi az együttműködés sikerét az aktuális politikai vezetőktől és politikai hangulattól. A védelmi együttműködéstől a külpolitikán át az energetikai projektekig számtalan terület kínálkozik a kooperációra, jelenleg az egyetértés is meglévőnek látszik, kérdés azonban, hogy ezeknek a hosszú távú elkötelezettséget és tervezést igénylő elképzeléseknek a megvalósítására mennyiben alkalmas a Visegrádi Együttműködés jelenlegi formája.