Kis lépések a kongói fegyvernyugvás felé

A háborús bűnökkel vádolt kongói milíciavezér, Bosco Ntaganda megérkezett Hágába, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) előtt feleljen tetteiért. Ntaganda a múlt héten adta fel magát az Egyesült Államok ruandai nagykövetségén, e döntése pedig nem csak hatalmas meglepetést okozott, sokakban komoly reményeket is ébresztett a kongói konfliktus rendeződését illetően. Az ENSZ azonban nem ilyen optimista: tegnap este döntés született egy békekikényszerítő kontingens bevetéséről.

Thomas Lubanga nyomában

De miért is fontos alakja Bosco Ntaganda a közép-afrikai konfliktusnak? Bár a korábbi tábornok hosszú (ám nem túl dicső) pályafutást tudhat maga mögött a Kongói Demokratikus Köztársaságban, személye tavaly áprilisban került újra a figyelem középpontjába, amikor tiszttársaival létrehozta az M23 névre keresztelt (tuszi) milíciát, és újabb fegyveres felkelést robbantott ki az ország egyébként is forrongó keleti határvidékén. Erői novemberben Észak-Kivu tartomány központját, az egymillió lakosú Gomát is elfoglalták, s végül csak a fokozódó nemzetközi nyomás tudta őket visszavonulásra bírni. Az M23 azonban ezt követően sem tette le a fegyvert, noha működésük már-már humanitárius katasztrófával fenyegetett: a térségben mintegy nyolcszázezer ember kényszerült elhagyni lakhelyét a lázadás miatt.

Ntaganda ellen azonban nem az egy éve húzódó konfliktus, hanem korábbi, a kétezres évek elején elkövetett bűntettek miatt adott ki elfogatóparancsot a Nemzetközi Büntetőbíróság – még 2006-ban. A tábornok akkoriban egy másik felkelő szervezet, az Ituri régióban működő Kongói Hazafiak Uniójának (Union des Patriotes Congolais, UPC) egyik vezetője volt, a ranglétrán csupán az ICC által tavaly 14 év börtönre ítélt Thomas Lubanga előzte meg. Talán nem meglepő, hogy a Ntaganda ellen felhozott vádak kísértetiesen hasonlítanak Lubanga bűnlajstromára: a bíróság összesen tíz háborús és emberiesség elleni bűncselekmény elkövetésével, köztük gyilkossággal, nemi erőszakkal, fosztogatással és gyermekkatonák alkalmazásával vádolja a milíciavezért.

Ntaganda kedden állt első ízben a bíróság elé, s bár a meghallgatás tárgya csupán személyazonosságának igazolása és a vádpontok ismertetése lett volna, a tábornok már itt sietett kijelenteni, hogy teljesen ártatlannak vallja magát. Heves kirohanásánál ugyanakkor sokkal meglepőbb puszta megérkezésének ténye: bár sem Ruanda, sem az Egyesült Államok nem részese az ICC-t létrehozó Római Statútumnak, Ntaganda kiadatása figyelemreméltó gyorsasággal zajlott, noha egy hete még az ideiglenes menedékéül szolgáló amerikai nagykövetségen sem tudták igazán, mihez kezdjenek a Terminátorral.

Amikor egy háborús bűnös feladja magát

Bár Ruanda és az Egyesült Államok rendkívül készséges együttműködése a kiadatásban több érdekes kérdést is felvet, az igazi rejtély továbbra is az, hogy miért döntött Ntaganda a megadás mellett.

Ahogy Jason Stearns, a Rift Valley Intézet munkatársa, a térség elismert szakértője is rámutat, a Terminátor bukásához valószínűleg az M23 belharcai vezettek. Bár a szervezeten belül már a tavalyi megalakulás óta kirajzolódtak éles ellentétek, ezek csak idén februárban öltöttek formát fegyveres összecsapásokban. A viszály alapvetően lojalitási kérdésekre vezethető vissza, hiszen Ntaganda fő ellenpólusát az a Sultani Makenga képviselte a felkelők között, aki az M23 elődjének tekinthető CNDP-ben a Terminátor által „megpuccsolt” Laurent Nkunda híve volt. A két fél között kibontakozó konfliktus az elmúlt hetekben rendkívül intenzívvé vált, Ntaganda erői pedig egyre inkább visszaszorultak a dzsungelbe, ráadásul a lőszerük is fogytán volt. Ebben az elkeseredett helyzetben a tábornok úgy gondolhatta, szabadsága árán inkább menti a menthetőt, és csapataival átkelt a szomszédos Ruandába, hogy feladja magát.

Megadásához az a körülmény is hozzájárulhatott, hogy a kongói kormány tavaly decemberben újra asztalhoz ült a lázadókkal az ugandai fővárosban, hogy békésen rendezzék az egyre több áldozatot követelő konfliktust. A korábbi megállapodásokkal ellentétben azonban Kinshasa ezúttal hallani sem akart Ntaganda amnesztiájáról, ebben a kérdésben pedig az M23 delegációja is engedékenynek mutatkozott.

Ha azonban már Ruanda felé vette az irányt, a tábornoknak még mindig lett volna egy másik lehetősége, mégpedig menedéket kérni Paul Kagame kormányától, mely az elmúlt két évtizedben nem vonakodott támogatni a kongói tuszi milíciákat – köztük az egykori CNDP-t és egy ENSZ-jelentés szerint magát az M23-t sem. Valószínű azonban, hogy Ntaganda ruandai szövetségesei előtt is kegyvesztetté vált: ha ugyanis Kigaliból támogatni akarták volna, arra még februárban került volna sor fegyver- és lőszerszállítmányok formájában, melyeket korábban különösebb gond nélkül csempésztek át a gyengén ellenőrzött határon.

Ruanda elfordulására az a múlt hónapban aláírt békemegállapodás szolgáltat jóhiszemű magyarázatot, mely kimondja a Kongói Demokratikus Köztársasággal szomszédos államok beavatkozási tilalmát. Felmerül azonban a (kevésbé jóhiszemű) kérdés, hogy miért kockáztatta meg Kagame a tábornok kiadását, holott Ntaganda nyilvánvalóan rengeteg információval rendelkezik Ruanda kongói machinációiról. A választ Thomas Lubunga, a Terminátor korábbi felettesének esete adja meg, ő ugyanis több mint hat évig húzódó hágai pere során sem rántotta le a leplet a feltételezett beavatkozásokról.

Az M23 tovább él

Bár sokak szemében az M23 összeforrt Ntaganda alakjával, letartóztatásával aligha oldódik meg az egy éve húzódó konfliktus. Már csak azért sem, mert most, hogy a Terminátor eltűnt a színről, riválisa, Sultani Makenga magához ragadhatja a kezdeményezést és újjászervezheti a belharcokban megtépázott felkelőket. Bár becslések szerint Makenga elvesztette csapatai egyharmadát, még mindig több mint ezerötszáz embere van Goma közelében, akikkel továbbra is rettegésben tarthatja a tavaly decemberben felszabadult várost.

Elemzők szerint az sem valószínű, hogy az M23 delegációja elfogadja a kongói kormány békeajánlatát, melynek értelmében ugyan újra integrálnák a felkelőket az állami hadseregbe, ám a korábban kapott, jól fizető tiszti pozíciókról le kéne mondaniuk, sőt állomáshelyüket sem tarthatnák meg Észak-Kivuban. Kinshasa ráadásul egyértelművé tette, hogy nem kívánja felvenni a seregbe azokat a tiszteket, akiket háborús vagy emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolnak, így maga Makenga sem kaphatná vissza régi pozícióját.

A békét ki kell kényszeríteni

Az M23 tehát könnyen új erőre kaphat, ezért is volt időszerű az ENSZ Biztonsági Tanácsának csütörtök esti döntése, mely jóváhagyta egy speciális, békekikényszerítő kontingens felállítását.

Az egyhangú határozat értelmében a sokat kritizált kongói MONUSCO békefenntartó missziót további 2500 fővel egészítik ki, a külön mandátum alatt szolgáló intervenciós erők pedig – először az ENSZ történetében – támadó feladatokat látnak majd el. Elsődleges céljuk a kelet-kongói térség felkelő szervezeteinek semlegesítése és lefegyverzése, valamint a civilek hathatós védelme lesz, ugyanakkor egy szakértői stáb közreműködésével az érvényben lévő fegyverembargó betartatásáért és a határok ellenőrzéséért is felelnek majd. A megfigyeléshez pilóta nélküli felderítő repülőgépeket, azaz drónokat is bevethetnek a jövőben.

A siker kérdéses

Ahogy azonban egy korábbi cikkünkben rámutattunk, sokan már a kontingens felállítása előtt megkérdőjelezték annak hatékonyságát.

Egy neve elhallgatását kérő ruandai tisztviselő szerint például az intervenciós csapatok hiányos helyismerete és a hegyvidékes térség útvesztői miatt könnyen előfordulhat, hogy a katonák tudtuk nélkül a határ másik oldalára keverednek, ezzel komoly biztonsági kockázatnak kitéve a szomszédos államokat.

További kétségekre adhat okot, hogy az összesen 2500 főt számláló kontingens katonái a tervek szerint hat különböző államból érkeznek, ami nyilvánvalóan megnehezíti majd a kommunikációt és a harctéri műveletek hatékony koordinációját. Mivel az intervenciós erő így nem tekinthető teljes értékű hadosztálynak, a meghatározott (ráadásul az eredeti elképzelésekhez képest 1500 fővel csökkentett) létszám kevésnek bizonyulhat a terepet jól ismerő lázadókkal szemben, a műveletek offenzív jellege miatt pedig a kontingensen belül kiugróan magas lehet az áldozatok száma.

A régió szakértői ugyanakkor az ilyen eshetőségektől eltekintve sem túl optimisták a tervezett missziót illetően. Több elemző is felhívta például a figyelmet arra, hogy a kelet-kongói térségben nem az M23 az egyetlen lázadó erő, a tucatnyi felkelő csoport között fennálló viszonyok meglehetősen szövevényesek, ráadásul mindegyik más-más okokból ragadott fegyvert a központi kormány ellen. A napokban a Jeune Afrique publikált egy helyi újságíró által összeállított térképet, mely éppen ezt a kaotikus helyzetet szemlélteti fájó pontossággal.

Az egyetlen győztes az ICC

Ntaganda „elfogása” tehát egyelőre csak a Nemzetközi Büntetőbíróságnak fényes diadal. A testület ezzel egy újabb lehetőséget kapott, hogy Lubunga pere után újabb, remélhetőleg elrettentőbb példát statuáljon egy gyermekkatonák alkalmazásával vádolt háborús bűnös esetében. Bár szándékai nyilvánvalóan nem az igazságszolgáltatás gyorsítására irányultak, a Terminátor megadása valószínűleg tovább növeli a bíróság tekintélyét – elsősorban Afrikában, ahol jelenleg talán a legnagyobb szükség van rá.

A testület számára ugyanakkor még ennél is értékesebb lehet Ruanda és az Egyesült Államok eddig példátlan együttműködése, mely akár precedenst is teremthet a Római Statútum nem részes államai számára. Kicsi rá az esély, de az első lépést megtették.