Árnyék-Románia visszatér

A rázós 2012-es év egy elnyújtott, kaotikus és összetett átmenetet jelentett Románia történelmében. A felszínen egy normális, demokratikus hatalmi átmenetről van csupán szó, a december 9-i parlamenti választásokkal az országot 2004 óta hellyel-közzel irányító államfő, Traian Băsescu kora ért véget. A felszín alatt ennél azonban sokkal nagyobb változások történnek: egy másik Románia éled újra, és veszi át, veszi vissza a főszerepet.

A posztkommunista Romániában nincsen sem jobb-, sem baloldal. Nincsenek elkötelezett támogatói a haladásnak, sem pedig hithű ellenfelei. A politikai elit szinte ugyanaz, mint két évtizeddel ezelőtt volt: a Román Kommunista Párt második vonalának káderei, akik lenyűgözően nagy sikerrel voltak képesek kooptálni, saját képükre és hasonlatosságukra formálni a kartellen kívülről érkezőket és fiatal generációkat. Megszámlálhatatlan az olyan szépreményű politikus, hullócsillag, akit néhány év vagy akár néhány hónap leforgása alatt beszippantott az establishment, és változtatott politikai zombivá. Emberek jöttek-mentek, a paradigma azonban mindvégig ugyanaz maradt.

A román politikus és egyéb állatfajták

A romániai politikus (és ide az erdélyi magyarok választott és önjelölt politikusai is beletartoznak) egy végtelenül primitív lény. Teljes mértékben hiányzik belőle a közjóért való munka vágya, teljes mértékben hiányzik belőle a köz mint fogalom megértése. Romániai politikus nem gondolkodik társadalomban, politikai közösségben, hanem népességben, lakosságban. Számára csak egyéni érdek létezik, azt pedig önnön primitívségében meglepően ravaszul szolgálja. A politikai elit így egyéni érdekek hálózataiból áll össze, a különböző pártok, mint maffiaszervezetek épülnek fel és küzdenek egymással.

A rendszerváltás utáni román pártrendszer ilyen helyi, regionális és országos érdekeltségű klientúrák időszakos szövetségeiből tevődik össze. E rendszer paradox módon egyszerre erősen képlékeny – hiszen a bandák szövetségei napi rendszerességgel rendeződnek át – és meglepően stabil – lévén, hogy így-vagy úgy mindig ugyanazok a bandák és emberek kerülnek hatalomba. A román politika elmúlt húsz évére egy abszurd instabil stabilitás vagy stabil instabilitás volt jellemző, amelyben mindenki folyamatos mozgásban volt, mégis ugyanott maradt.

A romániai politikus számára a társadalom csak a saját elit-érdekhálózatának plebejus meghosszabbítása. Az állampolgár egy árucikk, amely megvásárolható, eladható, egyéni javakra cserélhető, esetenként pedig kidobható. A román állampolgár mindig kiszolgáltatott, szegénységében és jólétben egyaránt a politikai kartell valamelyik szegmensének rendelődik alá. A román politikus emiatt nem kérhető számon, nem elszámoltatható, nem váltható le. A román politikus nem megbuktatható, nincs az a botrány, amely őt lemondásra kényszerítené. Mindig hatalmon van, épp csak elrejtőzik, mikor forró lesz alatta a talaj. De óraműpontossággal bukkan újra a felszínre, és ezek a hullámzások, színeváltozások sosem érintik a hatalmát.

Mindezek ellenére Románia az elmúlt húsz évben rengeteget változott. Fejlődött. Jobb és élhetőbb hely lett. A ceau?escui és iliescui protokronizmus, bezárkózás, nacionalista giccs és álpatrióta őrjöngés, nyomor és vadkapitalista korrupció helyét valami más vette át. Az ország kinyílt, plurális lett, mérsékelt anyagi jóléttel és lélegezhető kulturális légkörrel. Bármennyire meglepő, de a romániai politikus sokat dolgozott ezért. Dolgozott ezért a kilencvenes évek második felének idealista, jóindulatú, ám végzetesen amatőr csoportja, akit saját rendszeridegensége ítélt bukásra, és akinek tagjai meghasonulva tagolódtak be a kartellbe. Dolgoztak ezért a kétezres évek elejének színeváltozott poszkommunistái is, akik tíz évvel korábbi kormányzásukhoz képest szinte száznyolcvan fokos fordulatot vettek, egyedül csak a csontvelőig maró korrupciót mentették át a rendszerváltást közvetlenül követő autoriter balkanizmusból. És dolgozott ezért a 2004-ben elkezdődött Băsescu-éra minden politikusa is.

Elnapolt Kánaán

Az időnkénti kivételektől eltekintve persze a mindenkori román politikus ezt nem elkötelezettségből, nem szívből tette. A román politikus csak megjátszotta, mímelte a fejlődés, a reform és haladás iránti elkötelezettségét. Tette ezt azért, mert ezt kívánta a „nép”, jobban mondva ez vált a legértékesebb politikai erőforrássá, ebből sikerült a legtöbb politikai profitot kitermelni. Az 1998 és 2012 közötti időszak a reform, a fejlődés bűvkörében telt el, ennek a korszaknak vált legfontosabb fizetőeszközévé a nyugati szabadság és jólét ígérete. S Románia ekképp kezdett el normális országra hasonlítani. A választási kampányok elkezdtek arról szólni, hogy ki ígéri a fejlődés leghitelesebb modelljét, a politikusok pedig életükben talán először rákényszerültek arra, hogy társadalmi projektekben kezdjenek gondolkodni.

Mindezek a folyamatok mélyén azonban nem változott a politikai elit kultúrája, attitűdvilága, illetve nem változott az alapvetően hűbéri rendszer, amely a politikusokat egymáshoz kötötte, a polgárokat pedig politikusaikhoz. Nem csoda, hogy a reformok mindig gyengén kigondoltakra, rosszul végrehajtottakra, és elsumákoltakra sikerültek. A egész paradigma már korán elkezdett repedezni, a jólét és boldogság nem akaródzott kiszállni a tévékészülékekből, s a késésre érzékenyebb, mobilisebb polgárok egy része, vagyis több millió ember, fokozatosan elhagyta az országot. 2009-re beütött a válság, s 2010-ben a legnagyobb reformer, a remények legnagyobb üzére, Traian Băsescu államfő a legnagyobb megszorítóvá, a nyomor hírnökévé vált.

Băsescu saját csapdájába esett, bedőlt saját reformer-imidzsének, s így a gazdasági világválság körülményei között egy olyan megoldást választott, amelyet ország hosszú távú fejlődése szempontjából előnyösnek ítélt. Bedőlt saját aurájának, és nem vette észre, hogy a folyamatosan elnapolt Kánaán már értéktelen fizetőeszköz. Băsescu megbukott, s vele egy időre hitelét vesztette a nyugatos fejlődés mítosza is. Morálisan talán felülemelkedett az átlagos román politikuson, de ezt nem saját politikusi nagysága okozta, hanem az, hogy a hatalmon eltöltött nyolc év elzsibbasztotta opportunizmusát, alkalmazkodó készségét, és nem vette észre a megváltozott körülményeket.

2013 már nem a reform és a haladás jegyében zajlik majd. A román politikusnak végre nem kell megjátszania magát, nem kell úgy tennie, mintha érdekelné a közösség sorsa. A román politikus végre újra önmaga lehet. A kétharmados többséggel és teljhatalommal rendelkező Szociálliberális Unió révén visszajön az árnyékország, az árnyék-Románia, amelyben újra lehet korruptnak, arrogánsnak lenni, újra lehet olcsó nacionalizmussal és Európa-ellenességgel szavazatokat szerezni, ismét meg lehet nyíltan szabadulni azoktól az értelmiségiektől, újságíróktól, akik magasabb mércékkel mérik a bukaresti valóságot. Megint lehet rejtőzködés nélkül klientúrát építeni, nem kell cifra politikai elképzeléséket kidolgozni, s akinek mindez nem tetszik azzal még vitázni sem kell, le lehet őt árulózni, Brüsszel- vagy Amerika-bérencezni. Romániába is beköszöntött a szép új világ.