Az eurózónán kívülieket lelövik, ugye?

Ugrás az ismeretlenbe – így jellemezte több mint fél évszázaddal ez előtt Jean Monnet az egységesülő Európa atyja a születőben lévő integráció létrejöttét. A francia közgazdász kezdetben egy föderális Európa felépítéséről álmodott, ugyanakkor sejtenie kellett azt is, hogy mindez a szuverenitásukra kényesen ügyelő tagállamok ellenállásán bukik majd meg.Megállapítása ma, az alapvető átalakulások küszöbén érvényesebbnek hat, mint valaha.

Elkoptatott közhellyé vált a mondás, miszerint az Európai Unió eddigi történetének legnagyobb válságát éli át. A vészharang kongatása korántsem alaptalan: Görögország csődjét a piacok gyakorlatilag beárazták, egyes londoni elemzőcégek pedig már 40 százalékosra becsülik annak az esélyét, hogy az eurózóna végül mégiscsak össze fog omlani. Miközben az „európai polisz” Athén megmentésének fontosságától visszhangzik, a szakértők már Olaszországra és Spanyolországra vetik vigyázó szemeiket, tudván, hogy két ekkora tagállam csődjét biztosan nem viselné el az eurozóna. Az európai politikusok mindeközben versengve tesznek a piacok megnyugtatását szolgáló, és a közös fizetőeszköz megmentését garantáló nyilatkozatokat. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy vajon képesek lesznek-e kézben tartani a folyamatokat, vagy végül tehetetlenül figyelik majd a partvonalról, ahogy az japán cunami módra sodorja magával az európai integráció legalapvetőbb sikereként elkönyvelt közös pénzt.  Az adósságválság drasztikus lépésekre sarkallja Európa vezetőit, Angela Merkel német kancellár szerdán arra szólította fel az uniós tagállamokat, hogy vitassák meg a Lisszaboni Szerződés módosításának lehetőségeit. Csak a bennfentetek tudják, hogy milyen koncepció látszik kirajzolódni a kulisszák mögött: mennyiben igazak például azok a feltételezések, hogy a kancellár egy ideje kétsebességes EU kialakítását fontolgatja, amely az eurózóna 17 tagú klubjából és a kimaradó államok csoportjából állna.

José Manuel Durao Barroso az Európai Bizottság elnöke – aki korábban elutasította a kettős osztatú integráció gondolatát – hetek óta szorosabb gazdasági együttműködést, mélyebb integrációt és „több Európát” sürget. Legutóbb pedig – az egyhangúságon alapuló döntéshozatali rendszer fenntarthatatlanságára utalva  –  kerek-perec kijelentette, hogy a leglassabban fejlődő tagállamok egész egyszerűen nem húzhatják vissza a továbblépni igyekvők csoportját.  

A változás szelét érzékelve azonnal hangot adtak aggodalmaiknak az eurózónán kívüliek: Ódor Bálint a külügyminisztérium uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára a múlt hónapban úgy fogalmazott, hogy Magyarország nem érdekelt egy kétsebességes Európa kialakításában, és erre rímelt a soros uniós elnökséget ellátó Lengyelország nemrég tett kijelentése is. Budapest és Varsó félelme érthető, hiszen senki sem tudja megmondani hogy milyen következményekkel járna mindez a kívül maradókra nézve. Jóllehet Dublin tagja a 17-es klubnak, Enda Kenny Írország nemrég megválasztott miniszterelnöke szintén egy ilyen struktúra elkerülése mellett érvelt Merkel szerződésmódosításra vonatkozó felvetései kapcsán.

Mindazonáltal egyre inkább kérdéses, hogy jelen körülmények között elkerülhető-e egyáltalán az EU ilyen irányba történő átszervezése, hiszen mindenki számára világossá vált, hogy a valutaövezet a mostani formájában fenntarthatatlan. Az EU saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy közös pénzt működtetni a lehető legminimálisabb adóharmonizációval olyan, mintha eleve szelepes csónakkal indulnánk hegyi raftingolni: egy darabig el lehet vele ugyan evezni, de végül úgyis elsüllyedünk.

Nem tudni azt sem, hogy egy esetleges – kétosztatú struktúrát – eredményező szerződésmódosítás milyen hatással lenne az EU jelenlegi felépítésére: az euróklub saját  intézményekkel rendelkezne? Hogyan befolyásolná mindez a Bizottság vagy az Európai Tanács hatásköreit? Hogyan zajlana a döntéshozatal: vajon a 27-ek fontos gazdasági állásfoglalásait megelőzően a 17-ek már előre megegyeznének a lapok leosztásában? Magyarország és a többiek előtt mikor nyílna meg az eurószalon ajtaja?

Több mint fél évszázad telt el Jean Monnet korszakalkotó dilemmája óta, és Európát több homályos intézményi és ideológiai kérdés övezi, mint valaha. A francia közgazdász idealizmusát mutatja egyébként, hogy 1954-ben a politikai integráció felé elmozduló Európai Védelmi Közösség kudarca után lemondott a mai Bizottság elődjének számító Főhatóság elnöki tisztéről. Monnet eleve elégedetlen volt a szervezet működésével, amely képtelen volt maradéktalanul képviselni a nemzetekfelettiség elvét, vagyis semmiképpen sem felelhetett meg a hithű föderalista elvárásainak.

Korábban azt mondták, hogy az EU gazdasági óriás és politikai törpe, mára azonban hiába büszkélkedhetünk a világ legnagyobb egységes piacával, ha egyre inkább lemaradni látszunk India és Brazília mögött. Ha nem akarjuk, hogy feltörekvő versenytársaink láthatatlan messzeségbe előzzenek bennünket a pályán, ideje lenne megbarátkozni a valódi politikai unió kiépítésének gondolatával, amely új lendületet adhat az egyre lassuló Európa-expressznek. A kérdés továbbra is a hogyanon és a mikénten van, ez pedig kellemetlen bizonytalanságérzetet  konzervál a tagállamok egy részében. Az EU vezetői október 23-án csúcstalálkozón vitatják meg a válságból való kilábalás lehetséges módozatait, és mindössze egyetlen dologban lehetünk biztosak: bármilyen késlekedés a közösség jövőjét veszélyezteti.