Szerbnek lenni Koszovóban I. rész

A koszovói határátkelőkön mostanában zajlik az élet. Blokád, meglőtt rendőrök és civilek, a határvonalon felsorakozott miniszterek és katonai vezetők – de valójában mi a tét? Hogyan működik ma Koszovó északi csücske, két és fél évvel Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltása után?

Ha az ember Szerbia felöl lép be Koszovóba, csak a koszovói oldalon van sorompó. Persze nem messze onnan, a szerb oldalon is van egy bódé, ám az nem határátkelő, de nem ám, hanem „közlekedési ellenőrzés.” Egy sima közlekedési rendőr inti le az autókat, az összeset, majd a vezető és utasai papírjaival eltűnik egy fehér konténerben – nyilván rögzíti az adatokat. 

A határátkelés jól mutatja, ki mit gondol a határvonalról: a hivatalos Koszovó szerint ez államhatár, Szerbia szerint pedig nem, hiszen „Kosovo je Srbija,” országon belül pedig nincs határellenőrzés. Ahol a határ Szerbia és Koszovó albánok lakta területe között húzódik, például Merdarénál, ritkán támad zűrzavar. A határ koszovói oldalán albán nemzetiségű KPS (Kosovo Police Service) tisztek dolgoznak. Néha ugyan feltorlódik a sor, de más kellemetlenséggel nem kell számolni. Ellenben érdekes látvány, ahogy a határőrök szeme láttára cserélnek rendszámtáblát az autósok: a koszovói rendszámtábla nem érvényes Szerbiában, szerb táblával járni Koszovóban viszont akár provokációnak is minősülhet.

Az északi határok mások: itt az ember a szerbek lakta koszovói területre lép be, ami ha de jure nem is, de facto mégis Szerbia része. Koszovói részről itt is a KPS tisztjei kezelik az útlevelet, de ők szerbek, hiszen a KPS többnemzetiségű szervezet. Teljesen normális, hogy a szerbek lakta vidékeken szerb KPS rendőrök járőröznek. Ezek a  KPS rendőrök azonban két irányban is lojálisak. Nyilván lojálisak kenyéradójukhoz, a pristinai központhoz. Ugyanakkor legalábbis, toleránsak a belgrádi Belügyminisztériummal is. Ha nem így lenne, nem tudnák a munkájukat végezni, a helyi társadalom a mostaninál is kevésbé lenne együttműködő. Ezért például teljesen hétköznapi az, hogy bár Koszovóban minden szerb dokumentumot (igazolványt, rendszámtáblát, stb) le kellett cserélni koszovóira, ha északon valaki mégis szerbiai igazolvánnyal igazolja magát, vagy szerb rendszámú autó van a nevén, esetleg semmilyen rendszám nincs az autóján, a rendőrök nem foglalkoznak vele. Minden egyes polgárt amúgy sem lehetne megbüntetni…

A gyakorlatban soha nem volt kétséges, hogy a határ is így működik. Bár elvileg lenne vámvizsgálat a határon is, a szerb nemzetiségű koszovói vámosok minden szállítmányt átengedtek. A régi jugoszláv 2-es út kettéválik: aki Zubin Potoknál elkanyarodik balra, és Zvečan felé veszi az útját, az nem találkozik igazi vámossal, akadály nélkül érkezik meg Zvečanba vagy Észak-Mitrovicába – ennyit arról, mennyi fennhatósága van Pristinának itt északon… Aki ellenben Qabra felé jobbra halad, az még Dél-Mitrovica előtt, azaz a határtól bő harminc kilométerre egy útmenti parkolóban rögtönzöttnek tűnő, valójában nagyon is szisztematikus vámellenőrzésen esik át, amit immár a KPS albán nemzetiségű munkatársai végeznek.

Olaj  a tűzre

Ezt a műkődőképes, ámde mégis ex-lex állapotot akarta Pristina – úgy tűnik egyoldalúan, még a nemzetköziekkel sem egyeztetve – megszűntetni, és a vámellenőrzést magán a határon bevezetni. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy előtte még egyfajta embargót is bejelentett a szerb termékekre, viszonzásul a korábbi szerb embargóra a koszovói pecséttel ellátott árukra.

Ne legyenek illúzióink: bár éppenséggel pragmatikus lenne, ha a két szomszéd jelentős volumenben kereskedne egymással (mindketten tagjai a CEFTÁ-nak, a régió szabadkereskedelmi egyezményének – Koszovó praktikusan „UNMIK Kosovo” néven), a gyakorlatban ez nincs így. Koszovó albánok lakta részein leginkább jelöletlen, márkátlan szerb termékekhez lehet hozzájutni, elsősorban építőanyagokhoz, kilós élelmiszerhez és a mezőgazdaságban használatos termékekhez. Mást egy öntudatos albán nem is vásárolna, ha tudná, hogy made in Serbia. (Illetve van két kivétel: a jugoszláv édesipar két emblematikus terméke, a Bambi és a Plazma kekszek ma is ott vannak minden kisbolt polcán.) 

A szerb import nagy része a koszovói szerbekhez megy, akik már csak hazafiasságból is ragaszkodnak a Jelen sörhöz, a csókai májkrémhez vagy a Tigar autógumikhoz. Tehát ha az albánok nem engedik be a szerb árukat Koszovóba, azzal leginkább az egyébként sem önfeledten boldog szerbjeiket sújtják.

Maga az embargó, és különösen az annak a keménykezű betartatására irányuló pristinai lépések nyilván kiverték a biztosítékot a koszovói szerbeknél.  Ráadásul a koszovói szerbek lelkiállapota a külvárosi diszkók tarfejű biztonsági őreiére emlékeztet. Eleve frusztráltak, és alig várják az alkalmat, hogy egy vendég végre elkezdjen kötözködni, és ők jól kidobhassák. Amikor valami „esemény” történik, megszólalnak a szirénák Észak-Mitrovicában, az emberek az utcára tódulnak: a házfalakra valósággal kicsapódik az adrenalin a levegőből. Nem, ők nem polgárai a Koszovó Köztársaságnak, ők Szerbiában élnek, szerb rendszámú autót vezetnek, dínárral fizetnek, és ezen kizárólag fizikai erőszakkal lehet változtatni. A Dél- és Észak-Mitrovica közötti híd szerb hídfőjénél akkora szerb zászló lobog, hogy Pristináig ellátsszon.

A szirénák akkor szólalnak meg, amikor az északi rész őrzői, a „csuvarik,” hídfigyelők megszólaltatják. A csuvarik régebben az óriás szerb lobogó tövénél lévő Dolce Vita kávézóból szemlélték a túloldalt, de ma már másképp működik a rendszer: a számukra megvásárolt folyóparti, emeleti lakásokba települtek be, onnan tartják szemmel a déli oldalt, és ha mozgolódást látnak, készültségbe helyezik az egységeiket. Koszovóban hivatalosan nincs jelen a szerb rendőrség, pláne a hadsereg, pláne a titkosszolgálat. Ellenben vannak mindenféle belgrádi központú, szigorúan civil alakulatok, például a katasztrófavédelmi hivatal munkatársai, akik tűz, árvíz, vagy más természeti katasztrófák idején lépnek közbe. Hogy a hivatal létszáma némileg fel van duzzasztva, az talán nem meglepő. 

Mindenhol ott vannak, vigyáznak

A derék katasztrófavédelmisek, amikor nincsenek szolgálatban (vagy amikor szolgálatban vannak?), naphosszat álldogálnak Zvecan vagy Kosovska Mitrovica kereszteződéseiben, bőrdzsekiben, szotyihéjat köpködve, mobiltelefont szorongatva. Várják, mikor önt ki váratlanul az Ibar folyó, nyilván. Mindenhol ott vannak, és vigyáznak. Információs csatornáik mint a KGB-é és a CIA-é együttvéve. Egy Észak-Mitrovicában megrendezett nemzetközi konferencián egy szerb egyetemi professzor tartott előadást, és megemlítette Szerbia és a szerbek felelősségét Szrebrenicával kapcsolatosan. Az előadóteremből kilépvén civilek vették körbe, és finoman átkísérték a hídon a déli oldalra. A prof szállodaszobában maradt cuccait a KFOR tudta csak utánavinni. A  köztörvényes bűnözőket ugyanezek a civil ruhás szervezetek kutatják fel és ültetik autóba. A KPS segítségével Raskába, a Mitrovicához legközelebbi szerbiai városba viszik őket, ahol a hagyományos szerb rendőrség tartóztatja le őket.

A párhuzamos intézményrendszerre jellemző, hogy a szerb belügyminisztérium is jelen van a területen: jelen sorok írója járt már olyan jelöletlen helyiségben Zvecanban, ahol a minisztérium munkatársai tartottak fogadóórát, igazolványokat adtak ki, hosszabbítottak meg.

Cikksorozatunk második részéből kiderül, honnan érkeznek a hozzávalók a mitrovicai „srpska salatá”-hoz, illetve hogy miért nem költöznek át a helyiek az anyaországba.