Horvátország: temetetlen múlt

Előbb vagy utóbb minden rendszert váltó ország kénytelen szembenézni a múltjával. Horvátország esetében ez különösen fájdalmas és a közvélemény számára igen érzékeny terület, hiszen szinte nincs olyan hét, hogy ne fedeznének fel valahol egy kisebb-nagyobb tömegsírt. A függetlenségért vívott háborúval és annak utólagos hatásaival foglalkozni nem számít kirívó esetnek, mikor azonban a belügyminiszter Tomislav Karamarko kijelentette, hogy hajtóvadászatot indít a szocializmus idejében véghezvitt politikai bűncselekmények elkövetőivel szemben, Horvátországban rég nem látott lelki sebek szakadtak fel.

Sokan üdvözölték a hírt, viszont a miniszter támadást is jócskán kapott a politikai jobb és baloldaltól egyaránt. A kommunista utódszervezetek többsége úgy nyilatkozott, hogy teljesen felesleges a múltat bolygatni, sőt olyan hangok is a felszínre kerültek, melyek szerint szükségszerűek voltak a több tízezer ember életét követelő tisztogatások a második világháborút követően.

A jobboldali értelmiség egy része viszont éppen azért van felháborodva, hogy miért kellett eddig várni az események feltárásával, hiszen az érintettek jelentős része már nem is él, így felelősségre vonásuk lehetetlen vagy csupán szimbolikus jelentőséggel bír.

A Jadranka Kosor vezette kormány szociáldemokrata ellenzéke pedig nem lát mást az akció mögött, mint a választások előtti figyelemelterelést. Több baloldali politikus is azon a véleményen van, hogy sokkal inkább az országot sújtó gazdasági problémákra kellene koncentrálni. Ráadásul néhányan azt is megjegyezték, hogy az egykori Račan-kabinet már megkezdte az ügyek feltárását, azt azonban a 2003-ban helyükre lépő HDZ vezette koalíció leállíttatta.

Az egyébként is kényes téma pikantériáját csak növeli, hogy egy politikai gyilkosság okán az ügynek ma már nemzetközi visszhangja is van. A Večernji List és a német Focus is beszámolt az esetről, mely még a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, mikor Münchentől nem messze brutális módszerekkel vetettek véget egy horvát emigráns életének.

Az áldozat Stjepan Đureković fő bűne az volt, hogy emigrálását követően azzal fenyegette a jugoszláv hatóságokat, leleplező könyvet ír a szocialista országban tapasztalható politikai bűncselekményekről és a magas fokú korrupcióról. A délszláv állam vezetése nem tekinthette komolytalannak a hazáját elhagyó üzletember szavait, hiszen Đureković korábban, mint az INA egyik magas rangú képviselője bejáratos volt Jugoszlávia legmagasabb politikai és gazdasági köreibe.

A német titkosszolgálat (BND) hiába kérte a horvát emigráns rendőrségi védelmét, alig fél évvel a figyelmeztetést követően az üzletember már nem élt. A nyugati hatóságok ma már bizonyíthatónak látják, hogy a kegyetlen, lőfegyverekkel és baltával végrehajtott támadás mögött az egykori jugoszláv titkosszolgálat állt. Németország összesen hét horvát állampolgár kiadatását követeli Zágrábtól, akik minden bizonnyal részt vettek a politikai gyilkosság megszervezésében, illetve végrehajtásában.

Az elsőrendű vádlott Josip Perković ugyanakkor panasszal élt a német szervek felé a megkeresés miatt, s egyben kiemelte, hogy akkoriban a két ország titkosszolgálatai kiváló viszonyt ápoltak egymással, így lehetetlen lett volna az ehhez hasonló likvidálások végrehajtása a másik ország tudta és beleegyezése nélkül. Viszont ezzel együtt a nyugati hatóságok a mai napig mintegy 39 horvát emigráns halálának körülményeit vizsgálják.

A német és a horvát sajtó szerint az sem elképzelhetetlen, hogy a Đureković-ügy és a kiadatások körüli nézeteltérések közvetlenül lassíthatják a délszláv ország uniós csatlakozását. Az viszont sokkal inkább elképzelhető, hogy Horvátországban tovább mélyül a szakadék az egyébként is sok tekintetben megosztott társadalmon belül, mely valóban rossz hatással lehet a délszláv állam felkészültségére.

Mátraházi Tibor