Konzervatív forradalom Franciaországban?

Franciaországban egy új, konzervatív értelmiségi kör jelent meg a média, s az egyetemi oktatás területén, akik kétségbe vonják az eddigi liberális-baloldali értékek hasznosságát és jogosságát. Nagy részük a 68-as forradalom gyermeke, véleményük szerint ideje tiszta vizet önteni a pohárba, felhagyni a politikailag korrekt beszéd hazug eszményképével. A baloldal szerint azonban kiüresítik a francia társadalom eddig elért értékeit.

• Új konzervatív gondolkodók jelentek meg a francia médiában, akik megkérdőjelezik az eddigi baloldali értékek helyességét és hatékonyságát;
• A baloldal szerint azonban az úgynevezett reakcionáriusok teljesen kiüresítik az eddigi értékeket, s saját céljaiknak használják fel azokat;
• Mindez nem más, mint a francia forradalom óta az értelmiség köreiben meghúzódó bal-jobboldali megosztottság XXI. századi harca.

Mindenhol ott vannak. Ha kinyitjuk a televíziót a legnézettebb vita- és közéleti műsorok szereplői, a rádióban egymásnak adják a mikrofont, megtalálhatóak az egyetemek katedráin, s a könyvesboltok polcain a legnagyobb darabszámot produkáló művek szerzői, olvasható a Le Monde cikkében. De kikről is beszélünk?

Nem másokról, mint a francia értelmiség, gondolkodók és filozófusok új nemzedékéről, az úgynevezett neo-reakcionáriusokról. Azon gondolkodókról, akik kétségbe vonják, vagy megkérdőjelezik az eddigi liberális állam felfogását, a multikulturalizmus pozitív hatását, az úgynevezett multikulturális „irénizmust” (azaz, hogy el kellene fogadnia a franciáknak az összes kultúrát a posztkolonista bűnösség nevében). Véleményük szerint fel kell hagyni az úgynevezett politikailag korrekt beszéddel, ki kell söpörni a „progresszivitás” illúzióját, a valóság tagadásának a tényét Franciaországból, amely az elmúlt években teljesen kisajátította a „hivatalos” médiát. Ahogyan az egyik képviselőjük, Maurice G. Dantec kijelenti: „Nevezzük a macskát macskának, a zsidót zsidónak, az arabot arabnak„. A képviselőjük között olyan személyiségek vannak, mint a hazánkban is jól ismert író, Michel Houellebecq, akinek a könyve, a Behódolás, világsikert ért el. Vagy az elismert filozófus Alain Finkielkraut, aki nemrég belépett a Francia Akadémia kiváltságos klubjába. Továbbá a Franciaországban népszerű újságíró és esszéista, Eric Zemour, akinek a 2014-ben megjelent könyve (Öngyilkos franciák) a legkelendőbbek között szerepelt. A szerző minden hiba forrásának az 1968-as forradalmat tartja, amely igaz, hogy elbukott, de hosszabb távon a forradalom által képviselt értékek kerekedtek felül a francia társadalmon belül.

Marcel Gauchet szerint – akit szintén neo-reakcionáriusként tartanak számon- ez az egész gyermeteg vita, melyet a baloldal folytat jól megmutatja az egész oldal gondolkodóinak irányvesztését és tanácstalanságát. Az összes támadás, amely az úgynevezett neo-reakcionáriusokat érinti, azok felé irányul, akik fel merik tenni a baloldal számára kínos kérdéseket, amelyekre ők nem tudnak válaszolni. Egy morálisan hisztérikus és politikailag gyenge baloldal ez, amely a saját dogmáiba van bezárva.

Pascal Bruckner filozófus októberben a Le Point-ben megjelent interjújában kifejti, hogy a baloldal teljesen eltávolodott a néptől. Ideológiája nem nyújtott megoldást a külvárosokban élő fiatalok bajaira, sőt jelentősen teret nyert köreikben a szélsőséges iszlám. A laicizmus nevében szervezett oktatás eredménye sem kielégítő, ugyanis az iskolarendszer rendkívüli mértékben szegregálja a lakosságot. Mindennek ellenére Bruckner nem tagadja meg a baloldali értékeket, s továbbra is baloldali liberálisnak vallja magát.

Nincs ezzel másképp az irányzat sok más képviselője sem. A neo-reakcionáriusok közül ugyanis sokan egykoron a szélsőbaloldali mozgalmak képviselői voltak az 1968-as forradalom és az azt követő években. Így a már említett Finkielkraut kommunista volt, míg a nemrég a baloldali értelmiség által fasisztának és a Daech védelmezőjének tekintett Michel Onfray máig maoistának határozza meg magát, s legfontosabb szellemi elődjének Albert Camus-t tartja. Onfray esete azért is különleges, mivel a Le Figaro-ban adott őszi interjúja után a baloldali értelmiség a Libération hasábjain támadta a filozófust, s szélsőjobboldalisággal vádolta meg, miszerint nyilatkozatával csupán a Nemzeti Frontot támogatja. Onfrey emiatt visszahívta könyvét a kiadótól, mivel véleménye szerint ebben a társadalmi miliőben nem lehet azt megjelentetni, tovább megszüntette a szociális médián való jelenlétét is. Azonban kijelentette, hogy továbbra is baloldali, egy olyan baloldali, aki képes hangosan és erősen beszélni, s véleménye szerint Franciaországban az egyszerű kisemberek magukra lettek hagyva a külföldiekkel szemben.

A liberálisok egyik legfontosabb képviselője, Daniel Lindenberg 2002-ben publikált „Rendreutasítás. Az új reakcionáriusok nyomában” könyvét aktualitása miatt újra nyomdába küldték. Szerinte a neo-reakcionáriusok mindent kiüresítenek. Így a köztársaság, a felvilágosodás, a nemzet, a laicizmus, a feminizmus, mind-mind üres szavak náluk, s arra használják fel, hogy a saját érdekeiket védjék, s szembeállítsák az egyes állampolgárokat. Kritizálják a nyitott, s multikulturális társadalmakat és minden gonoszság gyökerének a francia társadalomban élő asszimilálhatatlan barbárokat tartják. Mindennek a hanyatlását látják. Az iskolák, a francia nyelv, a hatalom, a laicizmus eszménye (amit például szerintük az veszélyeztet, hogy az iskolák menzáin sertéshúsmentes ételeket szolgálnak fel) mind erodálódik. A keresztény civilizációnk tehát szerintük veszélyben van, s számukra az utolsó igazi mentsvár és példakép nem más mint Vlagyimir Putyin Oroszországa, ahol még megtalálható az autoriter társadalom nosztalgiája, a férfiasság, a hatalom, ami azonban semmi jóval nem kecsegtet, olvashatjuk Lindenberg tárcáját a Le Monde-ban.

Előretörésüket mi sem mutatja jobban Lindenberg szerint, mint az a tény, hogy a szocialista kormány is egyre több általuk képviselt elem mellett száll partra, úgymint az állampolgárság megvonása, a rendkívüli állapot kihirdetése, a rendőrség hatalmának megnövelése, stb.

Mielőtt azonban még sokan azt hinnék, hogy valami új forradalom zajlik Franciaországban az ideológiák terén, Sudhir Hazareesingh, az Oxfordi Egyetem Franciaország szakértője lehűti a kedélyeket. Szerinte nincs új a nap alatt, ugyanis a francia forradalom óta mindig is ölre menő viták voltak a francia a bal-, és jobboldal között. A vita egyik oldalról a francia forradalom vívmányainak a védelme, a másik a reakcionizmus, azaz az Ancient Régime támogatása. Így míg az egyiknél a szabadság, addig a másiknál a tekintélyelvűség, az egyiknél a folytonos haladás, míg a másiknál a szabályok tisztelete áll szemben egymással. Ezen dualitás mentén zajlott a vita a XX. század második felében is, azonban a kommunizmus bukásával, illetve a szocialista kormányzat által a progresszív elméletek megtagadásával a 80-as években a baloldaliak elvesztették a talajt a lábuk alól. Eközben a reakcionáirusok beépítették a filozófiájukba a köztársaság eszményét, a liberális értékek egy részét, az egyenlőséget és a testvériséget. A politológus azonban nem tartja valószínűnek azt, hogy a Franciaországban zajló ideológiai viták globális szinten is kifejtik hatásukat, ugyanis az ország mára már kevésbé meghatározó ezen a téren, mint egykoron volt. Mindezek ellenére jelzésértékű, hogy Franciaország a XX. század második felére is olyan gondolkodókat tudott kitermelni, mint Sarte, Malraux, Camus, Raymond Aron, vagy nemrég Thomas Piketty. Ennek tudtában lehet, hogy célszerű a szemünket újra Párizsra vetni.