Jön a Gólem: számháború az Európai Parlamentben

Hetek óta lázas háttéregyeztetés zajlik az EP mandátumainak egyötödét megszerző EU-ellenes pártok között, Nigel Farage kétfrontos harcot vív: egymás kárára terjeszkednek Marine Le Pennel, ráadásul a David Cameron brit miniszterelnök pártja által fémjelzett konzervatív euroszkeptikusokkal is versenyeznie kell. Az új parlament frakcióinak június végére kell felállniuk, vagyis ennyi idejük maradt, hogy minimum 7 tagállam legalább 25 képviselőjét összetoborozzák. Ki dőlhet hátra elégedetten és kik alatt rezeg a léc?

Nem stimmelnek a számok

Az euroszkeptikus formációk közül az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) és a francia Nemzeti Front (FN) szerepelt a legjobban, s mivel Farage kezdettől elutasító volt Marine Le Pennel, sejthető volt, hogy egymás „vadaskertjében” fognak szövetségesekre vadászni. A legnagyobb borsot mégis az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) csoportja törte az orruk alá: a brit konzervatívok-vezette ECR először átcsábította Faragéktól (Szabadság és Demokrácia Európája, EFD) a Dán Néppártot és az Igaz Finneket, csütörtökig pedig nem lehetett tudni, hogy az olasz Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma hova csapódik majd. Grilloék 17 képviselője végül az EFD-t választotta, amit egyébként már az olasz politikus és Farage két héttel ezelőtti kedélyes munkaebédjét követően is sejteni lehetett. Az EFD azonban még így sem alakíthat önálló frakciót: jelenleg 4 tagállam 45 képviselőjénél tartanak, vagyis még 3 ország delegációját kellene megnyerniük.

Le Penék helyzete kedvezőbb: sajtóértesülések szerint nem hivatalosan már megállapodtak a kulisszák mögött, de minimum 5 tagállam 38 képviselőjét már biztosan összetrombitálták. Az Európai Szövetség a Szabadságért névre keresztelt szövetség sikerrel „nyúlta le” Faragéktól az olasz Északi Ligát, és szárnyra kapott a pletyka, hogy a litván Rend és Igazság pártot is leválasztják róluk, de az érintettek ezt szerdán még cáfolták. Lehetséges partnereik között emlegették továbbá a lengyel Kongres Nowej Prawicy-t is.  

Ki lesz a nevető harmadik?

A procedúra nyertesei kétségkívül a megerősödött konzervatív reformerek, akik a dán és finn euroszkeptikusokon felül megszerezték a német Alternatíva Németország számára (AfD) frissen bekerült 7 tagú formációt is. Cameron ezzel legalább közvetve revansot vehetett brit vetélytársán, a választás győzteseként kikerült Farage-on. Az ECR 12 ország delegációját kebelezte be, és nem kizárt, hogy végül 70 fölött lesz a létszámuk, vagyis szorosan ott vannak a liberálisok (ALDE) sarkában. A liberális frakció egyébként a választások óta folyamatosan csökken, valószínűleg elveszítették a román liberális delegációjukat, akik a Néppártba zsilipelnének át, ha arra a román pártkongresszus is rábólint. Az ALDE létszáma főként a brit és a német liberálisok katasztrofális vereségének következtében olvadt 59 főre, ami a folyamatban lévő egyeztetések után még emelkedni fog (tárgyalnak a csehekkel, a spanyolokkal, néhány kisebb román párttal és egy német képviselővel is). 

Nem jön a gólem, de nagykoalíciós összeborulás kell

A Néppárt soraiban ment végbe a legkevesebb változás: veszítettek ugyan képviselőket az előző ciklushoz képest, de 221 fővel még így is ők a legnagyobb frakció a 191 fős szocialisták előtt. Összetételében sem várható sok újdonság: várhatóan megnyerik a román liberálisokat, és felröppent a hír, hogy átkopogott az ECR soraiból a lengyel Jog és Igazságosság párt is, de néppárti források szerint nem volt rájuk fogadókészség. Egyébként már frakcióvezetőt is választottak maguknak a német Manfred Weber személyében. A szocialistáknál ehhez képest nagy átrendeződés történt: képviselőik több mint fele újonc, és több női képviselőjük lett. Ők várhatóan jövő héten választják meg vezetőjüknek a parlamenti elnöki posztról leköszönő Martin Schulzot.

Az EP végső összetételét tekintve még mozgó célpont, de annyi már most megállapítható, hogy nagy átrendeződések nem várhatók. Ha az euroszkeptikus, populista, elitellenes szerveződések képesek is lennének frakcióval színre lépni, a két nagy párt és a harmadik befutó együtt könnyedén hatástalaníthatnák őket: a 751 fős parlamentben 470-480 fős többségük lesz, amihez persze rendszeres nagykoalíciós együttműködésre lesz szükség. Farage és Marine Le Pen valójában akkor lehettek volna erősek, ha összefognak, úgy akár 80 fő feletti frakcióval indulhattak volna csatába, kiszorítva ezzel az ECR-t és a liberálisokat.

Elégedetlenségi törésvonal Észak és Dél között

Még hetekkel az EP-választások után is tart az eredmények értelmezése, különös tekintettel a szélsőséges, EU-ellenes pártok szereplését illetően, akik valóban növelni tudták támogatottságukat. Emellett hiába sikerült egytized százalékkal feltornázni a részvételi arányt 43,1 százalékra, a szám önmagáról beszél. Mindezekkel összefüggésben merült fel kérdés: a választók nemet mondtak Európára?

A mainstream pártok ellen szavazók összetételét és a választást övező gazdasági-politikai környezetet nézve a válasz nem egyértelmű igen. Vegyük például az egyik legnehezebb gazdasági helyzetben lévő tagállamot, Görögországot, ahol a válságot leginkább elszenvedő fiatalok nagy többséggel baloldali, megszorítás-ellenes pártokra szavaztak, ami nem jelenti automatikusan az EU teljes elutasítását, sőt, további szolidaritásra várnak a közösségtől.

Más a helyzet például Nagy-Britanniában vagy Franciaországban, ahol eleve mélyen gyökerezik az euroszkepticizmus, és ahol az unióellenes erők felhajtóerejét a rossz gazdasági mutatók és a bevándorlással összefüggő társadalmi feszültségek adták. Farage és Marine Le Pen is a „jóléti turizmus” ellen és a szabad munkaerő-áramlás szigorításáért kampányoltak két olyan tagállamban, ahol a külső-belső bevándorlás egyébként kimutathatóan jót tett a nemzetgazdaságaiknak. Mindez azonban nem sokat nyom a latba úgy, hogy a brit bérek stagnálnak, a francia munkanélküliség pedig tovább emelkedik.

Belpolitikai zűrök alakították a csapatmozgásokat

Az EU-ellenesek nagyarányú győzelme elsősorban azért aggasztó, mert a fent említett problémáknak nem sok közük van az uniós tagsághoz: Franciaország gazdasága nem az Európai Unió miatt gyengélkedik, Nagy-Britannia pedig nem is tagja az eurózónának. Jól működött viszont az EU-t célzó bűnbakképzési mechanizmus, illetve a protestszavazás. (Ez utóbbi egyébként mind a 28 tagállamról elmondható más-más mértékben: a választók nagy része az aktuális politikai vezetéssel kapcsolatban nyilvánított véleményt.) Abból kiindulva viszont, hogy az EU-ellenes pártok megerősödése javarészt a nemzetgazdaságok lábadozásából és a diszfunkcionális, korrupt politikai rendszerekből eredeztethető, a személyek szabad mozgásának korlátozása nem sokat változtatna a helyzeten. Ezt legfőképpen az euroszkeptikusok mögé szorult középpártoknak lenne érdemes figyelembe venniük. Nicolas Sarkozy francia exállamfő például az EP-választások után rögtön a schengeni határok újragondolását szorgalmazta, David Cameron brit kormányfő már rég euroszkeptikus kottából játszik, de egy ideje már a holland liberális Mark Rutte is a brüsszeli kompetenciák visszaszorításáról beszél. Az Európai Unió jövőjét tekintve tehát nem feltétlenül az a legfőbb kérdés, hogy az EP-ben milyen új kultúrát honosítanak meg a radikális politikai szereplők, hanem hogy a mainstream európai pártok milyen belpolitikai, belgazdasági változást képesek elérni.