Moszkva után Brüsszel?

„Moszkva után Brüsszel?” – tette fel a kérdést a Budapesti Francia Intézet Európai Unió: hol a határ? című konferenciájának nyitóeseménye. Az április 23-án indult vitasorozattal az Intézet a május 25-i európai parlamenti választásokra igyekszik hozzájárulni az eszmecseréhez arról, hogy a tíz éve csatlakozott európai uniós tagállamok hogyan élik meg a helyzetüket.

A vitában részt vevő európai parlamenti képviselő, Schöpflin György szerint a kérdés komolytalan, hiszen valószínűleg a közönségben sem ül olyan, aki úgy vélné, Moszkva és Brüsszel ugyanolyan lenne, és kétségbe vonta, hogy lenne okozatiság a kettő között. Szerinte inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy érdemes-e gondolkodni egy alternatív Európában. Mint elmondta, ő személy szerint elkötelezett az európai integráció mellett, amelyre „bármilyen távlatból nézve szükség van” – az viszont egy más kérdés, hogy ennek mostani formájával mennyire van megelégedve.

A pozitív oldalon sorolta fel, hogy a közös piacon belül bárhol eladhatóak a magyar termékek, támogatásokat kapunk, és bekerültünk egy biztonsági folyamatba, ami egy kis vagy közepes közép-európai országként nem lenne meg: van egy hálózat, egy kommunikációs rendszer, amelyben tudunk konzultálni, cselekvőképesek vagyunk.

Ugyanakkor nehezményezte, hogy Magyarország még tíz év után is „új” tagállam, ennek a szónak pedig van egy rejtett jelentése is, mivel „tanoncállamként” tekintenek az országra. Felhívta rá a figyelmet, hogy csak a volt szocialista államokat nevezik még mindig újnak, Ciprusra például már nemigen mondják ezt, holott szintén 2004-ben csatlakozott. Ez az előítélet a francia felvilágosodásig vezethető vissza, de a törésvonal meg most is él és befolyásolja az emberek, a társadalom gondolkodását. Ezt bizonyítja többek között az Egyesült Királyságban a bolgár-román munkavállalási moratórium lejártakor a két ország lakóinak nagyon erős, kollektív megbélyegzése a médiában, és a képviselő példaként azt is felidézte, hogy 2003-ban a nizzai szerződést elutasító első ír népszavazás után őt és más közép-európaiakat is elhívtak, „hogy megmutassák, ők is normális emberek”.

Magyarország csatlakozásakor a felzárkózás volt a remény, ami „egy nagyon szép álom”, de egy közgazdászt idézett, aki szerint 2004 és 2012 között egyetlen tagállam se érte utol az európai átlagot. Ő ebből arra következtet, hogy az elmúlt tíz év konzerválta az elmaradottságot, a tőke szabad mozgása pedig „nem segített annyira, mint azt sokan várták”.

A másik, amivel az Európai Parlamentben is gyakran szembesül, a bűnbakszerep. „Valahogyan mindig találni kell egy bizonyos tagállamot, ahol gyanús dolgok történnek. Történetesen most Magyarországra esett a választás” – mondta Schöpflin György. Az utóbbi három évben annyira támadták Magyarországot, hogy a Jobbik olyan helyeken és annyira nyert, ahol és amennyire nem is volt korábban erre esélyük. „Verhofstadt minden egyes kirohanása fél százalék a Jobbiknak” – utalt a liberálisok vezetőjére, Guy Verhofstadtra az Európai Parlamentben. Úgy látja, a médiában egy elképzelt kép él Magyarországról, az újságírókat pedig nem is zavarja, hogy ez álságos, ráadásul egy önmagát beteljesítő jóslat, hiszen Ausztriában is komoly Európa-ellenességet eredményezett, amikor a szélsőjobboldali Jörg Haidert be akarták emelni a kormánykoalícióba.

A szélsőjobb kapcsán visszakanyarodott Moszkvához, amely azon gondolkodik, hogyan lehet lerombolni az EU-t, ezért egyre egyértelműbben támogatja őket, Putyin pedig Eurázsiai Unióban gondolkodik Lisszabontól Vlagyivosztokig.

Yves Bertoncini szerint szintén egy alapvetően geopolitikai vitáról beszélünk a Brüsszel-Moszkva kérdés kapcsán. Brüsszel éppen ellensúlyt jelenthet Moszkvával szemben: a putyini Oroszországgal akcióira az EU talán hatékonyabban tud lépni, mint az európai államok önállóan, ami arra a kérdésre is választ adhat, hogy az EU mit tehet a nemzeti szuverenitáson túl. Véleménye szerint máig van egy orosz birodalmi álom Vlagyimir Putyin orosz elnök fejében. Az EU ugyanakkor nem kényszerű házasság, hanem szabadon választott együttélés, ami például a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsáról vagy a Varsói Szerződésről nem volt elmondható, és nincs európai hadsereg, ami erőszakkal kényszerítene a bennmaradásra – igaz, hogy ez evidencia, de ki kell mondani, húzta alá a Jacques Delors Intézet igazgatója.

Akár Magyarország vagy az Egyesült Királyság is megteheti, hogy kilépjen, de ő azt szeretné, hogy mindenki maradjon, hiszen igaz, hogy vannak hátrányok, de az előnyök túlsúlyt jelentenek ezekkel szemben. Az Európai Unió egy jogi alapokon álló közösség, az európai népek úgy érezhetik, hogy kívülről utasítgatják őket, a szabályok betartása pedig néha kínos, néha nehézségeket okoz, de szerinte ez az EU-nak is sokba kerül és viszonylag nagy a tagállamok mozgástere.

Yves Bertoncini úgy látja, hogy az EU költségvetéséről – amely a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének nagyjából egy százaléka – sokszor azt mondják, hogy szinte semmi, mégis jelentős a hatása. Az EU jogalkotási súlyát viszont túlbecsüljük, a nemzeti törvényeknek nem nagyjából 80, csak 10-15 százaléka származik az EU-tól. A közös jogszabályok nagy részével – legalábbis Franciaországban – amúgy is a közigazgatás foglalkozna, és nem kerülne a parlament elé, és a mezőgazdaság szinte az egyetlen olyan terület, ahol az EU-nak valóban nagy súlya van. A szabályok megalkotásában mindemellett minden tagállam részt vesz, így ha ezek nem tetszenek, a brüsszeli nemzeti képviseletekhez kell fordulni, fejtette ki Yves Bertoncini.

Az előadók tehát egyetértettek abban, hogy Brüsszel és Moszkva közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, de finom hangsúlybeli különbségek voltak: míg Yves Bertoncini főként az EU-tagság előnyeit emelte ki, Schöpflin György a hátrányokról is sokat beszélt, különösen azokról, amelyek a 2004-ben csatlakozott közép-európai országokat érintik.