Dübörög a páneurópai kampány, de nem érezzük

Európa egy hónap múlva választ, a központi kampányszlogen szerint „Ez most más”. Megnéztük, hogy hogyan áll az összeurópai kampánymeccs, és miért kockázatos a személyközpontú EP-kampány.

Abból a szempontból mindenképpen rendhagyó, hogy a kampány még sosem volt ennyire „perszonalizált”: az európai parlamenti frakciók egy része csúcsjelölteket állított abban bízva, hogy végül közülük kerül ki az Európai Bizottság következő elnöke. Picit vonatkoztassunk el attól, hogy az európai szavazók többsége saját kormányáról vagy annak ellenzékéről nyilvánít majd véleményt, és nem érdekli, hogy a voksolásnak milyen hatása lehet az unió személyzeti politikájára. 

Sok az arc és még több a plakát

A kék sarokban Jean-Claude Juncker (Európai Néppárt, EPP), a piros sarokban Martin Schulz (Európai Szocialisták Pártja, PES) készül fel: a két nagy EP-frakció bizottsági elnökjelöltjei elkezdték járni a tagállamokat. Összeurópai értelemben semmiképpen sem könnyű megszemélyesített kampányt folytatni, jó példa erre a német Kereszténydemokrata Párt (CDU), amely az EPP soraiban Junckert támogatja, mégis Angela Merkelt ábrázoló plakátokkal próbál szavazatokat szerezni. Nem szorul magyarázatra, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök helyett miért a pártot vezető kancellár áll a rivaldafényben. Kicsit könnyebb helyzetben vannak a német szociáldemokraták, hiszen Schulz hazai politikusként otthon is könnyen eladható. Tovább bonyolítja a kampánymátrixot, hogy a csúcsjelöltekről nemcsak a vezető nemzetállami politikusok vonják el a figyelmet, hanem a pártok EP-listán szereplő jelöltjei is.

Ennek fényében az is számít, hogy a topjelöltek mennyire képesek karakteres üzeneteket közvetíteni. Elég csak megnézni az első elnökjelölti tévévitát, ahol a balközép Schulzot nem konzervatív partnere hozta zavarba, hanem egy néző, aki a beszélgetés végén megkérdezte: „Mégis mi különbözteti meg Önöket egymástól?” A szocialisták jelöltje pillanatnyi habozás után azt válaszolta: „Nem tudom… a néppárti jelölt (Juncker) elég közel áll a programomhoz, de hogy az Európai Néppárt mennyire áll közel, az más lapra tartozik.” 

Kitört a szakpolitikai béke?

Ha megnézzük a három legnagyobb szerveződés, a jobbközép, a balközép és az Európai Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) állásfoglalásait, valóban olyan érzésünk támad, hogy alapvető kérdésekben nagyon is egyetértenek. Mindenki a gazdasági növekedésre és a munkahelyteremtésre helyezné a hangsúlyt, harcot hirdetne az adócsalás és a szervezett bűnözés ellen, kontrollálná az illegális bevándorlást és támogatná a szubszidiaritást. Schulz és Juncker tévéshowja ugyanezt érzékeltette, pedig európai pártjaik ideológiai alapon másra koncentrálnak. A balközép hagyományosan a szociális jogokra, a bankszektor szigorúbb szabályozására helyezi a hangsúlyt, míg a liberálisok például a szabadkereskedelemre, vagy a közös agrárpolitika reformjára érzékenyek. 

A két nagy, szinte fej-fej mellett haladó párt közötti legnagyobb koncepcionális ellentét egyébként a gazdasági és pénzügyi válság értelmezésében feszül: az eurózóna egyben tartása jegyében mentőcsomagokat támogató Néppárt felelőtlen költekezéssel vádolja a szocialistákat, míg a balközép kegyetlen „megszorítóként” igyekszik ábrázolni a jobboldalt. Ez kicsiben az április 9-i tévévitában is lecsapódott, Franciaország példáján keresztül: Juncker szerint Párizsnak nem lenne szabad további haladékot adni a költségvetési hiány visszaszorítására, Schulz szerint azonban Manuel Valls francia miniszterelnök frissen bejelentett reformjaihoz idő kell.

A következő, április 28-i vitában már a többi frakció jelöltje is részt vesz majd: a liberálisoktól Guy Verhofstadt, a zöldektől Ska Keller, az Egységes Európai Baloldal/Egységes Zöld Baloldal (GUE/NGL) részéről pedig Alexis Tsipras. Márpedig ha a mainstream pártok nem képesek jól körülhatárolható programalternatívákat kínálni, abból végül az euroszkeptikusok profitálhatnak. A franciáknál tarol a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Front, a briteknél Nigel Farage pártja 3 százalék híján beéri az első helyen álló Munkáspártot – mindkét szerveződés agresszív, unióellenes kampánnyal támad. (Az erősödő szélsőjobboldal legnagyobb kihívása, hogy képesek lesznek-e önálló euroszkeptikus frakciót alakítani, de Le Pen egyelőre csak a holland Szabadságpártot és az Osztrák Szabadságpártot tudta maga mellé állítani.)

Intézményközi szkander: ki dönti el?

A tét tehát nemcsak az új Európai Parlament összetétele, hanem hogy beigazolódik-e a prófécia, miszerint ezúttal valóban más lesz a választás, vagyis hogy az emberek egyben a következő bizottsági elnök személyéről is szavaznak, ezáltal erősítve az uniós döntéshozatal legitimációját. Ez a meccs azonban még korántsem lejátszott az intézmények között, javában tart a nyilatkozatháború. A napokban Juncker és Schulz ment neki az Európai Tanács ugyancsak idén leköszönő elnökének, Herman Van Rompuynek, aki szkeptikusan úgy fogalmazott: az állampolgárok számára egyértelmű, mi a különbség a Parlament és azok között, akik ténylegesen döntenek ebben a kérdésben. Juncker erre úgy vágott vissza, hogy „leáldozott azoknak a régi napoknak, amikor a diplomaták hátsó szobákban választották meg a Bizottság elnökét”. Merkel korábban egyébként szintén azzal hűtötte a kedélyeket, hogy ez tagállami hatáskör.

Továbbra sem lehet megkerülni a szivarfüstös hátsó szobákat

Az intézmény- és tagállamközi egyeztetést tovább nehezíti, hogy idén teljes kurzusváltás jön: új elnöke lesz a Tanácsnak és dűlőre kell jutni a kül- és biztonságpolitikai főképviselő személyéről is. A színfalak mögött összetett alkufolyamatok zajlanak, amelyek során politikai, földrajzi, nemi arányossági szempontokat figyelembe véve fognak dönteni, nem beszélve az eurózóna-tagságról. Ilyen alapon könnyen előállhat az a helyzet, hogy a Tanács a többséget szerzett EP-frakció jelöltje helyett inkább egy nevető harmadikat támogat. Nem mindegy az új Parlament összetétele sem, a többséghez 376 szavazatra lesz szükség, vagyis akármelyik oldal nyerne, támogatókat kellene szereznie Schulznak vagy Junckernek, ami nem lenne könnyű, vagyis a nagyoknak feltehetően egymás közt kellene megegyezniük, és még így sem biztos az első körös győzelem. Schulz támogatottsága például elég törékeny, a brit Munkáspárt egyenesen kilépéssel fenyegetőzött a jelölése miatt a balközép európai frakcióból. A német politikus ráadásul egyben az EP elnöke is, amely posztról a CDU és a liberálisok a lemondását szorgalmazták. Juncker jelölésekor ugyancsak szoros volt a szavazás a dublini néppárti kongresszuson.

Páneurópai üzenetekkel nem könnyű tömegeket választásra buzdítani, főleg nem a gazdaságilag nehéz időkben. A tendencia évről évre romlik (2009-ben 43 százalékos részvétel volt), s ezen a megszemélyesített „elnöki” kampányhadjárat vajmi keveset javíthat: pár héttel a szavazás előtt legfeljebb a brüsszeli buborékban érzékelhető jelentősebb „Juncker- vagy Schulz-effektus”. A választás középpontjában továbbra is a nemzetállamok pártjai állnak belpolitikai agendájukkal. Ami pedig a kampány paradigmaváltását, vagyis a személyközpontúságot illeti: ezzel részben kockázatot vállalt a Parlament, hiszen ha végül egyik jelöltje sem nyeri el a Tanács tetszését, azzal mindenképpen presztízsveszteséget szenved.