Így született meg az olasz Polip

Az elmúlt években a maffia a szervezett bűnözői csoportok szinonímájává vált. Kolumbiától kezdve az oroszokon és a kínai triádokon át egészen a japán jakuzákig maffiának hívunk minden olyan bűnözői csoportot, amely korrupció útján, erőszakkal, az állam egyes képviselőinek közvetlen vagy közvetett támogatásával törekszik jogtalan haszonszerzésre.

A maffia gyökereit azonban egészen máshol kell keresni, mégpedig a Földközi-tenger szívében: Szicílián.

A dél-olaszországi sziget a bölcsője a Cosa Nostra-nak, az első olyan bűnszervezetnek, amely maffiának tekinthető.

A Cosa Nostra („Mi Ügyünk”) eredete – éppúgy mint a maffia szóé – nehezen meghatározható. Annyi azonban bizonyos, hogy története szorosan összeforr a szigettel, ahol született.

A folyamatos megszállás bizalmatlanná tette Szicília lakóit a hatalommal szemben. Egyrészt, mert a hódítók – éléskamrának tekintve a szigetet – kizsákmányolták annak lakosait, másrészt, a megszálló népek cserélődése eredményeként az államszervezet működésének folyamatossága nem volt biztosított. A maffia mozgatórugóit képtelenség megérteni anélkül, hogy legalább egy kicsit ne ismernénk Szicília történelmét, a földet, amely évszázadok, sőt évezredek óta préda volt a Földközi-tenger medencéjében. Görögök, rómaiak, bizánciak, arabok és franciák is taposták a földjét.

Szicíliát – ennek is köszönhetően – elkerülte a modernizáció szele és egészen a huszadik század elejéig feudális berendezkedés jellemezte: kevés, nagyhatalmú gazdag földbirtokossal és annál több éhező szicíliaival. Habár már a tizennyolcadik századi feljegyzések is szólnak a hegyekben bujkáló bűnözőkről, akiknek védelmet a hatóságok ellen a család nyújtott, magának a maffiának a kialakulása mégis későbbre datálható, annak ellenére, hogy a későbbi maffia több lényegi eleme már korábban is létezett.

Ilyen volt például az erős családi kötelék, amelynek kialakulásához a gyenge, törvényeket betartatni képtelen állam vezetett. A szicíliaiak ezért maguk között keresték és osztották az igazságot, maguk közül választottak tiszteletbeli vezetőket, akik egyfajta bírói funkciót töltöttek be az államgépezet akadozása miatt.

A családok az egymás közötti kapcsolatokat a hagyomány szerint a keresztapasággal fonták szorosabbra, ami komoly felelősségvállalást jelentett mind az apa, mind a keresztapa részéről. Létezik is egy mondás Szicílián, ami e rokoni kapcsolat mélyebb vetületére rávilágít: „fari u cumpari”, „úgy tesz, mint egy koma”, azaz kitartok melletted-a bűnben is. A gyilkosságra szakosodott szervezet tagjai mélyen vallásos emberek.

Mindezen feltételek együttes megléte kellett tehát ahhoz, hogy a tizenkilencedik században a Palermo környéki citrom- és narancsligetek árnyékában megalakuljon minden idők legszervezettebb alvilága, a tiszteletre méltó férfiak (uomini d’onore) társasága: a Cosa Nostra.

A tizenkilencedik században egyre nagyobb haszonra szert tevő citromtermelő földesurak annak érdekében, hogy ezt a rendkívül érzékeny gyümölcsöt megvédjék, a birtokok igazgatásával olyan intézőket bíztak meg, akiknek a környéken „becsületük” volt, tisztelték őket. Ezzel beindult a maffia legjövedelmezőbb üzlete: a védelmi pénzek (pizzo) szedése.

Azt, hogy ez az üzlet hosszútávon is jól működik, mi sem bizonyítja jobban, mint az Olasz Kiskereskedők Szövetségének tanulmányai, melyek szerint: Észak-Olaszországban minden tizedik, Nápoly környékén minden második, Palermóban pedig a kereskedők nyolcvan százaléka fizet védelmi pénzt a maffiának. A statisztikák szerint a védelem költségei havi kétszázötven eurónál kezdődnek a kevésbé frekventált helyeken, a belvárosokban ez az összeg elérheti az ezer eurót is, egy nagyobb bevásárlóközpont pedig háromezer eurót is fizet védelmi pénzként a maffiának.

Szicílián ötvenezer, országszerte százhatvanezer kereskedőről beszélünk. És a pizzo nem az egyetlen és nem is a legfontosabb bevételi forrása a maffiának, a kábítószerkereskedelem óta. 

A négy nagy olaszországi bűnszervezet (a szicíliai Cosa Nostra, a Nápoly környéki Camorra, a calabriai ’Ndrangheta és a pugliai Santa Coronita Unita) csak a pizzóból és az uzsorakamatokból százmilliárd eurót keres: ez a teljes olasz GDP hét százalékának felel meg. De hogy mennyi az annyi, pontosan nem tudni. Más felmérések és az SOS Impresa pár évvel ezelőtti számításai is a maffia teljes éves bevételét saccolják ennyire. Akárhogy is nézzük, még ez utóbbi esetben is a maffia Olaszország „legjobban működő” vállalkozása.

Ezek a „tiszteletre méltó férfiak” tehát polipként terjesztették ki csápjaikat az olasz mezőgazdaságról a város felé: megjelentek az építőiparban, a szolgáltató-szektorokban és a kereskedelemben. 

A történet fonalához visszakanyarodva: egyetlen feltétel hiányzik még ahhoz, hogy ne egy bűnszervezetről, hanem a mai értelemben vett maffiáról beszéljünk – ez pedig a hatóság. A maffia tagjai abban különböznek más bűnözőktől, hogy beépülnek az államszervezet fogaskerekébe. Lefizetnek hivatalnokokat, politikusokat, rendőröket, ügyészeket, újságírókat, vagy egyenesen saját embereiket ültetik be ezekbe a székekbe. Éppen ezért nehéz felvenni a harcot ellenük, mert nem tudni, hogy hol és kit vesztegettek meg, és hogy milyen pozíciókban vannak besúgóik.

Habár a maffia tagjai szeretik azt sejtetni, hogy egy középkori társaságról van szó, az általunk ismert szervezet létrejöttéhez a modern állam is kellett. Ez a történetünk szempontjából lényeges utolsó feltétel is a tizenkilencedik században teljesült, Giuseppe Garibaldi sikeres szabadságharcával és az egységes Olaszország létrejöttével egyidőben: a polip teljesen kinyújtotta csápjait.