Putyin szürke eminenciása

Putyin mögött áll egy férfi, aki az elnök által irányított rendszer működését és ideológiáját kitalálta. Vlagyiszlav Szurkov nagy túlélő, 15 éve van a Kreml közelében, de nem csak az itteni munkája érdekes. Mire pályája a legfelsőbb szintekre ért, tett egy pár kitérőt. Emellett egy rendkívül színes egyéniség, aki egy olyan kor gyermeke, amelynek fiatalsága nagyrészt hátat fordított a politikának, és radikális művészeti irányzatokban találta meg önmagát. Az Egyesült Államok szerint ő áll Oroszország krími akciója mögött, ezért is került fel a kitiltott személyek listájára. Ezzel ellentétben sokan azt mondják, hogy régi hatalmát már elvesztette. Putyin spin doktorának világában azonban semmit sem lehet biztosra venni.

„Az, ami engem Amerikából érdekel az Tupac Shakur, Allen Ginsberg, és Jackson Pollock. Nincs szükségem vízumra, hogy elérjem a műveiket, tehát nem veszítek semmit” – mondta Vlagyiszlav Szurkov, miután értesült arról, hogy ő is egyike annak a 21 személynek, akit érintenek az USA múlt hétfőn hozott szankciói. Nem Szurkov volt az egyetlen, aki élcelődött Obama ellenlépésein, de kétségkívül az ő nyilatkozata volt a legszokatlanabb. Az a férfi, aki 15 évig meg tudott maradni a Kreml közelében – és őt mondják Putyin rendszerének legfőbb ideológusának, a „szuverén demokrácia” feltalálójának –, rajong egy fekete gangszta rapperért, egy pacifista LSD-zabáló beat költőért, aki nem mellesleg biszexuális is, továbbá imádja az absztrakt-expresszionista festészet alkoholista úttörőjét. Ezek a tények meglepőek annak fényében, hogy Oroszországban napjainkban a független média majdnem egészét bezárták, a Pussy Riot templomi performanszáért börtönbüntetést kapott, és az országot nem éppen a homoszexuálisok kedvenc helyeként emlegetik. Azonban, ha közelebbről nézzük Szurkov pályafutását, akkor kicsit sem lepődünk meg az ízlésén.

Adam Curtis dokumentumfilmes cikkében, amit a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet ifjúságáról írt, feltűnik Szurkov is. A „stagnálás éveiben”, ahogy ezt az időszakot hívják, egy olyan generáció nőtt fel, amely a nyugati kapitalizmust, és a kommunizmust egyaránt elutasította. Az országot korrupt technokraták irányították, akik maguk sem hittek már a rendszer eszméiben, a Szovjetunió afganisztáni háborújában ugyanazokat a „bűnöket” követte el, amelyekkel korábban az USA-t vádolta, és a tervgazdaság a tönk szélére vitte az országot. Ebben a környezetben az orosz fiatalok lázadásból a poszt-politikai ideológiák felé fordultak. Ezek az eszmék az avantgárd, és a punk voltak, a nyugati ellenkultúra, amely a nyugati jóléti társadalmat is elutasította. Szurkov is ennek a kornak a gyermeke. Ahogy Adam Curtis írja, ennek a generációnak a történetében nem az az érdekes, hogy mit csináltak a kommunizmus alatt hanem, hogy utána mi lett velük. Voltak, akik nem bírták, és öngyilkosok lettek, ilyen volt Janka Djagileva énekesnő, punk ikon. Vagy ott volt Eduard Limonov avantgárd író, költő, aki az emigrációból hazatérve, a nyugati demokráciákból kiábrándulva, a nacionalizmus felé fordult és megalapította a Nemzeti Bolsevik Pártot. De ott volt az az út is, amit Szurkov választott.

Az egykori bohém diák tett egy pár kitérőt, amíg eljutott oda, hogy a Kreml fő spin doktora legyen. Az orosz anyától és csecsen apától származó férfi a hatvanas évek első felében született. Nevéhez legfőképp az alábbi három dolgot lehet kötni: a szuverén, vagyis irányított demokrácia fogalmát, a Nasi nevű putyinista ifjúsági szervezetet, és egy regényt, amit valószínűleg ő írt álnéven. Szurkov cinikusságát jól mutatja, hogy míg az első kettő szorosan összefügg, és egymást erősíti, addig a harmadik az utóbbiak groteszk kritikája. A „szuverén demokrácia” elmélete azon alapul, hogy igazi demokrácia nem létezik, tulajdonképp nyugaton is irányított ez a fajta rendszer. A Kreml ideológusa ezt fejlesztette tökélyre, és hozott létre egy olyan Oroszországot, ahol létezik ellenzéki vélemény a médiában, de marginalizálva, és ahol ugyan megvannak a demokrácia kellékei, de a parlament, és az ellenzéki pártok csupán díszletek. Ennek a rendszernek a fő támogatója a Nasi, ami egyfajta Putyin-Jugendként működik, és természetesen a spin doktor fejéből pattant ki. Tevékenységük nagy része ellenzéki újságírók, aktivisták bántalmazása, és egyéb módon való molesztálása.

Szurkov hatalmát jól mutatja, hogy senki sem merte kritizálni az ifjúsági szervezetet, és a Nasi több tagja kormányzati pozíciót kapott 2008-ban, amikor Dmitrij Medvegyev került az elnöki székbe. Emögött a sokszor brutális rendszer mögött egy végtelenül művelt férfi áll. Egy ember, aki rockzenekaroknak írt szövegeket, esszéket alkot a konceptuális művészetről, és egy regényt is papírra vetett, ami saját rendszerét figurázza ki. A „Majdnem nulla” címmel megjelent könyvet több okból is Szurkovnak tulajdonítják. Először is ő írta a bevezetőjét, amiben ugyan tagadja, hogy ő írta volna, de kijelenti, hogy ez a legjobb könyv, amit valaha olvasott. Továbbá a szerző Natan Dubovicki neve tulajdonképp Szurkov feleségének Natalja Dubovickaja nevének férfi változata, és a könyv főszereplője akár az ideológus alteregójaként is értelmezhető. A történet Jegorról, a PR-ügynökről szól, aki régen még avantgárd költemények kiadásával foglalkozott, most szegény underground költők verseit vásárolja fel, hogy később maffiózóknak, és bürokratáknak adja el, akik saját néven publikálják azokat. A regényben megjelenő Moszkvában a kiadók véres csatákat vívnak egy-egy szerző kiadási jogáért. A regény szereplője és Szurkov között nem csak az az egyetlen kapocs, hogy mindketten a PR világában dolgoznak. Szurkovot is egyedül nevelte fel anyja, és ő is a 80-as években került Moszkvába, hogy aztán a színművészeti egyetem elhagyása után belőle is PR-guru legyen.

Szurkov alkalmazkodási képességét az is mutatja, hogy karrierjét a nemrég szabadon engedett Mihail Hodorovszkij mellett kezdte. A két férfi egy küzdősport klubban ismerkedett meg, ahova mindketten jártak. Az akkoriban emelkedő oligarcha maga mellé vette testőrnek, de hamar kiderült, hogy Szurkovnak több haszna van, ha az eszét használja, így PR-osként kezdett dolgozni az üzletembernek. Ezután Szurkov dolgozott banknál, és tévécsatornánál is, mígnem 1999-ben Borisz Jelcin mellett kapott munkát. 

Peter Pomerancsev Londonban élő orosz tévés producer, író, az ideológusról írt portréjában kiválóan bemutatja, hogy Oroszország milyen hely lett Vlagyiszlav Szurkov tevékenysége alatt. A cikkben megszólal a már említett író Limonov, aki szerint az ország egy posztmodern színházzá vált, ahol Szurkov régi és új politikai eszmékkel kísérletezik. Pomerancsev szerint van ebben valami, hiszen más diktatúrákkal ellentétben Oroszország folyamatosan változik: „reggelinél diktatúra, ebédnél demokrácia, vacsora idején oligarchia”. A posztmodern hatás emlegetése nem alaptalan, ugyanis amikor Szurkov a hatalomba került, egybeesik azzal az időszakkal, amikor lefordították Franҫois Lyotard francia filozófus munkáit. De nemcsak ő használja Lyotard eszméit regényében, hanem más politikusok is szívesen idéznek posztmodern szerzőktől, például Derridától, vagy Lacantól. Tulajdonképp ez a filozófiai alapja a „szuverén demokráciának”. Pomerancsev szerint azonban nem ez az első eset, hogy Oroszország egy divatos nyugati liberális eszméből elnyomó hatalmat épít, valójában ilyen volt a bolsevizmus is. A putyini rendszer, azonban különbözik a Szovjetuniótól. Ebben a világban, ha okos az illető, egyszerre lehet lázadó és hatalompárti, és őrizheti meg művészi szabadságát. Szurkov a folyamatosan változó maszkok színes, de kiüresedett világát hozta létre.

Hiába nagy alkalmazkodó Vlagyiszlav Szurkov, őt is utolérte a bukás. Vagyis, pontosan senki sem tudja, mennyi hatalma maradt. Vesztét az okozta, hogy a 2011 decemberében tartott parlamenti választásokon a kormányzó Egyesült Oroszország párt elvesztette kétharmadát a Dumában, és Szurkov nem tudta előre jelezni az ezt követő kormányellenes tüntetéseket, amin több tízezren vettek rész. Próbáltak kormánypárti tüntetést szervezni, de a felvonulás, ahol buszoztatott vendégmunkások éltették Putyint, nevetség tárgyává vált. „Túlságosan is gyűlölt vagyok ehhez a szép új világhoz” – mondta Szurkov és beadta lemondását. Van egy olyan elmélet is, miszerint ellentmondott Putyinnak, mivel szerinte Medvegyevnek még egy ciklust az elnöki székben kellett volna töltenie. Azonban igazán sosem került ki a hatalomból, mivel a lemondása utáni időt miniszterelnök-helyettesként töltötte. A visszatérésre 2013 őszéig kellett várnia, amikor Putyin kormányzati tanácsadónak nevezte ki, területe Abházia és Dél-Oszétia szociális és gazdasági kapcsolatai lettek. A Daily Beast által megszólaltatott amerikai diplomáciai források Szurkovot vélik felfedezni Oroszország krími hadművelete mögött. Szergej Markov, aki Szurkov helyettese volt a narancsos forradalom alatt, azonban tagadja, hogy bármi köze lenne az egésznek Szurkovhoz, szerinte a tanácsadó elvesztette súlyát. Annyit azonban beismer, hogy Szurkov tavaly pár hónapig a most már bukott ukrán kormány tanácsadója volt, de Markov úgy véli, hogy hibázott, amikor „a hülye vezetőkkel dolgozott, és nem a néppel”. Markov és a cikkben megszólaló képviselő, úgy nyilatkoznak, hogy teljesen máshonnan jöttek az utasítások az elmúlt másfél hónapban, mióta Oroszország megszállta a Krím-félszigetet. Ez a kijelentés vagy azt jelenti, hogy egy új szürke eminenciás jelent meg a Kreml-ben, vagy csak szimpla hazugság. A cikk szerint inkább az utóbbi.

Azt képtelenség megmondani, hogy Szurkov még mindig olyan erős-e, vagy csak az amerikaiak vannak elkésve, de mindenesetre őt is hátrányosan érintheti az, hogy búcsút mondhat nyugati életének, ugyanis Szurkov fia is Angliában tanul. Nem tudni azt sem, hogy az orosz elitet, és Putyin környezetét érintő szankciók egyáltalán hatásosak lesznek-e. A Foreign Policy cikke szerint Szurkov ízlése kétségkívül látszik azokon a külpolitikai döntéseken, amelyeket Putyin mostanában hoz. A párhuzam szerint a cikk elején említett amerikai művészek viselkedése, és az Oroszország által betölteni kívánt szerep megegyezik. Oroszország úgy döntött, hogy most a lázadót fogja játszani a világpolitikában. A cikk is elismeri, hogy nem Szurkov az egyetlen, aki hatással van Putyinra. Az viszont mindenképp érdekes, hogy Oroszország ugyanúgy lázad a jelenleg fennálló világrend ellen, ahogy annak idején tették Szurkov kulturális antihősei, Tupac, Ginsberg, és Pollock saját társadalmuk konvenciói ellen.