Jemen: történelem és politika a föderalizmus mögött

Fordulóponthoz érkezett Jemen történelme: Mansour Hadi jemeni elnök jóváhagyta azt a javaslatot, amelynek értelmében az 1990 májusában egyesült ország hamarosan egy hat régióból álló szövetségi állammá fog alakulni, amelyben így a déli területek nagyságrendekkel nagyobb autonómiához jutnak. Az új rendszerben délen kettő (Áden és Hadramaut), míg északon négy régiót alakítanak majd ki. Cikkünkben a szövetségi állammá alakulás előzményeit, valamint politikai, történelmi és vallási hátterét mutatjuk be.

A Jemeni Szocialista Párt (JSZP) és a Népi Kongresszus Párt a kérdés felmerülése óta támogatta a föderatív állam elvét. Problémásabb a helyzet a Muszlim Testvérekkel összefüggő Jemeni Kongregáció a Reformért Párt háza táján. A párt főtitkára, Abdul Wahab al-Anesi, valamint egyik klerikusuk, Abd al-Majeed al-Zindani elutasították a szövetségi állam elméletet, hiszen – főként utóbbi szerint – ezzel az iszlám jogot szeretnék marginalizálni. Al-Zindani korábbi véleménye szerint a föderalizmus egy kolonizációs összefüggés Jemen gyengítésének érdekében. 

Azonban több párttag is támadta al-Zindani véleményét, kiemelve, hogy ez a klerikus saját véleménye, nem a párt álláspontja. A párt elfogadja a föderatív állam tervét, hiszen ez a legkisebb közös nevező a déli tartományok politikai elitjével. Azt azonban határozottan kijelentették, hogy a korábbi Észak-Jemen és Dél-Jemen példájával ellentétesen nem két, hanem több szövetségi államra kell osztani az országot, különben fennáll a teljes elszakadás veszélye.

Akadnak azonban, akik elítélik és helytelen lépésnek tartják Jemen szövetségi állammá való alakítását, hiszen ez a megoldás nem rendezi igazán a déli területek ügyét. Dr. Nabeela Ghaleb kutató szerint Jemen nem rendelkezik azokkal a politikai alapokkal, amelyek szükségesek egy szövetségi állam működtetéséhez. Az ország jelenleg egy átmeneti időszakot él meg, amelyben az lenne a döntéshozók feladata, hogy megmentsék az országot. A föderatív állammá alakítás azonban gátolja bármiféle eredmény elérését. 

Omar al-Amodi politikatudományi professzor szerint a föderalizmus szeparatizmushoz vezethet, amiből pedig akár egy polgárháború is kitörhet. Abdullah al-Akwa pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a területek különböző természeti erőforrási által kialakuló gazdasági és jóléti különbségek az egyes szövetségi államok között még inkább romba döntheti az országot. 

Jemen történelme

A területen kialakult régi királyságokat kettős rendszer irányította: egyrészt maga az uralkodó, másrészt a törzsi tanács, mely a törzsek vezetőiből állt. A kettő kölcsönhatásban volt: az uralkodó kezét megkötötte a tanács, hiszen bizonyos kérdésekben (adókivetés, földbirtoklás, mezőgazdasági szabályozás) dönthetett nélküle. E rendszer bukása után erősödött meg a törzsek függetlensége, valamint ekkor váltak nyilvánvalóvá Jemen területén az északi és déli törzsek közti különbségek.

Délen a termőterületek nagyobb mérete miatt a törzsek növelték gazdasági aktivitásukat, ez pedig a törzsi szálak lazulásához (de nem szétbomlásához) vezetett, ami által félfeudális entitások jöttek létre. A területet sejkek, hercegek és szultánok vezették, akik hatalma között a kialakult rendszer és a törzsek erejének gyengülése miatt nem volt nagy eltérés, így egy viszonylagos egyensúlyi állapot jött létre. Északon ezzel szemben a terület hegyvidéki jellege miatt kevés megművelhető földterület volt, így a rendszer bukása után a törzsek nem tudtak a mezőgazdasághoz fordulni önmaguk fenntartása érdekében. Az egyik legkézenfekvőbb megoldás a rablás, háborúzás volt. A védelmet a törzsi hovatartozás adta, ezáltal hangsúlyosabbá vált a törzs szerepe, erősödött a szociális struktúra és megerősödött a törzshöz való tartozás szükségessége is. 

Az iszlám megjelenésével a törzsek egymás elleni harcát Mohamed próféta igyekezett fékezni, az energiát pedig kifelé irányítani. Az iszlám próbálta a közösséget vallási alapon megszervezni, azonban a törzsiséget nem tudta helyettesíteni, így egyfajta identitásbeli kettősség volt jellemző a társadalomra: tartoztak egyrészt a szűkebb körhöz, vagyis a törzshöz, ahol meg kellett felelni az ottani elvárásoknak és kötelezettségeknek, másrészt a muszlimok közösségéhez, amin belül le kellett küzdeni a törzsi ellentéteket és együttműködésre törekedni a hit terjesztésének érdekében.

Vallási ellentét

Az északi-déli kettősség azonban a valláson belül is megmutatkozik: míg északon a többség zaidita, a déliek sáfiita szunniták. A sáfiita vallásjogi iskola a négy szunnita iskola egyike, al-Shafii imámról elnevezve, melyhez a szunnita muzulmánok körülbelül 30%-a tartozik. A zaidizmus Irakban jelent meg a 800-as években, innen került át Irán és Észak-Afrika mellett Jemenbe is. A zaiditák, bár önmagukat sem síitának, sem szunnitának nem vallják, hanem inkább az ötödik iskolaként emlegetik magukat, mindkét irányzattal mutatnak hasonlóságokat.

Az északi területek hegyvidéki jellegük miatt zártak, a külvilág számára nehezen megközelíthetőek, így a zaidita imámok könnyűszerrel ki tudták építeni hatalmukat. Ezzel szemben a déli, partvidéki területen több a megművelhető föld, a társadalom pedig nyitottabb a külkapcsolatok felé, és könnyebben bevehető idegen hatalmak által.

Az ország 1635-ben egyesült, amikor a zaidita imámok vezetése alatt összefogott a társadalom, és felszabadították a területet a törökök uralma alól. Ezzel létrejött az első független jemeni (és arab) nemzeti állam. Ez azonban csak átmeneti jelleget mutatott, hiszen a belső ellentétek továbbra is fennálltak, valamint külföldről is több behatolás érte a területet: a későbbi Északot először Egyiptom, majd újból a törökök fenyegetik, Dél pedig az angoloknak hódol be.

Dél-Jemen

A britek 1839-ben gyarmatosították Dél-Jement. Áden fejlesztése központi kérdés volt, hiszen fontos állomás volt az Indiába vezető kereskedelmi útvonalon. A város lakossága pár év alatt megtízszereződött, kiépült az Indiai-óceán legnagyobb kikötője, energiatárolóval és katonai bázissal. Sokan mentek külföldre dolgozni, akik magukkal hozták a kint megismert ideológiákat is: lassan kialakult a jemeniek nemzeti öntudatra ébredése, és kialakulóban volt egy új elit is.

A hátországot azonban elhanyagolták az angolok, annak belügyeit pedig a helyi vezetőkre, szultánokra vagy emírekre bízták, akik a termőföldek túlnyomó többségét birtokolták, és akiknek így alá voltak rendelve a lakosok. Ez magával vonta az ellentét megjelenését a szociális struktúrában is: míg Ádenben a törzsiség szerepe egyre gyengült, az ország többi részében továbbra is ez volt a társadalom alapja. Ádenben a kereskedelem és a fejlődés kialakított egy befolyásos középosztályt, amely végül csírája lehetett a politikai pártoknak és a britekkel szembeni ellenállásnak is. 

A brit uralom vége után létrejövő Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság a félszigeten egyedüliként a marxista eszméket követte, a törzsiséget pedig a feudalizmussal állította párhuzamba, elitélve mindkettőt.

A változás 1980. április 20-án következett be, amikor az új elnök Ali Nasser Muhammad lett, aki egy személyben testesítette meg a négy legfontosabb pozíciót: ő volt az államelnök, a miniszterelnök, a pártelnök és a hadsereg főparancsnoka is, így gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Ezzel megalakult a szovjet típusú pártállam jemeni interpretálása. A legnagyobb különbség természetesen a valláshoz való hozzáállásban volt, hiszen míg a szovjetek elutasítják a vallásokat, Jemen lakossága ekkor már több mint ezer éve hithű muszlim volt, és ha ezt elutasították volna, a vezetés a nép felháborodásának okán igen hamar bukásra lett volna ítélve.

1986 januárjában belső harcok törtek ki, amikor is több törzs és az állampárti csoportok egymásnak estek. Ezzel gyengült a szovjet befolyás is. A Szovjetunió bukása és a szocialista blokk szétesése után Dél-Jemen helyzete meggyengült, félő volt, hogy az országnak egy erős gazdasági válsággal kell majd szembenéznie. Ennek megelőzése volt az egyik oka annak, amiért az akkori elnök, Ali Salim al-Baid sürgette és üdvözölte az egyesítés ötletét.

Észak-Jemen

Az Oszmán Birodalom 1911-ben ismerte el Észak-Jemen függetlenségét, amikor a kormány kénytelen volt elfogadni Yahya imám hatalmát a térségben, amellyel 1919-ben megalapult a teokratikus alapokon nyugvó Mutawakilita királyság. Az állam létrehozása azonban nem vonta magával automatikusan a törzsek megbékélését: a központi kormánnyal szembeni ellenállás állandóan jelen volt. Az imámnak fontos volt a törzsek pacifikálása és a közeledés, valamiféle konszenzus elérése: szüksége volt rájuk riválisaival szemben, ugyanakkor saját hatalmának biztosítása érdekében arra is törekednie kellett, hogy a törzseket ne hagyja annyira megerősödni, hogy fenyegetést jelentsenek számára. Ezt főként az „oszd meg és uralkodj” elvvel biztosította.

Az ötvenes évek végén a törzsek lázongani kezdtek, majd 1962-ben felállították a Jemeni Arab Köztársaságot, azonban 1970-ig polgárháború dúlt az imámot támogatók illetve a köztársaságpártiak között. Ekkor a royalisták lemondtak követeléseikről, és az ő részvételükkel felállítottak egy köztársasági kormányt, majd 1971-ben megtartották az első választásokat. A háború végére a nagymértékű anyagi és fegyveres támogatásnak köszönhetően mindkét oldalon erős, gazdaságilag független törzsek alakultak. 

Egyesülés – 1990. május 22.

A két ország már az 1962-es polgárháború kirobbanásakor kijelentette egyesülési szándékát, és ehhez az egymás közti konfliktusok ellenére mindig tartották magukat, illetve a tervet újra és újra megerősítették. Különbség volt azonban a két fél által kívánt társadalomépítési struktúrában. Míg délen elvetették a törzsiséget és a jemeni vagy arab nacionalizmust egyaránt, és a marxista-leninista alapokon nyugvó társadalmi struktúra mellett döntöttek, északon iszlám alapokra helyezték a társadalomépítést, így az 1970-es alkotmány is a shariát tette meg elsődleges forrásként.

A két elnök, Abi Abdullah Saleh és Haydar Abu Bakr al-Attas 1989-ben állapodtak meg az egyesülésről, amit a társadalom többsége üdvözölt: az egyesítés után azon déliek egy része is támogatta a törzsek visszaállítását, akiknél ez a közelmúltban alig volt jelentős. Akadtak olyanok azonban, nagyrészt Szaúd-Arábia támogatásával a hátuk mögött, akik az egyesülés és az alkotmány ellen foglaltak állást, mondván, az alaptörvény megalkotása és elfogadása után nem a sharia lesz az abszolút jogforrás.

Az egyesülés utáni Jemen vezetője a korábbi északi elnök, Ali Abdullah Száleh lett, aki a törzsiség létét elismerte, sőt, fontosnak tartotta, hiszen politikájában is saját törzsére támaszkodott. Az összeolvadás azonban nem ment zökkenőmentesen, előidézvén az 1994-es elszakadási kísérletet, amikor is polgárháború kezdődött, a szocialista párt pár tagja – Szaúd-Arábia támogatásával – kikiáltotta a függetlenséget, így a déli területek elszakadtak. Ezt azonban 1994. július 7-én Áden északiak általi visszafoglalásával felszámolták, megőrizve a nemzetközi közösség által is támogatott egységes Jement. 

Ma belső feszültséget a valaha Északhoz tartozó legerősebb törzsek, a Bakil és Hashid, valamint a déli Madhhij törzs keltik, akik nagy politikai befolyással bírnak, irányítván a térséget. A problémát fokozza, hogy ez a három törzs a világon a második legnagyobb magán fegyverarzenállal rendelkezik (egyes becslések szerint az országban 60 millió fegyver van, vagyis egy lakosra három jut, ezek nagyobb része a polgárháborúkra érkezett külföldi támogatás részeként érkezett az országba), és elveik szerint fegyvert viselni, hogy megvédjék magukat a központi hatalomtól, hagyomány és kötelesség.

A két ország egybeolvadása előtt is mutatott némi hasonlóságot politikai rendszerük. Bár egyikben a marxista ideológiát követték, a másikban pedig a nemzetit, mindkét állam rendelkezett alkotmánnyal, katonai hatalom által irányított köztársaság volt, az államvallás pedig egyaránt az iszlám volt. 1991-ben a társadalom népszavazás útján elfogadta az alkotmányt, amely ily módon az első volt az egész félszigeten, valamint az ország egységes és demokratikus volt – pont ezért jelenthetett fenyegetést az Szaúd-házra nézve. Az alaptörvény szerint az iszlám az államvallás, a sharia a jogforrás, és unikumként a pártok szabadon működhetnek. 

Az egyesítés egyik pozitív hozadéka volt, hogy egy többpárti politikai rendszer születhetett meg, valamint 1991 májusában szabad választásokat tartottak, ami elviekben garantálta a szólás- és sajtószabadságot, valamint a szabad egyesülési jogot. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az egyesítés után végig Száleh maradt az elnök, és bár tartottak demokratikus választásokat, úgy tűnt, összeszűkült a politikai tér: az 1999-es választásokon Száleh több mint 96%-os támogatást kapott. A politikai pluralizmus elveszőben volt, hiszen bár demokráciáról beszélünk, az egyetlen hatalmon lévő párt irányított, sőt, Száleh az ellene induló jelöltet is innen választotta ki. Ez azonban egyáltalán nem meglepő az arab országok politikájában és történelmében, hiszen ha megvizsgáljuk bármelyik állam rendszerét, hasonló helyzetre bukkanunk. Az ellentmondás az egészben mindössze annyi, hogy Jemen – elvileg – a legdemokratikusabb arab államnak számított.

Az arab tavasz során Jemenben is forradalom kezdődött, ahol közel egy éves sorozatos tüntetések után lemondott Ali Abdullah Száleh elnök. Az országon belüli társadalmi ellentétek ekkor még inkább a felszínre kerültek, folyamatosak voltak a tüntetések, a déli szeparatista mozgalmak pedig aktivizálni kezdték magukat.

Egy ilyen, konfliktusokkal és ellentétekkel teli múlttal és instabil politikai rendszerrel rendelkező ország esetén nagy kérdés, hogy föderatív állammá alakulás esetén meddig tudja irányítása alatt tartani a szövetségi államok kormányzatait.