Segíthet-e a turizmus Afrikán?

Az ősszel megjelent tanulmányában a Világbank első alkalommal vizsgálta az afrikai turizmus jelenét és jövőjét. A végkövetkeztetés sok meglepetést nem hozott, viszont rávilágított azokra a tényekre, amelyeket ideje lenne tudomásul venni: a kontinensen rengeteg kiaknázásra váró lehetőség hever, ezeket azonban csak kemény munka árán lehet a növekedés eszközeként felhasználni – már ha a körülmények engedik.

Érdeklődők volnának

A Világbank októberben nyilvánosságra hozott jelentése szerint a Szahara alatti Afrikát 2012-ben 33,8 millió turista választotta úti céljául. Ez önmagában korántsem jelentős szám, hiszen Franciaország egymagában 83 millió külföldi látogatót vonzott, ám ha figyelembe vesszük, hogy mekkora a változás az 1990-ben érkező mindössze 6,7 millió turistához képest, egészen más képet kapunk. A tanulmány készítői szerint megfelelő hozzáállással és természetesen a szükséges intézkedések meghozásával a turizmus nagyjából 3,8 millió új állást tudna teremteni Afrikában.

A leginkább nyugatgyűlölő rezsimektől eltekintve senkinek nem nehéz belátni, hogy a kontinens országainak gazdasága mennyit köszönhet a külföldről érkező látogatóknak: a Világbank adatai szerint 2012-ben a térségnek 36 milliárd dollár bevétele származott a turizmusból, amely így 2,8 százalékkal járult hozzá a régió GDP-jéhez. Történt mindez úgy, hogy elég alacsony azoknak az országoknak a száma, ahol szervezetten, kiépítetten működik a turistaipar – a jelentés mindössze nyolc államot sorol ebbe a kategóriába: Kenyát, Tanzániát, a Zöld-foki Köztársaságot, Ghánát, Botswanát, Mauritiust, Namíbiát és Dél-Afrikát. Szégyenkeznivalója pedig nincs a többieknek sem, valamennyi országban lehet olyan látványosságot találni, amelyhez megfelelő körülmények esetén tömött sorokban állnának turisták.

Ezeknek a körülményeknek a megteremtése az, ami adott esetben egy kilátástalan polgárháborús helyzetben álló ország számára távoli, elérhetetlen luxusnak tűnhet. A legalapvetőbb követelmény a megfelelő megközelíthetőség lenne, amire azért már a legvalószínűtlenebbnek tűnő helyeken is történtek kezdeményezések: Szomália kormánya a napokban jelentette be, hogy hamarosan újraindul az állami légitársaság, az első két repülőgép festése jelenleg is folyik Budapesten. Azonban hiába a repülőjárat, ha az árak láttán a többség inkább csak legyint – a tanulmány szerint a hasonló úti célokhoz képest az afrikai jegyárak nem ritkán másfélszer magasabbak.

A Világbank rávilágít arra is, hogy az Afrikába utazók legfeljebb fele viseli türelemmel az előkészületeket, 50-70 százalékuk a vízumrendszerek, a szállásfoglalás és a különböző programok komplikáltsága miatt inkább túraszervezők segítségét veszi igénybe. Ha pedig valaki mindezeken túljutott, de mondjuk nem maradt már energiája egy keresést elvégezni az interneten, még mindig megeshet, hogy a szálláshelyén kellemetlen meglepetés éri – a tanulmány adatai szerint Afrika 390 ezer hotelszobájának mindössze 10 százaléka felel meg nemzetközi szabványoknak. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a kontinensen kiemelkedően magas a szállodafejlesztések költsége, így fordulhat elő az is, hogy néha még államfőknek is improvizálniuk kell a körülmények láttán.

Politika, mindig csak a politika

A fentiek mellett természetesen nem elhanyagolható a térség politikai stabilitásának kérdése, hiszen ki ne szeretne olyan helyre utazni, amiről legalább nagy valószínűséggel el tudja mondani, hogy élve fog hazajönni onnan. Ezt persze valamivel nehezebb megoldani, mint dollármilliókat ölni az infrastruktúra és szállodák fejlesztésébe – és már ezek sem tartoznak a kiemelkedően könnyű feladatok közé. Valószínűleg rengeteg potenciális turista tett le afrikai útjáról például a túszejtésekről sorban érkező hírek miatt. Ez a probléma kiemelten érintette Kenyát az országba be-betörő és külföldieket elrabló al-Shabaab iszlamista terrorszervezet tevékenysége miatt. Az ország vezetése a sokadik ilyen eset után úgy döntött, hogy egy villámgyors akcióval behatol a szomszédos Szomália területére és ha ugyan felszámolni nem is tudja, de hátrébb tolja a terroristákat. A nagy médiavisszhanggal induló akció végül pár hónap után csöndben beleolvadt az Afrikai Unió szomáliai békefenntartó-kontingensébe, az al-Shabaabnak pedig csak újabb okot adtak a bosszúra.

Kenya mellett a kontinens más térségeiből is bőven érkeznek riasztó hírek: ugyan a történet a közelmúltban szerencsésen zárult, de egy, a Boko Haramhoz köthető iszlamista csoport egy éven át tartott fogva egy francia állampolgárt. A márciusban puccson átesett Közép-afrikai Köztársaságban teljes a káosz, olyannyira, hogy Laurent Fabius francia külügyminiszter elmondása szerint az ország a népirtás határán áll, így ENSZ-felhatalmazásra van szükség a mielőbbi beavatkozáshoz. Ezek mellett már csak hab a tortán az időről időre felbukkanó jelentések különféle egzotikus betegségekről, amelyek kezelését rendkívül meg tudja nehezíteni, ha a kitörésük helyén elsőbbséget élvez az, hogy az egymás torkának ugró államok vagy népcsoportok közül az éppen nyerésre álló beengedi-e oda a külföldi segélyszervezeteket.

Mindezek ismeretében minden, csak nem meglepő az, hogy az Afrikán kívüli országok kormányai nem szívesen engedik állampolgáraikat a kontinensre utazni. A magyar Külügyminisztérium által 40 részben vagy egészében utazásra nem ajánlott ország közül például 21 található a szubszaharai Afrikában, de a még híresen stabilnak számító Dél-afrikai Köztársaság is felkerült a fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok listájára.

Mi akkor a tanulság?

Az tehát egyértelmű, hogy amennyiben sikerül megfelelően kiaknázni az afrikai turizmusban rejlő lehetőségeket, az abból származó bevételek igen komoly löketet tudnának adni a helyi gazdaságnak. Ehhez viszont szükség van arra az elhatározásra, hogy a kormányok ne elégedjenek meg azzal, amit a jelenlegi, néha egészen minimális erőfeszítéssel el tudnak érni, hanem tegyenek komoly lépéseket, amelyek következtében javulhat a szolgáltatások minősége és értéke, a turistaipar szereplői megfelelő politikai támogatásban részesülhetnek, megfelelő környezetet teremtenek a beruházásoknak – és a listát még hosszan lehetne folytatni.

Ezek a nehéz lépések viszont még mindig könnyűnek tűnnek a politikai stabilitás megteremtéséhez képest. Anélkül, hogy elmennénk a világbéke-szintű közhelyek puffogtatásának irányába, be kell látni, hogy a regionális konfliktusok az afrikai turizmus fejlődésének nagyon komoly fékezőerői, így ahhoz, hogy a térség kormányai nekifoghassanak saját gazdaságuk fellendítésének, az első lépéseket egymás között, a tárgyalóasztalnál kell megtenni.