Az oszmán tengeri birodalom

16. század végére megváltozik az Oszmán Birodalom képe, gyakorlatilag egész Észak-Afrikára kiterjeszti a hatalmát, illetve Egyiptom és Szíria területére is; a kontinensen pedig Közép-Európa az a térség, ahol sikerült előrenyomulnia. Hatalmas vízterületeket hódított meg, a hangsúly ennélfogva áttevődött a vízi hadviselésre.

Az Oszmán Birodalom a 16. század végétől kezdve nem egy kifejezetten szárazföldi hatalom, hosszan tengerpart övezte, hatalmas vízfelület felett uralkodott. Természetesen egy ütőképes tengeri flotta nélkül ezt nem tudta volna megtenni. A területek megtartása érdekében több kisebb flottaközpontot is felállítottak, így Isztambulban, Gallipoliban, később Egyiptomban, majd a szíriai területeken is. A központokhoz általában 2-10, maximum 30-40 hajóból álló kisebb egységek tartoztak, amely feladatai közé tartozott az őrjáratozás, utánpótlás, a kereskedelmi és zarándok útvonalak védelme.

A korszak hajóiról és a hajózásról Fekete Bálint (ELTE BTK) tartott előadást a Magyar-Török Baráti Társaság rendezvényén.

Az oszmánok is használták az ókorból már ismert gályákat, ugyanazt a konstrukciót alkalmazták, mint ami a római korban ismert volt. Ez a hajótípus evezőkkel ellátott, nagyon hosszú, és sekély merülésű, nagy vitorlával ellátott vízi eszköz volt. A mediterrán tengernek ez a konstrukció felelt meg a leghosszabb ideig. Ideálisnak számított az ottani szélviszonyoknak, tengerszintnek, valamint a partokra ki lehet ezekkel a hajókkal könnyen futni. A gálya a hosszához képest óriási vitorlával rendelkezett, amelynek általában egy, maximum három árboca volt. 

A korszak elején még nyilakkal lövöldöznek előre a hajókról, később egy nagyon nagy váltás következett be a tüzérség hajóra való integrálásával. Vagyis, a hajó orrában ágyúkat helyeztek el. A 16. században már jellemző, hogy tüzérséget alkalmaztak a hajókon is. Általában egy nagy ágyú helyezkedett el mind a nyugati, mind a keleti hajóknak az orrában. Ez azért fontos, mert a hajó nagyon keskeny és sekély, ha oldalra került volna az ágyú, egy lövéssel szétszakította volna az egész hajótestet a fizika szabálya szerint. Így viszont ez az elhelyezés el tudta vezetni azt az energiát, amit az ágyú kifejtett. A római hajókkal szemben, az orrán lévő, úgynevezett sarkantyú már nem a víz alatt helyezkedett el, hanem a víz felett. Az ókori Rómában ennek az volt a célja, hogy megsemmisítsék az ellenség hajóit és elsüllyesszék. Az oszmánoknak már más céljuk volt: megtámadni és átszállni a hajóra, elfoglalni azt.  A hajóépítés és –fenntartás ugyanis már akkoriban is drágának számított.

A hajón való életvitelszerű tartózkodáshoz (evés, alvás) a rendelkezésre álló tér nagyon kicsinek bizonyult, a zsákmány pedig tovább csökkentette ezt. Ezért alakult ki a gályahadviselésnek az a szokása, hogy nagyon sokszor megálltak és kikötöttek feltölteni a készleteket (élelmiszer, víz), utánpótlást felvenni.

Evezősöknek vagy gályarabokat használtak, vagy hatalmas összegekért alkalmaztak embereket erre a feladatra. Észak-Afrikában például praktikus okokból azok húzták az evezők, akik később harcoltak is. Ennek oka, hogy az észak-afrikai kalózok egy kicsit kisebb méretű gályákkal hajóztak, amelyekkel gyorsabban lehetett manőverezni, mozogni. Ugyanakkor kevesebb embert tudtak szállítani, így a zsákmányt is kevesebb felé kellett szétosztani később. Ügyeltek az evezősök védelmére, vihar idején lefedték felettük a hajót, nehéz volt ugyanis erre a feladatra embereket szerezni, nem is nagyon vállalták önként ezt a munkát.

A korszak kísérlete a galeas volt, ahol a hajó orrában egy kisebb bástyát építettek fel és ezt körberakták ágyúval. Ez már a vitorláshajók és a mediterrán típusú gályahajók ötvözetéből jött létre, habár evezője még volt, de inkább vitorláshajónak számított. Egyetlen előnye a tűzereje, mivel nagyon meg volt erősítve mind a tatja, mind az orra, tele lehetett rakni ágyúval. Evezővel önmagában már nem lehetett mozgatni ezeket a hajókat, annál nehezebbek voltak és merülésük is mélyebb volt.

A korszak másik nagy hajótípusa a galleon-típusú hajók voltak, amelyeket már kifejezetten óceánjárásra terveztek. Négyzet alakú vitorlával rendelkeztek, szintén rengeteg ágyúval voltak felszerelve. A 17-18. századtól ez a tervezési irány lesz az, amely lassan kiszorítja a gályákat. Nyugati és keleti oldalon is ezeket a típusokat használták, hiszen az újítások néhány hónap alatt elérték a másik oldalt, ez biztosította az erőegyensúlyt is. Sokszor a szakembereket csábították át, így nem nagyon tettek szert előnyre egyik térfélen sem.

A két hajótípust nehézen lehet összehasonlítani, az erőviszonyuk nagyjából kiszámíthatatlan: ha szélcsend volt, a gályának előnye volt, ha fújt a szél, akkor a vitorláshajók számítottak jobbnak, tűzerejüknél és mozgékonyságuknál fogva. Harcban inkább a gálya elterjedt az oszmánok körében, a többi típust inkább kereskedelemben használták.