„Bármennyire is szomorú, a komolyzene haldokló iparág”

Anasztázia Razvaljajeva neve ismerősen csenghet szakmai körökben: fiatal, orosz származású hárfa művésznő, aki jó eredményeket ért el nemzetközi szinten, 2011-ben pedig elnyerte a rangos magyarországi Junior Prima díjat. Anasztázia Murmanszkban, Oroszország északnyugati csücskében született 1986-ban, és szüleivel 1993-ban költöztek Magyarországra, Szegedre.

Anyukája, Gorbunova Natalia hárfaművész. Ahogyan az gyakran megtörténik zenészcsaládokban, Anasztázia megörökölte édesanyja tehetségét, és hétéves korától kezdve hárfán tanult játszani. Első komoly eredményét 1999-ben érte el a francia Arles-ban, ahonnan egy ezüstéremmel tért haza, 2009-ben pedig Belgrádban nyert aranyérmet. A fiatal művésznő a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián írja jelenleg a doktoriját, és 2012 szeptembere óta az egyetemen tanársegéd is lett.

Riporter: Legutóbbi interjúdon a kérdésre, hogy inkább minek érzed magad – orosznak vagy magyarnak azt válaszoltad, hogy inkább magyarnak. Ennek mi az oka?

Anasztázia Razvaljajeva: Most inkább azt mondanám, hogy inkább egyiknek sem. Elég sűrűn változik, hogy minek érzem magam. Valamilyen szinten hangulatfüggő is. Attól függetlenül, hogy jól érzem magam bizonyos helyeken, attól még nem feltétlenül érzem magam odavalósinak. Oroszországban legutóbb egy verseny kapcsán voltam 2011-ben, és akkor nem éreztem azt, hogy ez lenne a hazám. Ilyenkor mindig megkérdezik, hogy akkor mit keresek itt?.. Valóban: semmilyen magyar vonatkozás nincs a családban, a sors így hozta…

R: Mindkét szülőd orosz, és magad is kint születtél – Oroszország északnyugati csücskében, Murmanszkban. Mégis, hogy alakult, hogy Magyarországra jöttetek?

A: Anyukámnak egy barátnője felajánlotta, hogy egy darabig helyettesíthetné a szegedi szimfonikus zenekarban. Aztán ebből egy állandó hely lett a zenekarban. Anyukám egy darabig egyedül volt itt, aztán néhány hónappal később átköltöztünk mi is apukámmal és hoztunk még egy teknősbékát is… Többnapos út volt ez így vonattal. Én akkor voltam hét éves.

R: Menyire gyakran jársz vissza?

A: Elég ritkán, és ez nem is családlátogatás miatt van. Oroszországban már gyakorlatilag nem maradt rokonom. És az ember úgy érzi, hogy ott van az otthona, ahol a családja.

R: A szüleid mennyire könnyen tudtak alkalmazkodni az élethez Magyarországon?

A: Anyukámnak talán könnyebben ment, hiszen zenészeknél ez máshogy megy, egészen más a közeg. Sokkal nyitottabbak és befogadóbbak ebből a szempontból. Apukám pedig különböző projektekben vett részt, és ingázott Magyarország és más országok között – többek között Oroszország között is. Így neki ebből a szempontból sokkal tovább tartott a beilleszkedés. Én azt látom, hogy gyakran az emberek reagálnak sokkal nehezebben. A magyarok sok szempontból konzervatívabbak.

R: A zene – illetve a hárfa iránti szereteted az anyukádtól örökölted?

A: Igen, ő volt az első tanárom, hétéves koromban kezdett tanítani. Tőle a szakmához való megszállott hozzáállást tanultam meg. Gyerekkorban nagyon nehéz eldönteni bárkinek, hogy szeretne-e komolyan foglalkozni zenével vagy sem, hacsak nincs egy autista jellegű, mániákus érdeklődése a zene iránt. Nekem például nem volt, teljesen átlagos gyerek voltam. A tehetség az csak egy rész-összetevő itt, ami szükséges, nem az egyetlen ami számít. Hogyha nincs meg benned a napi rutinszerű munka, a napi gyakorolás, akkor igazából nem sokra mész a tehetségeddel. A hangszer olyan dolog, hogy minél több időt töltesz vele, annál mélyebb kapcsolatot tudsz vele kialakítani, és annál magasabb szinten tudod művelni. És ezt egy kisgyereknek általában nehéz elmagyarázni. Mivel magyarázod el neki, hogy ülnie és gyakorolnia kell, miközben a többi gyerek kint játszik…Szóval nagyon fontos emiatt a gyerekeket zenére tanító tanárok és szülők együttes munkája, nagyon sok múlik rajtuk.

A legnehezebb időszak pedig szerintem gimnáziumban van. Ha csak nem konziba megy valaki egy rendes gimnáziumban akkora a terhelés, hogy amellett 4-5 órát gyakorolni szinte lehetetlen. Ott kell eldönteni – gyereknek és szülőnek egyaránt – , hogy a zenei pályán halad-e a gyerek, vagy nem, mert egyszerre két lovat megülni nem lehet. De szerintem egy gyerek ennyi idősen még nem tudja ezt eldönteni. És a szülőnek sincs garancia arra, hogy gyereke biztosan megáll majd a lábán, hiszen ebben a szakmában nincs semmi garancia a jó fizetésre és egyáltalán arra, hogy lesz-e normális állása. Főleg hárfásként igencsak nagy kreativitásra kell szert tenni. Meg szerencsére, szorgalomra, és ennek mind össze kell játszania, hogy minden sikerüljön.

R: Menyire van Magyarországon igény a komolyzenére? Ezt hogyan látod?

A: Szerintem komolyzenére van kereslet. Bár jelenleg talán nem annyi, mint külföldön. Ennek talán az az oka, hogy annál nagyobb a kultúrára való igény, minél nagyobb jólét van az adott országban. Ha nincs kifejezetten nagy jólét, akkor az emberek másra költenek pénzt. Szerintem ezen múlik. Addig, amíg azon aggódik az ember, hogy legyen fedél a feje fölött és legyen mit ennie, addig beéri a rádióval, a tv-vel. Ez könnyedén kielégíti az auditív igényeit, gyakorlatilag majdnem mindegy, hogy mi szól benne.

Bármennyire szomorú azok számára akik művelik és szeretik, a komolyzene az egy haldokló iparág… Nem mondanám azért, hogy teljesen mesterségesen tartják életben, de azért nagyon nagy erőfeszítéseket tesznek a legnagyobb zenekarok is azért, hogy a közönségüket megtartsák, és hogy a fiatalabb generációk köreiből új közönséget neveljenek ki. Most a komolyzenei koncertek hallgatói inkább az idősebb generációhoz tartoznak, és ugye senki nem él örökké… Így azért komoly kérdések merülnek fel, hogyan lesz ez a jövőben.

R: Menyire van Magyarországon igény a hárfatanulás iránt?

A: Nagyon kicsi, főleg más országokhoz képest – ha innen Nyugatabbra fekvő országokra nézünk. Magántanításra ott sokkal nagyobb igény van. Magyarországon például a zongorának, hegedűnek, csellónak sokkal nagyobb népszerűsége, presztízsértéke van, mint a hárfának. Nekem úgy tűnik, hogy a hárfa egyelőre inkább exkluzív jelenségnek minősül itthon, amolyan kuriózum. Ez egyfelől jó dolog, másfelől nem annyira, mert kevéssé ismerik, és sokszor megdöbbentő dolgokat hallok koncertfelkérések kapcsán – például nem nagyon tudják elképzelni, idegenkednek a hárfa szólókoncerttől.

Aztán persze sokszor előfordul, hogy lelkesen gratulálnak a koncert után és láthatóan pozitívan csalódnak. Egyfajta személyes célom, hogy az ilyen pozitív csalódásból minél több legyen, és hogy minél jobban megismerjék a hárfát, teljes értékű szólóhangszerként is elfogadják, legyenek rá kíváncsiak, járjanak koncertre itthon is. Ehhez persze mindkét félnek tenni kell, a közönségnek és az előadóknak is. Úgy látom, hogy a hárfások mindent megtesznek a maguk részéről, hogy a közönség jobban megismerje ezt a hangszert, sok hangszerbemutatót tartanak, gyerekkoncerteket, stb. A hárfa-fesztiválok és versenyek is mind segítik ezt az ügyet. De ahhoz szerintem több évtized kell, hogy ezt a hangszert valóban elfogadják mint teljesértékű szólóhangszert. 

R: Tegyük hozzá azért, hogy a hárfa ára sem könnyíti meg a tanulást és hogy a gyerekek éppen hárfán tanuljanak játszani.

A: Hát nem… De azért vannak megoldások. A gyerek először kis méretű hárfán – amit kampós vagy kelta hárfának neveznek – kezdheti el a tanulást, amit egyrészt lehet bérelni, másrészt meg is lehet venni, az ára sokkal elérhetőbb mint a koncerthárfának nevezett professzionális hangszernek. Egy olcsóbb, esetleg használt kampós hárfa kétszáz-háromszázezer forintba, egy új átlagban öt-hatszázezer forintba kerülhet. Egy pár év kis hárfa után szoktak általában nagy hangszerre váltani. De ez a váltás nem szükségszerű, csak akkor az, ha valaki klasszikus zenét akar játszani hárfán. Szóval a kampóshárfa nem gyerekhangszer, csupán kisebb méretű hangszer. Ezen is lehet sok mindent játszani, lehet hobbi és és magasabb szinten is művelni. Az utóbbira jó példát láthatunk az ír vagy dél-amerikai népzenében. 

A koncerthárfa nehezebb ügy: egy használt hangszer 2-3 millió forintnál kezdődik, de egy jobb kategóriájú hangszer, mint például a Zeneakadémián is van, 6-8 millió forintba kerül… De ez messze nem a legfelsőbb árhatár. Az igazán befutott hárfaművészek külföldön – akik megtehetik, hogy viszonylag szabadon válogatnak a jobb hangszerek között – tudnak lényegesen drágábbat venni. Ezek a hangszerek nem csak külsőségben, hanem hangminőségben is jobbak az olcsóbbaknál. Bár nekem nem ilyen csillagászati árú hangszerem van, mégis szerencsés helyzetben vagyok, hiszen anyukám is hárfás, és neki köszönhetően van egy jó hangszerem. Ő egész életében dolgozott azért, hogy legyen egy ilyen hárfája. Remélem tudom ezt valamiképpen meghálálni. Számomra ez már az a hangszer, amivel teljesen jól megleszek életem végéig.

Sok évszázaddal ezelőtt a hárfa a nem igazán gazdagságukról híres vándormuzsikusok hangszere volt, sokszor ez volt az egyetlen értékük! Ma már az biztos, hogy a hárfa nem a szegények hangszere, de ahogy mondtam vannak megoldások, nem érdemes az ár miatt visszahőkölni a hárfatanulástól!

R: Sokan tanulnak hárfán játszani a Zeneakadémián?

A: Most egészen sokan vannak az elmúlt évekhez képest. Volt olyan év, harmad- vagy negyedéves koromban talán, hogy egyedül voltam… Most meg vannak hatan!

R: Egy évfolyamon?

A: Nem, összesen… De ez rengeteg, hidd el! Persze ha más egyetemi képzéshez mérjük akkor érthető a csodálkozásod, de a zeneoktatás az inkább egyéni képzés, nem lehet összehasonlítani mondjuk egy bölcsészképzéssel.

R: Egyik korábbi interjúdban azt mondtad, hogy Oroszországban a hárfás képzés sokkal magasabb színvonalon áll, mint Magyarországon. Kifejtenéd ezt jobban, illetve ez az állítás a zenei képzésre általánosságban is vonatkozik?

A: Ez egy elég összetett kérdés. A zenei képzésre általánosságban nem vonatkozik. Az össz-zenei képzés Magyarországon elég jól működik. Nyilván nem tesz neki jót, hogy bezárnak zenei iskolákat és stb., de relatíve jól működik. Viszont a hárfának nincs akkora múltja itt az országban, pedig épp nemrégiben tudtam meg, hogy Magyarországban is voltak népi hárfások a szintózenészek között, csak szép lassan kihalt ez az ág…  

Nem csak az oroszoknál van jól működő hárfaoktatás, de nekik egyértelműen sokkal jobban bejáratott rendszerük van a hárfaművészek képzésére, mint Magyarországon. Vannak hátulütői is, de több a pozitívuma a jól kiépített alap, közép és felsőszintű hárfaoktatásuknak. Nyilván ettől még nem lesz senki sem zseniális muzsikus, de kiváló szakember igen, és ez elég fontos. Abban az iskolarendszerben olyan alapokat kap, amelyekből már rajta múlik hogyan lép tovább a zenészség metafizikusabb, elvontabb szintjeire. Magyaroszágon a hárfaoktatás nem régiben kezdett el fejlődni, de még gyerekcipőben jár.

R: Ha azt mondanák neked – mint annak idején anyukádnak – hogy Oroszországban biztosítanák neked helyet egy szimfonikus zenekarban, akkor mennél?

A: Nem. Nem… (nevet). Oroszországba szerintem nem megyek már vissza, bár persze ez összetett kérdés, hiszen Oroszország óriási. Moszkvába semmiképpen nem mennék. Az orosz főváros annyira telített hárfás szempontból, és éppen ezért kevés a lehetőség szerintem.

R: Pedig azért egy 12-16 milliós városról beszélünk.

A: Igen, de gondolj bele abba, hogy Oroszországban aki hárfát tanul, azoknak legnagyobb százaléka hol máshol próbálna elhelyezkedni, mint fővárosban. És az ottani versenyközegben nagyon feszengve éreztem magam, nem éreztem magam jól. Igazából sok helyre mennék szívesen zenekarba, de Oroszországba nem.

R: Annyira megszoktad az életet Magyarországon, és azért lenne nehéz Oroszországban élned?

A: Biztos, hogy benne van ez is, hiszen az itteni életnek több köze van a nyugati kultúrához, mint Oroszországhoz. Illetve nincs bennem az a fajta szemlélet, ami a külföldiek számára lehetővé teszi, hogy az orosz dolgokat egyfajta exotikumként kezeljék. Bennem van egy olyan életérzés is, ami egy orosz emberhez tartozik hozzá. Szóval mindkét kultúrából van bennem valami. 

R: Akkor Nyugat-Európába mennél?

A: Igen, bár azt nem tudom, hogy ott laknék-e szívesen… A jövővel kapcsolatban még elég homályos elképzeléseim vannak. Minden olyan gyorsan tud változni néha. Úgy hogy én úgy gondolom, hogy megpróbálok a jelenben elkövetni mindent, hogy a lehető legtöbb lehetőség közül választhassak a jövőben. Szeretem a kihívásokat és új feladatokat, és minden ilyen lehetőségnek örülök. Ha látok valahol például egy lehetőséget próbajátékra egy svéd zenekarba, akkor elmegyek oda és megpróbálom, mert ha mást nem, legalább szerzek egy tapasztalatot.

R: Mennyire támogatott most a zenei élet Magyarországon?

A: Hát, jó kérdés… Ha komolyzenéről beszélünk – az állam elsősorban a nagyobb szimfonikus zenekarokat, színházakat, koncerttermeket, zeneoktatási intézményeket támogat. Persze a mértéke az már más kérdés. Egyéni muzsikusként főleg ösztöndíjakra, pályázatokra lehet igazán támaszkodni. Azt látom, hogy pályázatok mindig vannak. Beadtam egy pár pályázatot az NKA-hoz, majd meglátjuk…

R: Mire pályázol?

A: Van egy nemzetközi hárfaverseny, Szegeden. Ez egy háromévente megszrendezésre kerülő verseny, és most idén lesz a harmadik alkalom. Anyukám kezdte el szervezni, ő volt az ötletgazdája. Eleinte volt egy kisebb csapat, akik önerőből szervezték. Most már csak ketten vagyunk, és még fél éve úgy volt, hogy nem is lesz következő verseny, mert nem tudjuk megcsinálni – egy ilyen verseny megszervezése nagyon-nagyon sok időt és energiát igényel, a pénzről nem is beszélve – hiszen csak ketten vagyunk most. De aztán úgy voltunk vele, hogy muszáj megszervezni, már megvan a hagyománya és túl sok erőfeszítést tettünk bele a múltban. Az előző versenyen több mint ötven versenyző volt, és Amerikától Japánig a világ különböző részeiből jöttek. Úgy hogy az egyik NKA-s pályázatot erre adtunk be, bár a csak a költségek egy kis részére tudtunk pályázni. A verseny november 28. – december 1. között lesz, bízunk benne, hogy sikerül találni támogatást hozzá. 

R: A város nem támogat benneteket, hiszen ez egy jelentős nemzetközi esemény, ami azért Szeged szintjén nem elhanyagolható?

A: Előző alkalmakkor támogattak. Nagyon bízunk benne, hogy idén is támogatják a rendezvényt, mert a mi szemszögünkből, két civil számára nagyon magas költségei vannak, és a pályázatok pedig mindig kétesélyesek – vagy megkapjuk, vagy nem. Az eddigi versenyek gyakorlatilag a korábbi kis csapat és egyéni támogatásuknak köszönhetően valósultak meg, az idei pedig már kettőnk csapatmunkáján és a pályázatokon, város támogatásán múlik.

A másik projekt, amire pályáztam, az egy kortárs zenei projekt. Szaxofon – hárfa duó koncertet szeretnénk csinálni egy évfolyamtársammal, Seleljo Erzsébettel. Egyszer játszottunk közösen, és annyira megihletett minket ez a furcsa hangszerpárosítás – amit egyébként külföldön valamivel gyakrabban használnak – hogy azt találtuk ki, felkérünk kortárs magyar szerzőket, hogy írjanak darabokat erre a felállásra, és ebből csinálunk egy koncertet 2014 tavaszán. Ha sikerrel jár, szeretnénk több koncertet csinálni belőle, fővárosban és vidéken.

R: Mikor lesz legközelebb nagyobb koncerted?

A: Legközelebb árpilis 26.-án játszom az E10-ben (Budapest VI. ker, Eötvös utca 10.) egy kamarakoncerten, ahol Környei Miklós gitárossal a gitár és hárfazene világába kalauzoljuk el a hallgatókat. A másik nagyobb lélegzetű esemény a közeljövőben az május 4-én lesz a Művészetek Palotájában. A hárfairodalom egyik legszebb műve, a Debussy: Szent és profán tánc szólal meg, illetve egy fiatal kortárs zeneszerző, Solti Árpád nem régiben született művét – egy hárfaversenyt – fogom bemutatni a Budapesti Vonósok kíséretével. A koncert második felében Vivaldi és Huszár Lajos művei hangzanak el Rohmann Ditta gordonkaművész közreműködésével. 

R: Köszönöm szépen a beszélgetést Násztya!