Elöregedő társadalom: a jelen és jövő nagy kihívása Kína számára

A kínai gazdasági csoda számos nem várt következménnyel járt együtt. Ezek között szerepel a társadalom elöregedésének felgyorsulása is, amely a későbbiekben akár gazdasági megtorpanáshoz is vezethet. Kína népessége jelenleg 1,35 milliárd fő, a demográfiai előrejelzések szerint azonban ez fokozatosan csökkenni fog, miközben az elöregedés problémája a megfelelően kiépített társadalmi védőháló és intézményrendszer hiányában óriási gazdasági és társadalmi kihívásokat állít.

Annyian vannak, mint a kínaiak – mint az öreg kínaiak

Amerre Sanghaj tart, Kína egésze is követi – szokták mondani. A város az elmúlt évtizedekben hihetetlen fejlődésen ment keresztül, de egyúttal a föld leggyorsabban elöregedő lakosságával is rendelkezik: ma minden negyedik sanghaji lakos hatvan éven felüli. A sanghaji Népesség- és Családtervező Bizottság számításai szerint 2020-ra a város egyharmada hatvan évnél idősebb lesz. Ez a közeljövőben túlmutat a nemzeti átlagon, hosszútávon viszont a teljes kínai társadalom is hasonlóan riasztó arányokkal rendelkezhet.

Jelenleg 180 millió hatvan évnél öregebb lakosa van Kínának, számuk 2015-re 220 millióra növekedhet. A legutóbbi népességrobbanás Kínában a múlt század ötvenes éveire esett, Mao Ce-tung (Mao Zedong) szorgalmazásával, a gyors népességnövekedésnek az 1979-ben bevezetett egy gyermek politika vetett véget. Az 1980-as években a dolgozókorú lakosság (15-64 év) a teljes lakosság mintegy 73%-át tette ki, ma ez az arány 68%-ra csökkent, és 2020-ra 65%-ot, 2035-re pedig akár 60%-ra eshet.

E számok különösen a dolgozókorú és a nyugdíjkort elért népesség eloszlásának összevetésekor szembetűnőek: míg a reform és nyitás politikájának megkezdésekor, 1979-ben átlagosan egy nyugdíjas korúra jutott hét dolgozókorú személy, addig ma már csak 5,5, s a mostani előrejelzések szerint 2035-re átlagban alig 2,5 dolgozókorú jut majd egy nyugdíjasra.

Az elkövetkező alig negyven év leforgása alatt 500 millióra nőhet az időskorú polgárok száma Kínában, ez közel harmadát teszi majd ki az ország teljes népességének. Mindez óriási humán-erőforrási, valamint költségvetési terhet ró az államra. Jüan Hszin (Yuan Xin), a Nankai Egyetem demográfus professzorának, a kormány tanácsadójának véleménye szerint a vezetés habár tisztában van a problémával és megkezdte az előkészületeket annak kezelésére, egyedül képtelen lesz megoldani azt, mivel az elöregedés „a legnehezebb dolog, amivel Kína szembesülni kényszerül az elkövetkező negyven évben. Elég rövid az idő” – nyilatkozta a The New York Times amerikai lapnak. „A kormány nem viselheti magán a teher egészét, a kormány, a társadalom, családok és egyének közt kell megosztani azt” – tette hozzá. Egyelőre ugyanis sem az állam, sem a magánszektor nem kínál hatékony megoldást e súlyos problémára.

A kormány új politikája vélhetőleg a már meglévő alapkoncepciót fogja folytatni, vagyis a „9-7-3 társadalompolitikát”, ami annyit takar, hogy az idősek 90%-a otthon marad, 7%-uk a kormány által támogatott öregotthonokat és idősellátást veszi igénybe, míg 3%-uk költséges, privát öregotthonok szolgáltatásait választja. Hagyományosan a kínai társadalomban a szülőtisztelet az ókortól kezdve az egyik legfontosabb értékek egyike közt szerepel, mint a legalapvetőbb követendő magatartás, így a korosodó szülők idősotthonba adása egyelőre továbbra is széles körökben erkölcsi korlátokba ütközik. Mindazonáltal a hagyományos kínai családstruktúra jelentős változáson megy keresztül.

A „kis császárok” generációja

Kína elöregedő társadalmában egyrészről az átlagos élethossz jelentős emelkedést mutat: az 1980-as évekbeli 65-évről jelenlegi becslések szerint 75-évre nőt egy kínai lakos átlagos élethossza. Emellett az egy gyerek-politika bevezetése óta eltelt harminc évben a kínai teljes termékenységi ráta – vagyis szülőképes korban lévő női népességre vetített születések átlaga – 2.6-ről (a népesség középtávú ellátásához a 2.1-es értéket kell elérnie egy társadalomnak) 1.56-re csökkent. Az alacsony termékenység ráadásul egy öngeneráló folyamatot eredményez: az egygyermekes családban felnőttek többnyire maguk is csak egy gyermeket vállalnak, így Kína vélhetőleg egy hosszú távú, rendkívül alacsony termékenységi arányszámmal kénytelen szembenézni, függetlenül a születéspolitika esetleges változtatásaitól. A kormányzat már tett bizonyos lépéseket az egy gyermek politika korrigálására (például egyke szülők számára több gyerek vállalása engedélyezett, akárcsak az etnikai kisebbségeknél), és minden bizonnyal további változások lesznek majd szükségesek.

2012-ben Sanghaj születési rátája mindössze 0,7 volt, ezzel a világ legalacsonyabb arányait a legnagyobb kínai város jegyezte.  A városi középosztály és elit – hasonlóan nyugati kortársaikhoz – a karriert részesíti előnyben a nagy családdal szemben, illetve azt, hogy minél jobb körülményeket biztosíthasson egyetlen gyermeke számára, akikre elkényeztetésük okán sokszor csak mint „kis császárokra” hivatkoznak. Az egy gyermek politika továbbá a fiúgyermekek hagyományos preferálásából adóan a nemi arányok eltolódását is maga után vonta a férfiak irányában: 2025-re 20-30 millióval kevesebb házasodási korban lévő nő lehet az országban.

Az ENSZ előrejelzései alapján a kínai termékenységi ráta további csökkenést fog mutatni, a világszervezet a 2015 és 2020 közötti időszakra 1.51-es értékkel számol. Ez pedig óriási hatással lehet a társadalomra, ugyanis abban az esetben, ha ez a későbbiekben is így maradna, 2060-ra egy milliárdra csökkenne Kína populációja, miközben az elöregedés továbbra is problémát jelentene: 2050-re 49 évre növekedne a népesség mediánéletkora, ami 1980-ban még csak 22 év volt. Mindez komoly következményekkel jár: Kínának több százmillió nyugdíjas korú lakosa lesz, mielőtt megfelelően kiépített társadalmi védőhálót biztosíthatna rendelkezésükre.

A 4-2-1-es modell

A tradicionális kínai családmodellben a gyermekek, különösen a fiúk viselték gondját szüleiknek. A gyors elöregedés viszont a „4-2-1” jelenséghez vezetett, azaz minden egyes egyke gyermek két szülőért és négy nagyszülőért tartozik felelősséggel, amelynek terhét még a magasabb jövedelemmel, illetve megtakarítással rendelkező fiatalabb generáció sem képes vagy hajlandó elviselni. Ezáltal az idős kínaiak kénytelenek lesznek a társadalombiztosítási rendszerek szolgáltatásait igénybe venni. 

Kínában az 1990-es évek végén hoztak létre nemzeti nyugdíjalapot, amely azonban megosztott a városi és vidéki területek mentén, továbbá rendkívül töredezett, központilag irányított finanszírozási, illetve adminisztratív keretek nélkül. Mindössze 365 millió polgár részesül hivatalos nyugdíjellátásban, a rendszer pedig válságban van: az ország fedezet nélküli nettó nyugdíjkötelezettsége a GDP durván 150%-át teszi ki. A nyugdíjalap csaknem felét kezelő tartományi kormányok finanszírozási hiánnyal küzdenek, és esetenként megtagadják a járulékok kifizetését. Az elmúlt években a kormány betegbiztosítási program létrehozásába kezdett, 2010-re a városi egészségbiztosítást 432 millió embert, a városi népesség kétharmadát fedte le, míg a vidéki területek népességének 95%-a az ún. „kooperatív vidéki egészségügyi ellátó rendszerhez” csatlakozott. Mindazonáltal a közegészségügyi ellátás minősége, illetve hozzáférhetősége régiónként és társadalmi státuszonként óriási eltéréseket mutat.

Kedvezőtlen kilátások

Ez pusztán egy tágabb probléma egyik szelete. 2010 és 2050 között a kínai munkaerő népességből való részesedése 11%-al csökkenni fog, 72%-ról 61%-ra, ami hatalmas visszaesés, még annak tükrében is, hogy jelenlegi munkaerő részesedés kiemelkedően magas: az időskori függőségi ráta (az időskorú népesség aránya a keresőkorúakhoz) veszélyes növekedést mutat. Az arány 2012-ig bezárólag 12, , de 2050-re akár 42-re is emelkedhet, ráadásul a nyugdíjkorhatárhoz közeledők száma (az ötvenes éveikben lévők) 10%-os növekedést mutat, miközben a munkaerőpiacra belépők száma (15 és 24 év közötti, átlagosan legmagasabban kvalifikált és legtermékenyebb része a társadalomnak) felére csökken. Az ENSZ adatai szerint az utóbbi csoportba 2010-ben 225 millióan tartoztok, 2050-re e szám 125 millióra csökkenhet. 

Ebben a felállásban Kína nem működhetne tovább a „világ gyáraként”, ugyanis az ország exportorientált gazdasága jelenleg éppen a fiatal és olcsó munkaerőn alapszik. Ezen fiatal és olcsó munkaerő látszólag végtelen forrása kiapadással fenyeget: a képzetlen vidéki munkaerő óriási száma ellenére Kína szakmunkáshiányban szenved. Ma tizenegyszer annyian vesznek részt felsőoktatásban, mint a Tienanmen (Tiananmen) téri diáktüntetések idejében 1989-ben. A diplomás kínai fiatalok nem meglepően nem hajlandóak alacsonyan fizetett, kiábrándító körülmények között gyári munkákat vállalni. Ha 2013-től folyamatosan csökkenni fog e munkaerő aránya, 2030-ra Kína akár munkaerő-importra kényszerülhet.

ína mellett számos ország kénytelen szembenézni a társadalom elöregedésével, köztudottan Japán is. A nyugdíjaskorú népesség aránya és az azzal járó nyugdíjterhek globálisan rohamosan növekedést mutatnak, ami jelentős terheket ad az egyes államok számára. Ebből a szempontból Kína két előnnyel rendelkezik: egyrészt alacsony adókkal, ami lehetőséget biztosít a későbbi emelésre; másrészt kisebb közelvárással a jólét iránt. Kína elöregedése további eltéréseket is mutat: sokkal kisebb jövedelemmel rendelkezik, mint más elöregedő országok, valamint az elöregedés folyamata drasztikusan rövid idő alatt következett be. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy Kína gazdaságilag is tudná tartani a lépést elöregedő népességével, ellenben az elöregedés akár véget is vethet a gazdaság szárnyalásának, nem beszélve annak társadalmi következményeiről.