Amerikai válságkommunikáció a mali konfliktus árnyékában

A mali konfliktus, és az algériai események válaszra késztették az Amerikai Egyesült Államokat, melyek nyilatkozatokban nyilvánultak meg, s melyek óvatos stratégia kialakítására engednek következtetni.

Az elmúlt napokban, hetekben felkavarta a nemzetközi politika állóvizét a mali konfliktus. Azért érdekes, mert egyszerre látszik benne a politikai változás, a társadalmi hiányosságok sokrétűsége, és az ezekre adott válaszok sokszínűsége. Voltaképp a mali konfliktus a demokratikus, helyesebben a pluralista politikai berendezkedés megdöntésére irányuló erőfeszítés, amelynek az a célja, hogy az ellenzéki oldal hatalomra jutásával egy autoriter, teokratikus állam jöjjön létre, rövidebben egy iszlamista berendezkedésű ország.

Ennek a katonai, biztonsági veszélyen túl az a nem kívánt következménye, hogy gyakorlatilag azonnal a felszínre kerülnek a különféle etnikai, vallási ellentétek, melyek jelentős mértékben megnehezítik a konfliktus kezelését. A második nem kívánt biztonságpolitikai következmény, hogy rögtön beindult a dominó-effektus, így lényegében nem lehet különválasztani egymástól a mali konfliktus egyes fejezetét, valamint az algériai túszdráma eseményeit. A harmadik nem kívánt következmény pedig az, hogy a mali és kapcsoltan az algériai események tükrében a fejlett világ ismét egyfajta tükörbe néz. A nyugati politikai aktorok, és a nemzetközi szervezetek a két incidens fényében kénytelenek szembenézni azzal, hol tart ma a biztonságpolitikai válságkezelés, milyen irányváltásokra van szükség, és ez milyen hatással van az eddigi gyakorlatokra.

Az eddigi események, és a felmerült kérdések a két incidens kapcsán válaszra késztetik Amerikát is, mint az egyik legnagyobb hegemón hatalom. Amerika válaszának több mozgatórugója van. A mali, és az algériai események kapcsán megnyilvánuló politikai kommunikációt egyaránt lehet értelmezni a nemzetközi jog, a külpolitikai gondolkodás (biztonságpolitika), és az amerikai politikai gondolkodás aspektusából.

Az alaphelyzet az, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa megadta a felhatalmazást a mali-i katonai akcióra, valamint a franciák is támogatását kérték. Mindez a nemzetközi jog szempontjából egy bevett protokoll, amelyet a vonatkozó jogszabályok előírnak.

Biztonságpolitikai, vagy külpolitikai gondolkodás szempontjából némileg összetettebb a kérdés. Ugyanis az Obama-doktrína értelmében az amerikai állam, mint olyan küzd a terrorizmus kiépülése ellen, és segíti a demokráciák megerősödését. Ebben az értelmezésben Amerika nem nézheti tétlenül a mali terrorista akciókat, illetve az algériai túszdrámát.

A harmadik szegmensben pedig „csak” arról van szó, hogy Amerika minden esetben megvédi a saját állampolgárait. Máskülönben saját nemzettudatának alapjai kérdőjeleződnének meg.

Mindezek alapján érthetőek Martin Dempsey, Leon Panetta, valamint Hillary Clinton napokban tett nyilatkozatai. Ezekhez a nyilatkozatokhoz nagyban hozzájárul még az is, hogy egyre erősebb a nyomás a demokrata politikai eliten, mely arra irányul, hogy az afganisztáni, és az iráni helyzeten kívül egyéb külpolitikai témában is véleményt nyilvánítson, és valami megoldási alternatívával szolgáljon.

Az eddig megnyilvánult politikai kommunikáció, a nyilatkozatok, sajtótájékoztatók egy alapvetően óvatos külpolitikai stratégiát sejtetnek, mely a jövőben vélhetően változni fog, köszönhetően a folyamatban lévő személycseréknek. Ezek a személyi változások a jövőben vélhetően hatással lesznek a konfliktuskommunikációkra, és megoldási alternatívákra.

Azonban mindezzel együtt számolni kell azzal, hogy a válság Afrika belsejében továbbgyűrűzik, mélyül, új politikai és társadalmi törésvonalak alakulnak ki, és félő, hogy a felszínre kerülő társadalmi, etnikai feszültségeket, erősödő függetlenedési törekvéseket nem lesz könnyű kezelni. Ezek is igényelik majd Amerika válaszát.