Miért nem segít senki Malinak?

2012 tavasza óta Maliban először a tuaregek, majd nem sokkal később különböző iszlamista szervezetek kerítették hatalmukba Észak-Malit, azaz Azawadot. Az átmeneti kormány azóta igyekszik úrrá lenni a helyzeten, de a katonaság befolyása miatt leginkább béna kacsaként szemléli csak az eseményeket. Cheick Modibo Diarra miniszterelnök már több szervezettől is katonai segítséget kért, beismerve, hogy az ország saját erejéből képtelen úrrá lenni a helyzeten. Érdemi segítséget egyelőre senkitől nem kaptak.

Miért probléma az anarchikus állapotokat idéző Azawad?

Az ENSZ legutóbbi, Mali ügyében összehívott ülésén élénk vita alakult ki a tagállamok között arról, hogy mitévők legyenek. Vannak olyan afrikai és európai országok, akik szerint azonnal lépni kell, mások bizonyos feltételek teljesüléséhez kötik a katonai intervenciót, és természetesen vannak, akik határozottan elutasítják a beavatkozás gondolatát.

Nem vitás, hogy az anarchiába fulladó Észak-Mali (vagy ahogy az őshonos tuaregek hívják: Azawad) egyre inkább jelent fenyegetést a nemzetközi békére és biztonságra. A megszűnő határ- és belső ellenőrzések miatt a terület az országokon átívelő fegyver- és drogkereskedelem egyik fő gócpontjává vált. Erre a Közgyűlésen Hillary Clinton amerikai külügyminiszter külön is felhívta a figyelmet, fokozott ellenőrzést követelve az érintett államoktól.

Észak-Maliban telepedett meg az utóbbi időben a az al-Kaida észak-afrikai szárnyaként számon tartott AQIM (Al-Kaida az Iszlám Maghrebben) is. Ugyan eddig ódzkodtak az amerikaiak elismerni, hogy a szeptemberi, líbiai nagykövetség ellen elkövetett támadásnak köze lenne a terrorszervezethez, Clinton szavaiból mégis arra lehet következtetni, hogy ha hivatalosan nem is, de az USA úgy véli, az al-Kaidának szerepe volt az amerikai nagykövet halálával végződő eseménysorban.

Azawadot a tuareg MNLA (Azawad Nemzeti Felszabadítási Mozgalom) után és mellett három iszlamista csoport, a MUJAO (Mozgalom az Egységért és a Dzsihádért Nyugat-Afrikában), az Ansar Dine („A Hit Védelmezői”) és az AQIM kerítette hatalmába. A kezdeti együttműködés után a nacionalista tuaregek útja elvált az iszlamistákétől, miközben ez utóbbiak is rivalizáltak egymással.

A helyzet feloldása tárgyalás révén szinte lehetetlen. A kormányzat a tuaregekkel nem hajlandó leülni, mert a szeparatisták ugyan most hajlanak az egységre (inkább, mintsem hogy iszlamisták uralják a területet), de hosszabb távon nem mondanának le a függetlenségről. Az iszlamistákkal még kevésbé lehet tárgyalni, miután szakértők szerint a fő hatalom az AQIM kezében van, hiszen a MUJAO maga is egy „leányvállalata” az AQIM-nak, míg az Ansar Dine magas rangú vezetői között korábbi AQIM-harcosok kaptak helyet. Tárgyalás helyett marad tehát a katonai intervenció lehetősége, ez viszont azt jelenti, hogy lényegében az al-Kaida ellen kell újabb frontot indítani.

A legsúlyosabb probléma természetesen a lakosság helyzete: január óta 393 ezer mali menekült el otthonából, ebből 119 ezer még az országban keres valami biztonságos helyet, míg 274 ezer külföldre, elsősorban a környező országokba menekült.

Kik állnak az intervenció mellett?

A mali miniszterelnök, Cheick Modibo Diarra korábban már több szervezetnél is kopogtatott, hogy elősegítsék az északi országrész katonai visszafoglalását. Az Európai Unió jelenleg „átgondolja”, mit tehet, míg a múlt heti ENSZ Közgyűlésen – ahogy már említettük – parázs vita alakult ki a kérdésben.

Mali sorsát Francois Hollande igyekezett felkarolni: a francia elnök – talán a szíriai helyzet kezelésében nyújtott teljesítménye miatt is – igyekszik határozottan fellépni. Felszólította az ENSZ-t, hogy hagyja jóvá az ECOWAS, azaz a Nyugat-afrikai Országok Gazdasági Közösségének 3300 fős hadseregének beavatkozását. Hollande ugyanakkor igyekezett leszögezni, hogy részükről szó sem lehet egy elefántcsontpartihoz hasonló mértékű akcióról, Franciaország csak és kizárólag logisztikai és felderítő támogatást nyújtana.

A Malival határos országok közül öt a beavatkozást pártolja. Macky Sall, Szenegál elnöke szerint minél tovább marad Azawad kvázi független, annál nagyobb fenyegetést jelent az iszlamizmus a régióra. Elefántcsontpart vezetői már hónapok óta „előre látták”, hogy intervenció szükséges, álláspontjuk nem változott a hivatalos információk szerint. Burkina Faso a tárgyalásos megoldást sem utasítják el, annak ellenére, hogy a nyáron pont az ő közvetítésükkel nem sikerült megegyezniük a feleknek. Ezek mellett Niger és Guinea még egyértelműen kiáll a fegyveres megoldás mellett.

Kik ellenzik az intervenciót?

Nyilván nem véletlen, hogy a fentebb felsorolt országok mind tagjai az ECOWAS-nak, azaz tulajdonképpen a Gazdasági Közösség hivatalos álláspontját támogatják. Ezzel szemben a Malival határos két másik ország, Mauritánia és Algéria nem tagjai ennek a közösségnek, muszlim vallású arab lakosságuk révén pedig inkább húznak az észak-mali iszlamistákhoz.

Algéria szerepe kulcsfontosságú lehet: a tuaregek korábbi lázadásai során a tárgyalások színhelyéül jól szerepelt. Ugyanakkor a háttérben ezúttal egy másik szál is megbújhat. Erre Rachid Tlemcani, az Algíri Egyetem egyik professzora hívta fel a figyelmet: Algéria attól tart, hogy a katonai intervenció felébresztheti a régió vallási és etnikai szélsőségeit. „Egy déli robbanás destabilizálná az északabbra fekvő területeket, egészen Marokkóig. Ezt mindenáron el kell kerülni”. A professzor itt Algéria Marokkóval fennálló konfliktusára utal, mely onnan ered, hogy 1975-ben a Polisario Front algériai támogatással tudta elszakítani Nyugat-Szaharát Marokkótól. Magyarán Tlemcani attól tart, hogy a jelenlegi, Nyugat-Szahara, Marokkó és Algéria közötti status quót szétrombolná egy mali katonai akció.

Mit gondol az USA?

A legérdekesebb tanulsága a Közgyűlésnek az volt, hogy a Clinton vezette amerikai külpolitika egyelőre határozottan elutasítja az intervenciót. A külügyminiszter-asszony érvelése szerint addig nincs értelme beavatkozásnak, ameddig nincs központi, a lakosság többsége által támogatott, egységes kormány. Ugyanis egyrészt határozott törésvonal figyelhető meg a katonaság és a civil vezetők között: míg a miniszterelnök támogatja és kéri a külső beavatkozást, a katonák ezt elutasítják. Clinton szerint ez olyan helyzetet eredményezhet, mellyel Sierra Leonéban és Libériában szembesültek a helyiek megsegítésére érkező idegen hadak: azaz a népharag pont, hogy a külföldiek ellen fordul, és nem csak az iszlamistákkal, hanem a lakossággal is harcolni kell.

Clinton ezért azt szeretné, ha előbb választásokat tartanának Maliban. Erre Hollande a következő kérdést tette fel: „Hogyan szervezzünk meg egy választást, mikor Észak-Malit elfoglalták a demokráciában egyáltalán nem érdekelt terrorista mozgalmak?” A kérdés jogos: egy timbuktui lakos szerint ha Azawadot kihagynák egy választásból, akkor ezzel de facto elismernék a déli országrész különválását.

Érdekes ugyanakkor, hogy Barack Obama alig egy hete Washingtonban találkozott számos afrikai vezetővel, ahol bejelentette: az USA kiterjeszti „titkos háborúját”, azaz a terrorizmus ellen vívott harcait Afrikában. Ez azt jelenti – ahogy azt már korábban is lehetett tudni –, hogy úgynevezett „tavirózsaleveleket”, azaz különböző katonai létesítményeket telepítettek Kenyába, Ugandába, a Közép-Afrikai Köztársaságba, Etiópiába, Dzsibutiba, Mauritániába, Burkina Fasóba és a Seychelles-szigetekre, valamint tervezik egy dél-szudáni nyitását is. Ugyanakkor sokan úgy vélik, ezek a bázisok sokkal inkább az amerikai érdekek, elsősorban az ásványkincsek, ezen belül is az olaj miatt kulcsfontosságúak, a terrorfenyegetést pedig csak ürügyként használják fel. Amennyiben a mali álláspontot nem sikerül valamilyen módon összhangba hozni a mali miniszterelnök (és Hollande) kérésével, így az ezen a véleményen lévők hangja tovább erősödhet, és az USA afrikai tekintélye tovább romolhat.

Mi lesz Malival?

Az ENSZ Közgyűlése tehát nem tudott megegyezni arról, hogy legyen-e beavatkozás. Ugyanúgy Párizs és Washington sem találja az összhangot, ami a korábbi tapasztalatok szerint pedig szükséges lenne. Így tehát annak ellenére, hogy július 5-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa megadta az ECOWAS-nak az engedélyt, hogy politikai úton nyújtson segítséget Malinak, a nemzetközi szervezet képtelen további, a korábbinál hatékonyabb fellépésre.