Vészesen fogyó kisebbségek Bosznia-Hercegovinában

Bosznia-Hercegovináról mindenkinek a bosnyákok, szerbek és a horvátok ellenségeskedései jutnak eszébe. Rajtuk kívül azonban még 17 nemzetiség lakja az országot, melyekkel senki sem foglalkozik. Pedig teendő volna, hiszen a kisebbségek a demokratikus berendezkedés ellenére szinte minden fontos politikai pozícióból ki vannak rekesztve, kultúrájuk és identitástudatuk pedig súlyosan veszélyeztetett. A bosznia-hercegovinai kisebbségek a huszonnegyedik órában vannak. Vajon van-e esély megfordítani a tendenciákat? Lehetséges-e, hogy egy-két évtized múlva is éljenek szlovének, vagy éppen magyarok Szarajevóban? Elemzésünkben a kisebbségek helyzetét szeretnénk bemutatni.

Bosznia-Hercegovina bonyolult etnikai összetételéről bizonyára már mindenki hallott. Az sem újdonság, hogy az ország három államalkotó nemzete közti viszony nem éppen felhőtlen. Az azonban kevéssé ismert, hogy rajtuk kívül még mintegy tizenhét nemzet tagjai élnek Bosznia-Hercegovina területén, részleges jogfosztottságban. Ennek oka azonban nem az állam, vagy a többségi társadalom rosszindulata, hanem pusztán a nyugati hatalmak figyelmetlensége és a három nagy nemzet egymással szembeni csatározásai. Tőlük is elfeledettebbek azonban a többségi nemzet azon tagjai, akik nem „saját” entitásukban élnek. Az ő jogaikról még törvény sem rendelkezik.

Ismert, Bosznia-Hercegovina lakossága nagyrészt bosnyákokból, szerbekből és horvátokból áll, akik az ország 1995-ben a daytoni rendezés során rögzített alaptörvénye szerint az „alkotmányos nemzet” státuszt élvezik. Ez azt jelenti, minden közhivatalt meghatározott arányban kell betölteniük. A szigorú etnikai felosztás a helyi közigazgatáson át a hadseregen keresztül a háromtagú államelnökségig át meg át hatja a balkáni állam politikai rendszerét. Azonban a bosznia-hercegovinai nyilvántartások legalján megbújik egy apró, alig 0,7 százalékot kitevő kategória. Ez az „egyéb” nemzetiségek számára fenntartott rész. De kik is ők?

Bosznia-Hercegovinában jelenleg 17 elismert nemzetiség él. Ők sorban az albánok, montenegróiak, csehek, olaszok, zsidók, magyarok, macedónok, németek, lengyelek, cigányok, románok, oroszok, ruszinok, szlovákok, szlovének, törökök és ukránok. Jogaikat mind állami, mint az entitások szintjén törvény védi, ez azonban nem segít reménytelen helyzetükön, hiszen a legtöbb közösség ma már csak párszáz főt számlál. A néhány még élő tag pedig arra panaszkodik, hogy a demokratikus berendezkedés ellenére politikai jogaik korlátozottak. Az alkotmány ugyanis a főbb tisztviselői posztokban nemzetiségi arányt ír elő, de ez csak a három alkotmányos nemzetre vonatkozik. Így tehát egy magyar például nem jelöltetheti magát államelnöknek.

Nem világos az sem, hogyan lehetne segíteni a kisebbségi közösségeken. Az anyaállamok hozzáállása ügyükhöz változó. Egyes országok közömbösek Bosznia-Hercegovinába szakadt nemzettestvéreik iránt, ami egyértelműen a beolvadás felé hat. Más államok próbálják segíteni a boszniai diaszpórát, ám az ösztöndíjak, támogatások óhatatlanul az anyaországba történő elvándorlást gyorsítják.

Nem remélhetnek jobbat a nemzetiségek a boszniai államtól sem, hiszen annak legkisebb problémája is nagyobb náluk. Ráadásul a decentralizált közigazgatás miatt elsősorban nem is a központi kormánytól függenek. A helyzet a Republika Srpskában egyszerűbb, a Föderációban élő kisebbségek viszont esélytelennek látják helyzetüket szarajevói kormány, a kantonok és a széleskörű autonómiával rendelkező helyi önkormányzatok tengerében. Nem csoda, hogy a kulturális egyesületek alapításánál sokkal tovább egyik nép sem jutott.

Néhány nemzetiségi életkép

A Monarchia idején telepítették a ma szerb területre eső falvakba a németeket. Banja Luka környékén egy kis német világ jött létre, a kitelepítések és háborúk után azonban mára a közösség szinte teljesen elfogyott. Mivel az utolsó népszámlálás 1991-ben volt, mai számuk csak becsülhető. A háború előtt ötszázan voltak, ma talán fele ennyien sincsenek. A Banja Luka-i Németek Egyesületét 2004-ben alapították, de a szervezet azóta sem szervezett semmilyen eseményt.

Nem jobb a helyzete az olaszoknak sem, akik szintén a XIX. század végén érkeztek, az akkor osztrák uralom alatt álló Dél-Tirol vidékéről. Elsősorban Tuzla városában telepedtek le. A 20-as években még virágzó közösség ma talán 250 tagot számlálhat. Egyesületük a háború alatt, 1993-ban alakult és rendszeresen kap támogatást Trentóból, ez azonban a tuzlai olaszokat már aligha menti meg.

Hasonlóan reménytelen a helyzete a Banja Luka-i lengyeleknek is. Országos szinten is csak körülbelül ezren lehetnek lengyelek. Szinte semmilyen kapcsolatuk nincsen már Lengyelországgal, a 130 év alatt teljesen beolvadtak valamely nagyobb népbe. Csehek kétezren lehetnek jelenleg Bosznia-Hercegovinában. Egyesületük, amely 1997 óta működik különböző kulturális rendezvényeket is szervez.

Az 1991-es népszámlálás szerint a balkáni állam területén 7500 ukrán élt, akik szintén a Monarchia idején érkeztek, Galíciából. Számuk jelenleg 3 ezer körülire tehető. Ma már ők is asszimilálódtak a többségi nemzetek valamelyikébe, ráadásul a Bosznia-Hercegovinát sújtó vízumkényszer tovább rontotta helyzetüket. Panaszaik szerint még a szocializmus ideje alatt is könnyebben tudtak anyaországukkal kapcsolatot tartani.

Az „új” kisebbségek

Bosznia-Hercegovinában olyan nemzetiségek is élnek, melyek Jugoszlávia szétesése folytán kerültek kisebbségi helyzetbe. A szlovének, montenegróiak, macedónok a hajdani délszláv államban államalkotó nemzetek voltak, kapcsolatuk saját „anyaországukkal” szoros volt. Ma azonban helyzetük erősen függ attól, önállóvá vált országuknak mennyi ereje van velük foglalkozni.

A kisebbségek között egyfajta sikertörténetnek tekinthető a szlovének helyzete. Őseik Bosznia-Hercegovina 1878-as osztrák-magyar okkupációja után érkeztek Tuzlába, hogy a helyi bányászatot fellendítsék. Egyesületüket 1993-ban alapították. Helyzetük két okból szerencsés. A közös délszláv állam idején nem voltak elszigetelve anyaországuktól, hiszen az is Jugoszlávia része volt, a függetlenné válást követően pedig Szlovénia odafigyelt a szlovén diaszpórákra szerte a világban. A kis állam ügyesen mérte fel lehetőségeit. Míg Szlovénia lakossága 2 millió fő, 500 ezer szlovén él külföldön, ami igen jelentős arány.

Bosznia-Hercegovinában a becslések szerint 9 ezer szlovén él. Velük a közvetlenül a ljubljanai kormány alá rendelt Szlovén-ügyi Hivatal (Urad za Slovence) tartja a kapcsolatot és nyújt nekik támogatást. Ennek keretében a boszniai szlovén fiatalok jelentős része szlovéniai egyetemeken tanulhat, ami által szorosabbra fűzhetik kapcsolatukat anyaországukkal. A kapcsolat azonban gyakran túl szoros lesz és a fiatalok nem térnek vissza többet a prosperáló Szlovéniából, így pedig a közösség lassan elfogy.

Nincs ekkora szerencséje annak a körülbelül 5 ezer montenegróinak, akik az egyik legnépesebb kisebbséget alkotják. Bár hét nemzetiségi tanácsuk is van az ország területén, identitásuk válságban van, hiszen annak kérdése, önálló nemzet-e a montenegrói, még anyaállamukban sem eldöntött. Annak, aki már otthon is szerbnek tartotta magát és nem montenegróinak, nehezen lehet megmagyarázni, miért számítana kisebbségnek Bosznia-Hercegovinában, ahol a szerb alkotmányos nemzet. A helyzetet jól példázza, hogy maga a Republika Srpska megalapítója, Radovan Karadžić is montenegrói születésű, mégsem jutna eszébe senkinek, hogy ne tekintsen rá szerbként. Azok, akik viszont a montenegrói öntudatot választják, Bosznia-Hercegovinában rögtön a kisebbségi sorssal szembesülnek, annak minden hátrányával együtt.

Gondokkal néz szembe a macedón közösség is. A Föderációban a bonyolult közigazgatás és az emberek gyanakvása nehezíti helyzetüket. A macedónok ugyanis a szerbekhez hasonlóan ortodox vallásúak, ami nem éppen jó ajánlólevél egy bosnyák többségű területen. A Republika Srpskában a helyzetük valamivel jobb, ám macedón nyelvű oktatás itt sincs és a közösséget a beolvadás fenyegeti.

Nincsenek jó helyzetben az albánok sem. Bár már régóta jelen vannak Bosznia-Hercegovinában, így is törpekisebbségnek számítanak a „három nagy” mellett és akármennyire is sértőnek találják, ők is csak az „egyéb” nemzetiségi kategóriába esnek. Elmondásuk szerint nekik is a szerb entitásban könnyebb boldogulniuk, mivel a Föderációban nem tudják, kihez kéne fordulniuk támogatásért.

Két sajátos kisebbség

Nem könnyű a sorsa az egyébként népes cigányságnak (76 ezer fő) sem Bosznia-Hercegovinában. Problémáik azonban a többi kisebbségétől igencsak eltérőek. Anyaországuk nincs és az őket fenyegető legnagyobb veszély sem a lassú elfogyás. Nagyobb gondot jelent, hogy, bár régóta, a XIV. század óta vannak jelen a balkáni állam területén, igazán sohasem sikerült integrálódniuk a társadalomba. Problémáik nem térnek el más országokban élő nemzettársaikétól: a mélyszegénység, a munkanélküliség és a többségi nemzetektől való elkülönültség jellemzi mindennapjaikat. Beszédes adat, hogy kevesebb, mint 1 százalékuknak van állandó munkája és 51 százalékuknak nincs egészségügyi biztosítása.

Hasonlóan régi közösség a zsidóké, akik a spanyolországi üldözések elől érkeztek Szarajevóba és Mosztárba, s váltak meghatározóvá e két város történelmében. A szefárd zsidó közösség évszázadokon át megtartotta spanyol eredetű nyelvét is, a háború azonban megpecsételte sorsukat. Igaz, Szarajevó ostroma alatt „kifejezetten népszerű” dolog volt a zsidó gyökereket „hirtelen felfedezni.” Ennek oka azonban inkább Izrael a zsidóknak nyújtott humanitárius támogatásában és az ostromlott városból való kijutás lehetőségében keresendő. A zsidók mai helyzetét inkább jellemzi az, hogy a mosztári zsinagóga jelenleg könyvtárként működik. Nincs elég hívő.

Magyarok Boszniában

Mikor a XIX. század végén a Monarchia minden szegletéből megindult a vándorlás a frissen meghódított tartományba, magyarok is útra keltek. A többi ekkor érkezőhöz hasonlóan őket is a fejletlen Boszniában rejlő kihasználatlan lehetőségek vonzották. A magyarok hamar megtalálták számításukat a balkáni tartományban. Sajnos ez az asszimiláció kezdetét is jelentette számukra. Jugoszlávia megalakulása után azonban újabb utánpótlás érkezett a boszniai közösségekbe, ezúttal a szerbek által elfoglalt Délvidékről. Számos vajdasági magyar folytatta tanulmányait Szarajevóban, többen közülük ott is telepedett le végül.

Jelenleg a magyar közösség létszáma 1500 fő körül lehet. Egészen a legutóbbi időkig sújtotta őket a boszniai állampolgárokkal szembeni vízumkényszer, nehezítve az anyaországgal való kapcsolattartásukat. Sajnos hazánk továbbra sem igazán használja ki azt a humán tőkét, amit a szarajevói és Banja Luka-i magyar közösség jelenthetne. A boszniai magyarokat mindazonáltal örömmel töltötte el, hogy tavaly óta igényelhetnek magyar állampolgárságot. Talán ez a lépés kicsit megerősíti az amúgy egyre gyengülő magyar öntudatot köreikben. A szarajevói közösség egyébként jó kapcsolatot ápol a főváros melletti Butmir katonai bázison szolgáló magyar békefenntartókkal is, akik mintegy „ideiglenes boszniai magyarként” erősítik a balkáni országban élő honfitársaink közösségét.

A láthatatlan kisebbségek

Bár az alkotmány szerint a többségi nemzethez tartoznak, a jogokból nem részesülnek azok a bosnyákok, horvátok és szerbek, akik nem a „saját” entitásuk területén élnek. Ezeket a diaszpórákat ugyanúgy a beolvadás fenyegeti, mint a hivatalos kisebbségeket. Helyzetük igen rossz, hiszen őket még törvények sem védik, de legalább a közbeszédben szerepelnek, ami nem mondható el a föntebbi 17 közösségről. Igaz, ezen kívül senki sem tesz értük semmit.

Az 1995-ben sebtében megírt alkotmány értelmében a háromtagú elnökséget a három alkotmányos nemzet tagjaiból kell megválasztani. Igen ám, de kikötés az is, hogy a szerb tagot a Republika Srpska, meg a bosnyák és horvát tagot a Föderáció lakossága választja meg. Így egy szarajevói szerb, bár elvileg választhat és választható, ki van zárva a politika legfelsőbb szintjeiről. A háború utáni években ez nem jelentett komoly problémát, de mára a menekültek visszatérése kapcsán egyre gyakrabban kerül reflektorfénybe. Persze nem ez az egyetlen gondja a saját országukban kisebbségben lévőknek.

A szerb médiában az utóbbi időben vissza-visszatérnek azok a hangok, melyek a muszlim területeken, elsősorban Szarajevóban élő szerbek nehéz helyzetét ecsetelik. Bár a bosnyák főváros a háború előtt híres volt arról, mennyi különböző kultúra él benne egymás mellett, a háború során masszív muzulmán többség alakult ki. A szerbeket pedig egyesek mai napig gyanakvással szemlélik, a közösség tagjai kirekesztettségre panaszkodnak. Banja Lukának azonban nem igazán érdeke, hogy segítsen rajtuk. A boszniai szerb politikusok ugyanis nemzetük helyzetét csak a daytoni megállapodás betartása által látják biztosítottnak. Ám éppen ez az a megállapodás, mely a Föderációban élő, mintegy négy százaléknyi szerbet megfosztja állampolgári jogainak egy részétől. Változás pedig nem várható, hiszen Banja Lukának fontosabb a saját entitása masszív szerb többségének megőrzése, mint Szarajevó.

Bár entitásuk határain belül élnek, Szarajevóban a horvátok helyzete sem jobb a szerbekénél. A helyi önkormányzatban ugyanis, alacsony számarányuk miatt nincs sok esélyük képviseltetni magukat. A bosznia-hercegovinai horvátságot a folyamatos elvándorlás is sújtja. Nincs is sok okuk maradni, hiszen Horvátországban könnyebb munkát találni és nemzetiségi ellentétek sincsenek. Bár a háború óta eltelt 15 évben megindult a visszatelepülés olyan területekre is, ahol ma már szerb, vagy muszlim többség van, a tendencia az, hogy inkább csak az öregek térnek vissza. Ez pedig végzetes a közösség jövőjére nézve.

Diszkriminatív alkotmány

Bosznia-Hercegovina alkotmányát a háborúba beavatkozó nyugati hatalmak hozták létre és a harcokat lezáró Daytoni Egyezménynek is részét képezte. A cél egyértelmű volt, minél gyorsabb idő alatt lefektetni azokat a szabályokat, melyek alapján Bosznia-Hercegovina minimális szinten működni tud. Az alaptörvény azonban csak a három legnagyobb nemzettel foglalkozott, kizárva a kisebbségeket, sőt, mint láthattuk, egyes esetekben az államalkotó nemzetek tagjait is a hatalomgyakorlásból.

A helyzettel elégedetlen kisebbségek képviseletében két nemzetiségi vezető 2009-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, mely ki is mondta a jogsértést és Bosznia-Hercegovinát alkotmánymódosításra kötelezte. Ennek azonban azóta sem lett semmilyen következménye, hiszen az ország vezető politikusai képtelenek voltak bármilyen konszenzust elérni az ügyben. Bár az alkotmánymódosítás végrehajtására kijelölt határidő idén márciusban lejárt, változás nem várható. A mulasztásért elszámoltatni pedig aligha fogja bárki a politikusokat, hiszen az átlag boszniai polgárnak, ugyanúgy, ahogy a politikusoknak, legkisebb gondja is nagyobb egy pár ezer fős csoport érdeksérelménél.