Egy film Obamáról, amit nem lehet végignézni

Két trailerrel vezették fel az Obama elnök kormányzásának első három évét bemutató dokumentumfilmet, amelyet múlt csütörtök este mutattak be a nagyközönségnek. A Davis Guggenheim által rendezett kampányvideó formabontónak ígérkezett, de unalmas-szájbarágós propagandafilm lett belőle, amiben a főszerepet már nem a trendi, fiatalos politikus, hanem egy magányos és töprengő, de mindig jó döntést hozó államférfi játsza.

Az Obama-stáb múlt csütörtökön este megosztott egy tizenhét perces dokumentumfilmet ”The Road We’ve Traveled” címmel, amely a kormányzás elmúlt három évét igyekszik bemutatni. Az elnöki kampánygépezet már több mint egy hete megszellőztette, hogy érkezik a szenzáció, azaz nem egy szokásos másfél perces alkotást látunk majd, amiben mindenki mosolyog és a szeretett vezető drámai szavaira csápol a tömeg, hanem egy dokumentumfilmet. Ami persze nyilvánvalóan sántít, hiszen mégiscsak egy hivatalban lévő elnökről van szó, ráadásul kampányidőszak van, de Obama stábjától eddig is lehetett tanulni, ezért egy esetleges műfaji újdonság vagy formabontás miatt érdeklődéssel vártam mi sül ki belőle.

A kíváncsiság fokozására mindent be is vetettek a készítők, amit egyrészt a készülődő filmről szóló egyre több információt csöpögtető hírek tömegei szemléltettek, amelyekből többek között kiderült, hogy az Oscar-díjas Davis Guggenheim a rendező, Tom Hanks a narrátor, valamint, hogy Obamának 345 ezer dollárba fájt az alkotás. Másrészt politikai kampányfilm lévén – nevezzék bárminek mégiscsak erről van szó, nem véletlenül illették a „docu-ganda” jelzővel – meglehetősen szokatlan felvezető-elem volt, hogy két trailert is közzétettek a filmről az elmúlt héten. Ezekből nemcsak azt tudhattuk meg, hogy a nagy demokrata kedvenc Bill Clinton lesz az egyik mellékszereplő, hanem remélhettük, hogy egy lendületes produkciót látunk majd, némi akcióval, drámával megfűszerezve. Szóval valami olyasmivel, ami azért a tartalomtól és a propagandaszereplőktől függetlenül odaköti az embert a képernyőhöz.

Nyilván vannak a műfajnak korlátai, azaz „jackbaueres” izgalmakat senki sem vár el egy dokumentumfilmtől, de a Guggenheim által rendezett „Kellemetlen igazság” (Inconvenient truth) fényében azért ennél a vontatott PowerPoint prezentációnál többet reméltem. Nagyjából a harmincadik másodperctől érzi az ember úgy, hogy már lassan vége lehetne. A rövid felvezető képek után az események gazdasági válság képeivel kezdődnek, a pesszimista hangulatot csak tetézi az andalító zenét olykor megszakító Tom Hanks hangja, ami fülbemászóan vontatottra sikeredett. De az is elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ez a film elsősorban nem az eseményekről, hanem a főszereplőről, azaz Obamáról szól. Aki pedig már nem a trendi, fiatalos szenátor szerepében tetszeleg, hanem egy igazi államférfi, mégpedig a hihetetlenül megfontolt típusból. Szinte mindig gondterhelt és a négy évvel ezelőtti kampánnyal ellentétben csak akkor nevet, ha szerettei – az emberek -, körében lehet. Viszont kemény civódások után meghozott, igazságos döntéseit követően mosolyognak helyette is a kedvezményezettek – gyerekek, idősek és középkorú nők.

Fél perc után ki is derül, hogy miért nem lehet dokumentumfilmnek nevezni az alkotást a narrátor ugyanis rögtön a film elején kijelöli az elnöki ciklus értelmezési kereteit is. Azaz Obamát nem a 2008-as kampányígéreteinek fényében kell szemlélni, hanem az azzal egyidőben beköszöntött gazdasági válság tükrében, amelyről egyébként nem győzik elégszer hangsúlyozni, hogy a legnagyobb volt az USA történetében. Tehát már a kiindulópont meglehetősen átpolitizált és a valóság csakis Obama általi értelmezését engedi. Azaz voltak „a” gondok és voltak rá „a” megoldások. Az ellenvéleményeknek két képkockát szántak, az egyikben belerúgtak egyet Mitt Romneyba, a másikban valami csőcselékfélét mutatnak, de hogy mi volt a bajuk az nem derül ki, csak az, hogy az egészségügyi törvényjavaslatot akarták kinyírni, amit aztán beiktattak. A súlyos problémákat – pénzügyi összeomlás, munkanélküliség, egészségügy, autóipar – az elnök egykori vagy mai emberei mesélik el és tőlük is megtudhatjuk, hogy Obama minden egyes intézkedése milyen hihetetlenül nehéz döntés eredményeképpen született meg. Az elnök gondolkodik, töpreng, elmélázik, tépelődik, ábrándozik, mereng és végül az elképzelhető legjobb döntést hozza.

Nem számoltam meg, hogy hány magányos, töprengő és búskomor Obama (és nem Obama) képet vonultattak fel e tizenhét percben, de a csúcspont bizonyosan az, amikor az elnök Oszama bin-Laden likvidálási akcióját megelőző nehéz döntését igyekeznek azzal szemléltetni, hogy húsz másodpercen keresztül az ablakon kifelé meredő POTUS-ra közelít a kamera. Ez a kis jelenet körülbelül hétezer dollárba került. Persze nem véletlenül élezték ki ennyire ezt a momentumot, hangsúlyozva, hogy Obama itt aztán tényleg csak saját magára számíthatott, mert a tanácsadói nem tudtak neki megmondani a frankót. Hiszen ha volt olyan eseménye az elnöki ciklusnak, ami aránylag kevés bírálatot váltott ki és sikeresnek volt mondható az bin-Laden megölése volt.

De hogy végképp semmi kétségünk ne legyen a felöl, hogy ez film Obamáról szól, ezt többször is eszünkbe juttatják. „Franklin Roosevelt óta nem volt olyan elnök, akinek ekkora teher nyomta volna a vállát”, „Egy elnök, akinek kemény döntései nem csak a nemzet irányvonalát jelölték ki, hanem az ember jellemét is felfedték”, „a kemény döntésekben nem a gyors politikai siker vezérelte, hanem a hosszútávú és tartós változás”. És ehhez hasonlók.

Az alkotók mentségéül csupán az hozható fel, hogy a film nem a bizonytalanokat akarja meggyőzni, hanem elvileg demokratáknak készült és nekik is vetítették le az ország mintegy háromszáz pontján. Ők nyilván elégedettek, hiszen majd minden választói csoportnak – zöldek, melegek, nők, fiatalok – csepegtettek valamit az elért eredményekből, azt azonban nem értem, hogy ehhez minek kellett Guggenheim. Sztárrendező ide vagy oda, a politikai kampányfilm-történet sajnos nem lett újabb műfajjal gazdagabb, csak egy hosszú propagandafilmet láttunk, ami vírusvideóként – ami szintén célja – nehezen állja meg a helyét.