Örvénylő öböl

Fél évszázaddal ezelőtt a világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy mi sül ki a kubai Disznó-öböl konfliktusból, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségese között. Ma a szereplők részben mások, ám a nemzetközi feszültség sok hasonlóságot mutat.

2012-ben is mindkét oldal kemény, és ígéri: nem fog meghátrálni. Irán katonai műveleteket hajt végre, gyakorlatozik, eközben az Egyesült Államok fojtogató szankciókkal fokozza a gazdasági nyomást, amiben az EU sem akar lemaradni: múlt hétfőn olajembargót vezetett be a perzsa országgal szemben.

A nyugati célkeresztben az iráni olajszektor mellett a pénzintézetek állnak: a harmadik legnagyobb iráni bankot, a 18 millió ügyfelet kiszolgáló Tejarat Bankot, szintén múlt hétfőn vették fel az iráni atomprogramot támogató társaságok feketelistájára. A szankciók kiterjednek a teheráni központi bank Európában elérhető vagyonának befagyasztására és arra is, hogy az iráni központi bankkal, illetve más közintézményekkel ezen túl tilos kötni arany-, nemesfém-, illetve gyémántügyletet.

Egy másik természeti erőforrás és kincs, a „fekete arany” legfontosabb vízi útja a világon, a

Hormuzi-szoros viharos napokat él most át. Irán megfogadta, hogy az EU lépésére válaszul „mindenféleképp” lezárja azt, csakúgy, mint Európába áramló iráni gázexportját, amelyet különösen az iráni olajnak leginkább kitett – amúgy is gazdasági összeomlás szélén lévő – dél-európai országok sínylenének meg.

A szaúd-arábiai olajtermelés esetleges növelése, bár kárpótolhatja Európát a kieső olajért, ám azzal újra csak a történelem kísértene, felidéződne az Öböl-menti Együttműködési Tanács lépése a nyolcvanas évek végén, amikor kétmillió hordónyi olajjal árasztották el a világpiacot, ami az olajárak drasztikus esése miatt közvetve hozzájárult az iraki krízishez, és végeredményben Kuvait lerohanásához. 

Az Arab- (vagy Perzsa-) Öböl térségét napjainkban egyre inkább ólomsúllyal nyomasztják a hadihajók, drónok, kétségek, és harcias szólamok.

A gazdasági érdekek nyilvánvaló súlyos sérelme mindkét oldalon, a konfrontatív retorika, a kiterjedt szövetségi rendszerek és a „régi leszámolnivaló” a felek között, mind a konfliktus kiéleződése mellett szólnak, ám a felek nyílván mérlegelni fogják, hogy nem sülnének-e fordítva el a kölcsönös erődemonstrációtól elválaszthatatlan fegyverek.

Bár sokan vélik úgy, hogy az amerikai külpolitika a demokraták alatt is ugyanaz a könyv új borításban, amely csak formai, nem pedig tartalmi változásokon ment át, mindenesetre Barack Obama egy gazdasági bukóesést nem engedhet meg magának a választások évében. Ami Iránt illeti, az alig egy hónap múlva esedékes törvényhozási választások idején a katonai kaland akár kifizetődő is lehetne, ami elterelhetné a figyelmet a valuta mélyrepüléséről és a romló gazdasági helyzetről, ám az elmúlt években köztudottan erősödő iráni hadsereg számára az haditechnikailag változatlanul egy „orosz rulett” és könnyen alámerülhet az Arab-öböl diplomáciai örvényeiben.

A megoldás az lenne, ha a felek végre tárgyalóasztalhoz ülnének, és megvitatnának egy sor kérdést Libanontól Afganisztánig, ám az elmúlt évek és évtizedek előzményei arra engednek következtetni, hogy erre nemigen lesz hajlandóság. Ha úgy adódik, hogy a jelenlegi hidegháború kiéleződik, és valamelyik fél a nagy készülődése ellenére elveszíti azt, John Fitzgerald Kennedy elnök a Disznó-öbölbeli fiaskót követően tett megjegyzése figyelemreméltó lehet: „a győzelemnek száz apja van, a vereség árva gyermek.” Miközben a kudarcért a felelősséget vélhetően a vesztes vezetés viseli majd, ám szövetségesei is osztoznak a következményekben.