Van új a nap alatt: megreformálják a kubai kommunista pártot

Új szelek fújnak Kubában. Amit korábban csak találgattak, vagyis, hogy Fidel Castro háttérbe vonulásával és öccse, Raúl előtérbe kerülésével enyhülés következhet a kubai kommunista vezetésben, most újabb megerősítést nyert. A gazdaságban már elkezdett reformok után most a politikai rendszert teszik életképesebbé, hogy nagyobb szerepet kaphasson a párton kívüli civil szféra is.

A kubai fővárosban, Havannában hétvégén tartották a Kubai Kommunista Párt (Partido Comunista de Cuba) megbeszélését, amely azonban sok szempontból talán vízválasztó lehet a párt és az egész ország történelmében. Az eseményt ugyanis nem a szokásos pártkongresszusként szervezték meg, hanem a párt történetének legelső nemzeti konferenciájaként (Conferencia Nacional).

A karibi szigetországban hagyományosan meghatározó szerepe és befolyása van a kommunista pártnak. Ez 1959 óta van így, amikor Fidel Castro felkelői megbuktatták a korábbi kubai vezető, Fulgencio Batista rendszerét és átvették a hatalmat. Ugyan Fidel rendszere eleinte nem volt radikálisan baloldali, a hidegháború eseményeinek hatására azonban hamar megindult a szovjetek felé történő orientáció – és az Egyesült Államok kapujában az amerikaiaktól (és így javarészt Latin-Amerikától is) való elszigeteltség. Ebben a helyzetben a kommunistáknak hatalmuk megszilárdítása érdekében erős ellenőrzést kellett kiépíteniük a kubai társadalom felett.

Ez az ellenőrzés a kubai alkotmány az egykori magyar példához is nagyon hasonlító azon kijelentésén alapul, amely szerint a kommunista párt a társadalom és az állam legfőbb vezető ereje1965 óta. Az idei nemzeti konferenciának pontosan azért van nagy jelentősége, mert hosszú évek után megvan az esélye annak, hogy ez a kőbe vésett szabály, még ha nem is tűnik el, de enyhülni fog.

A konszolidáció azonban számos kérdést vet fel. Mivel nyilvánvaló, hogy egyik pillanatról a másikra nem lehet átállítani a kubai államot egy, a korábbihoz képest merőben demokratikusabb rendszerré, ezért az átmenet (és az ezt megtestesítendő pártrendezvények) szerepe kétségkívül felértékelődik. De ennél is nagyobb figyelem irányul arra az emberre, aki mindezt levezényelheti: Raúl Castróra. A már említett Fidel immár 80 éves öccse a kulcsfigura abban a történetben, amely alapjaiban reformálhatja meg az egész kubai kommunista berendezkedést.

A fiatalabbik Castro-fivértől sokat remélnek mind támogatói, mind ellenzői. Bátyjával ellentétben sokkal inkább kompromisszumkészebb embernek látják, aki ha szükséges, képes változtatni a már berögzült szabályokon, államigazgatási gyakorlaton.Változás lenne például az is, ha a rendszert magát valamivel demokratikusabbá tennék. Ezen Kuba esetében nem rögtön azt kell érteni, hogy szabad választásokat szerveznek, és mindenki arra voksol, akire akar, hanem azt, hogy az eddigi mindenható pártvezetés mellett (és talán ellenében) nagyobb szerepet szánnak a kubai társadalomnak is.

Eképpen a hétköznapi emberek segítségével fokozatosan gyengíthetik vagy érvényteleníthetik az alkotmány fent említett deklarációját, így a társadalom részese lenne a saját életét érintő döntések meghozatalának. Magyarán a folyamat oda vezethet, hogy a vertikális hatalmi hierarchiában idáig a társadalom felett álló párt fokozatosan az előbbi egyenrangú társává válhat – a felettébb optimisták szerint pedig később a társadalom „alá” is kerülhet.

Ha nem is ennyire merészen, de hasonló szellemben nyilatkozott Aurelio Alonso, kommunista értelmiségi is. Ebből azt szűrhetjük le, hogy Raúl nemcsak nincs egyedül a kommunista rendszer megreformálása során, hanem maga a párt is támogatja ezt az irányvonalat. Az ellenzéki táborban ezzel szemben nem feltétlen derűlátóak az ország jövőjét illetően.

Oscar Espinoza Chepe is inkább pesszimista hangnemet üt meg: „el fogják szalasztani a lehetőséget, hogy megreformálják a pártot és egy igazi szocialista párttá alakítsák” – mondta. Többekkel együtt azért helyezkedett erre az álláspontra, mert szerinte egy ilyen váltáshoz nem csupán a külső feltételeknek kell kedvezőeknek lenniük, hanem belülről is szükség lesz a megújulásra. Véleményük szerint az reform annak a beismerése, hogy a PCC eddigi politikája elhibázott, és ezzel a vezetők is saját hibáikat ismerik el nyíltan. Chepe pesszimizmusa is ebből a meglátásból táplálkozik.

A konferencián két fontos újítást is bejelentettek, amelyek közül az első az állami és pártfunkciók elkülönülése. Eddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy aki fontos szerepet töltött be a PCC-ben, természetesen az kapta az úgymond „legzsírosabb” állami vezetői pozíciókat is. A két szféra szétválasztásán túl további újítás az is, hogy ezen túl az előzőek értelmében párttagságtól teljesen függetlenül bárki vállalhat állami hivatalt, az egyetlen megkötés az lesz, hogy a hivatalnok csak kétszet öt évig láthatja el feladatát. A párttagságon mint diszkriminatív elemen túlmenően fel kívánnak lépni bármilyen faji, nemi, vallási hovatartozáson vagy szexuális beállítottságon alapuló megkülönböztetés ellen. Ebben szerepe lehet a tavaly feléledő civil elégedetlenségi mozgalmaknak, amelyek kapcsán kisebb utcai összetűzések képében megmutatkozott a vallását aktívan gyakorló katolikus lakosság és a kommunista aktivisták közötti ellentét.

De nem csak ez lehet a kormányzat számára az egyetlen probléma, amelyen komolyan elgondolkodhatnak. Számolniuk kell természetesen az amerikai földön, Miamiban élő emigráns kubai kisebbség tevékenységével, a belföldi ellenzékkel, és ami talán mindkettőnél veszélyesebb lehet számukra: a felnövekvő fiatal generációk rendszeridegenségével. Egyre szembetűnőbb az, hogy sok kubai fiatalt immár jóléti intézkedésekkel kell „nyugtatni”. Ezek körébe tartozik például a földek magántulajdonlásának engedélyezése vagy a sajátos kubai Facebook beindítása. Politikai téren ugyanez például a martíista szemléletben nyilvánul meg, amelynek értelmében a nemzeti hős, José Martít példaképként állítva próbálják marxista szellemben összefogni a társadalmat és egybentartani a bomladozó nemzeti egységet.

A jövőt illetően az a legfőbb kérdés, hogy a relatíve merev kommunista párt képes-e alkalmazkodni az új helyzet jelentette kihívásokhoz, hiszen azt megalakulása óta erős egyszemélyi vezetés jellemzi. Most azonban ez az egy személy, Raúl maga jelentette ki, hogy ezen túl igyekeznek kiszorítani és elszeparálni a pártéletben azokat a kereteket, amelyek a „dogmákkal és elavult kritikákkal” csak lassítanák az ország és a párt megújulását. Az eddigi példák alapján azonban úgy tűnik, hogy Fidel öccse képes megfelelni ennek a feladatnak, és át tudja vezetni Kubát egy merőben új, és szabadabb korszakba, mind politikai, mind gazdasági értelemben.