Az arab tavasz újabb felvonása: Marokkó is választ

Az észak-afrikai régió korábbi éltanuló országában előrehozott parlamenti választásokat tartanak november 25-én. Az előrejelzések a mérsékelt iszlamista párt sikerét valószínűsítik, miközben a Február 20 mozgalom és a radikális iszlamista politikai erők hívei a valódi demokrácia követelésének jelszavával a voksolás bojkottjára hívnak fel. A választás igazi tétje a monarchia számára az, hogy az arab tavasz eseményei és az arra adott reformígéretek után mennyire képes megőrizni a hatalmát.

Egy hónappal a történelmi jelentőségű demokratikus tunéziai választások után, és nem sokkal a szintén első, ám egyre bajlósabb előjelű egyiptomi választások előtt Marokkóban is általános parlamenti választások lesznek e hét pénteken. A királyság régióbeli társainál demokratikusabb hagyományai miatt ez akár rutinszerűnek is tűnhet, főként, hogy az ország viszonylag erőszakmentesen vészelte át az arab tavasz jelentette megrázkódtatásokat. A valóság ezzel szemben az, hogy a választásoknak igen komoly tétje van: a  pártok és a monarchia politikai rendszerének hitelessége forog kockán.

Az eredetileg 2012 szeptemberére várt választások előrehozatalának oka a hivatalos indoklás szerint a korábban népszavazáson látványos sikerrel elfogadott – ám sokak által elégtelennek tartott – reformokat tartalmazó új alkotmány minél előbbi életbe léptetése. Az előrehozott választás így a következő eleme a februárban indult tüntetéssorozatra adott kormányzati válaszlépések sorozatának: a király március 9-i beszédében jelentette be az alkotmányos reformokat kidolgozó bizottság megalakítását, amely júniusban bemutatta az új alkotmányt és annak elemeit, majd az igen rövid kampányt követően 98 százalékos támogatottsággal  (és közel 73 százalékos részvétellel) hagyták jóvá a népszavazáson voksoló választópolgárok július elsején. Ezután a politikai pártok közötti egyeztetés eredményeképpen tűzték ki az előrehozott választás dátumát.

Az elemzők szerint az Igazság és Fejlődés Pártja (PJD) a legesélyesebb, amely a 325 fős alsóházban jelenleg 47 képviselővel rendelkezik, és a nyugati kommentárokban rendre mérsékelt iszlamistaként szokták számon tartani. Az iszlamista térnyerés ellenében egy nyolc pártból álló, szekuláris politikát képviselő választási blokk áll, amelyet főleg a király politikája iránt messzemenőkig lojális, s amelyet részben a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó kisebb pártok alkotnak. Szintén jó eredményre számít az ország legrégebbi pártja, a Függetlenség (Istiqlal), amely a jelenlegi kormányfőt adja.

Mindeközben a hivatalos politikai életben részt nem vevő, de igen jelentős politikai erők a választások teljes bojkottjára  szólítanak fel, ahogy azt a népszavazás esetében is tették. Ide tartozik a fiatalok alkotta Február 20 mozgalom, amely a rendszeres tüntetések fő szervezője és az arab tavasz jelentette változások fő képviselője, valamint az illegális, de megtűrt radikális iszlamista Igazság és Jótékonyság mozgalom (amely az előbbi szervezet színre lépése előtt az ország fő nonkonform ellenzéki ereje volt), valamit radikális baloldali csoportok.

A mindössze két hetes kampányidőszakot azonban nem az iszlám politikai szerepét firtató kérdések, hanem a gazdasági problémák és szociális ígéretek uralják. Az országban ugyanis változatlanul igen magas a munkanélküliség, különösen a fiatalok körében (a 34 évnél fiatalabbak esetében a hivatalos adatok szerint a 30 százalékot is meghaladja). A választásra jogosultak több mint fele 35 évnél fiatalabb, ami kritikus jelentőségűvé teszi ezen korcsoport szavazatait. Azonban a kormányzat eredményei a fiatalokat foglalkoztató problémák – a munkanélküliség mellett az egyenlőtlenségek, a korrupció és az analfabetizmus – kezelésében minimálisak.  A gazdasági nehézségekre talán részleges felmentést ad a gazdasági válság, amely beszűkítette az exporttermékek iránti keresletet a nyugati országokban (hiszen Marokkó fő kereskedelmi partnere az Európai Unió, és 2004 óta szabadkereskedelmi viszonyban van az Egyesült Államokkal). Azonban elemzők rámutatnak arra is, hogy a gazdasági életben az utóbbi évtizedben egyre inkább monopol jellegű pozíciókat vesznek fel az állam – és sokszor a királyi család – tulajdonában álló nagyvállalatok, ami csökkenti a nyugati befektetéseket és így a gazdasági növekedést. Emellett a Wikileaks-botránysorozat Marokkót sem hagyta érintetlenül, amennyiben a gazdasági életben immár intézményesített korrupcióról és a király fő tanácsadóinak ebben való erős érintettségéről szóló diplomáciai táviratok láttak napvilágot vezető nyugati lapokban. A Transparency International jelentései tükrözik a helyzet romlását: a 2010-es korrupciós felmérésben  Marokkót már a 85. helyre sorolta a 178 ország között, míg Tunézia a lényegesen jobb 59. helyen van. Marokkó a 2000-es felmérésben még a 37. helyen szerepelt.

Ennek megfelelően csak a választás egyik kérdése lesz az, hogy melyik politikai tömörülés szerzi meg a legtöbb szavazatot: nagy jelentősége lesz a részvételi adatoknak is. Annál is inkább igaz ez, mert a marokkói társadalom az etnikai-gazdasági-kulturális törésvonalai mentén eleve igen tagolt, amit tovább erősít a választási rendszer és a törvényhozásban rendre alakuló új pártformációk (mint a 2008-ban az uralkodó egyik fő tanácsadója által megalakított Hitelesség és Modernitás Pártja) magas száma is. Így a pártrendszer fragmentáltsága erős.

A választás másik fő kérdése tehát a politikai folyamatba vetett választópolgári hit megnyilvánulása, azaz a részvételi arány alakulása lesz. A 2007-es, nyugati megfigyelők által egyértelműen szabadnak minősített választások emlékezete ugyanis kínos a makhzen (az uralkodó köré csoportosuló politikai-gazdasági elit marokkói elnevezése) számára. Ekkor a  2002-es 52 százalékkal szemben a szavazásra jogosultaknak mindössze 37 százaléka adta le a voksát.  Ráadásul az érvénytelen szavazatok száma is szokatlanul magas volt: a leadott szavazólapok 20 százaléka (más források szerint még ennél is több) üres volt vagy egyszerűen összefirkálták. Így a 2007-es választás fő jelentőségét az elemzők a politikai apátia látványos megnyilvánulásában jelölték meg, ami a makhzen reformpolitikája feletti elégedetlenséget és az ebben részt vevő pártok hitelvesztését jelezte. A rezsim demokratikus deficitjének megnövekedése azonban nem érintette a király népszerűségét, aki eddig sikeresen el tudta távolítani a személyét a kormányzati teljesítményt érő kritikáktól. 

Azonban a 2007-es helyzethez képest jelentős különbség, hogy az alkotmányos reform felértékelte a parlamenti választás végeredményét, mert a korábbi gyakorlattal ellentétben (ahol a király diszkrecionális joga volt megválasztani a kormányfő személyét, és ezt gyakorolta is) immár a legtöbb mandátumot megszerző párt soraiból kell majd kinevezni a kormány vezetőjét. Ez, és a júliusi referendum magas részvételi aránya csökkenti annak a valószínűségét, hogy a négy évvel ezelőtti alacsony részvétel megismétlődik.Az új törvényhozás szociológiai összetétele is vonzóbb lehet, legalábbis a belügyminisztérium által közzétett statisztikák alapján.  Az adatok szerint a helyi listákon is szereplő jelöltek 87,5 százaléka korábban nem jelöltette magát, 59 százaléka felsőfokú végzettséggel rendelkezik és 36 százaléka 45 évnél fiatalabb.  Ez, valamint a tény, hogy a 2007-es 325 képviselőhelyen felül 70 új mandátumot a „fiataloknak és a nőknek” tartanak fenn, a politikai elit felfrissítésének lehetőségével kecsegteti a választót.

Végezetül: a választások további kulcskérdése a mérsékelt iszlamista erők kormányképessége is. Ez régóta az egyik fő témája az észak-afrikai országok politikai életének, ám eddig inkább mint egy elkerülendő, baljós fenyegetés volt prezentálva – jobbára az adott ország diktatórikus rezsimjeinek képviselői által, akik nem haboztak ezt az érvelést sulykolni a Nyugat felé annak érdekében, hogy erősítsék az elnyomás létjogosultságát. Most azonban valósággá válhat a forgatókönyv, és könnyen lehet, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja a tunéziai Ennahda helyzetéhez hasonlóan relatív többséget szerez a képviselőházban. Az új alkotmány értelmében pedig a VI. Mohamed ezen párt soraiból választhat majd kormányfőt, akinek minden valószínűség szerint komoly koalíciós kényszer mellett kell majd megalakítani a kormányát.