Latin-Amerika: esély a felemelkedésre

Latin-Amerika rendkívül színes kontinens, országairól gyakran hallhatunk a különböző hazai híradásokban. Ezen híradások révén azonban csak a felületes képet kapunk a térség viszonyairól, hiszen ritkán elemzik az egyes problémák, jelenségek okait és mögöttes tartalmát.  Mi jellemzi például a latin-amerikai oktatást? Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az egyes országoknak mondjuk az infrastrukturális fejlesztések terén? A gazdasági helyzeten túlmenően az OECD és a CEPAL közös jelentése ezt az említett két területet is vizsgálta, illetve vázolt fel alternatívákat a jövőt illetően. Összefoglalónk második része következik.

Kéz a kézben: növekvő gazdaságok, fejlődő oktatási rendszer

A két nemzetközi szervezet jelentése a  a Karibi-térséggel is foglalkozik, így megállapításai vonatkoznak az angol anyanyelvű Jamaicára és a franciaajkú Haitire is, az Antillák más, nem spanyol vagy portugál nyelvű szigetei mellett.

Az oktatást illetően a jelentést olvasva vegyes kép tárul az olvasó szeme elé, hiszen egyáltalán nem egyöntetű a kép e területet illetően.  Egyrészt az egyes országok között is eltérések mutatkoznak, másrészt pedig az oktatáson belül is az alap-, közép- és felsőoktatási alrendszerek között. Fontos megállapítása a jelentésnek, hogy a három terület egymáshoz való viszonya is nagyban változik az általános iskolai oktatás javára. Ennek nem az az oka, hogy a demográfiai növekedéssel egyidejűleg egyre magasabb lesz az iskoláskorba (5-19 éves kor közötti idő) lépő fiatal generációk létszáma, hiszen az 1990-es 27 százalékról 2008-ra 23,4 százalék lett a teljes népességen belül az említett korosztály aránya.

Ez az arányváltozás nem feltétlen jelent rosszat, hiszen ha az oktatási rendszert kevesebb diák „terheli le”, akkor nagyobb mód nyílik fejleszteni például az iskolák épületállományát, vagy például a számítógépes infrastruktúrát. Az alapfokú oktatás jelen esetben pénzügyi téren megmutatkozó előretörése tehát azt jelenti, hogy az oktatáspolitikusok kezdik felismerni azt a nyilvánvaló tényt, miszerint nem elég a mennyiséget biztosítani, emellett a minőségért is tenni kell.

A latin-amerikai oktatás minőségi fejlesztésének legfőbb eszköze a gazdasági fejlődés. Az amerikai Lehmann Brothers 2008-as csődje által útjára indított gazdasági válságot ugyanis a jelek szerint jóval kisebb áldozatok árán vészelte és vészeli át napjainkban is a térség, mint mondjuk Európa. Az IMF számításai szerinti 3,9 – 4,5 százalékos gazdasági növekedés, és az ezzel járó nagyobb választék az anyagi források terén teszi lehetővé azt, hogy az egyes országok GDP-jük a korábbiaknál nagyobb hányadát (4-5 százalékát) fordítsák az oktatás fejlesztésére. Ennek a tendenciának egy szélsőséges példáját tapasztaljuk Chile esetében is, ahol Sebastián Pińera elnök kormányzata a hazai össztermék mintegy 20 százalékát irányozta elő az oktatás fejlesztésére – igaz, ennek a nagyvonalú lépésnek közismert chilei diáktüntetések voltak az előzményei.

Napjaink latin-amerikai konjunktúrája mellett és azzal párhuzamosan az oktatás finanszírozásának másik letéteményesei a magánbefektetők, a magánszféra tőkéje, ami ha nem bizonyos állami beruházások és fejlesztések mellé társul, akkor önálló testet ölt a magániskolák képében. Az állami fenntartású oktatási intézmények mellett néhány országban manapság egyre inkább teret nyernek a magániskolák, például Chilében, Kolumbiában, Peruban vagy a Dominikai Köztársaságban figyelhető meg a magánszféra által finanszírozott iskolák magasabb aránya az állami iskolákhoz viszonyítva.

Latin-Amerikában az oktatás színvonalának emelése két úton mehet és megy végbe. Az egyik út a modernizáció, amelynek során új és korszerű telekommunikációs és informatikai eszközökkel (TIC – tecnologías de la información y las comunicaciones) igyekeznek ellátni az iskolákat. Számos ország indított ennek szellemében kormányzati programot, így például Brazília („Szélessáv az Iskolákban” program), Chile („Csatlakozás” program) és Uruguay. Az iskolák korszerűsítésének azért is van létjogosultsága, mert egyes országokban a diákok számítógépekkel való ellátottságának arányai között igen nagyfokú fluktuáció figyelhet meg, hiszen amíg Chilében 13 diákra jut egy számítógép, addig Brazíliában 83 diákra, Hondurasban pedig 137 diák a megfelelő arány. Ugyanez áll az Internet-hozzáférésre is, ahol hasonlóan nagy különbség van például Costa Rica és Uruguay között, mert amíg előző országban az iskoláknak csupán 40 százalékában van Internet kapcsolódási pont, addig utóbbi országban ez a mutató 100 százalékos, tehát minden uruguayi iskolás hozzáfér a világhálóhoz.

Az érem másik oldala

A jelenlegi biztató helyzet azonban kissé csalóka, hiszen az oktatási rendszer és annak pár országban tapasztalható sajátosságai feszültségeket is hordoznak. Így van ez Chilében is, ahol a Camila Vallejo vezette diákok követelései között a már fentebb említett magániskolák működésének reformja is ott szerepelt. A problémájuk nem magával a finanszírozási formával volt, hanem azzal az igazságtalansággal, ami abban manifesztálódott, hogy szerintük a relatíve magas tandíj befizetése után bárkit felvettek a magániskolákba, és így a tehetősebb, de nem feltétlen tehetséges fiatalok előnyösebb helyzetbe kerültek a többieknél.

Akármennyire is igazságtalanság a chilei példa, mégsem egyedülálló, ami a probléma természetéből fakad, hiszen nem minden diák egyenlő eséllyel indul egy-egy iskola elvégzésének. Ebben szerepet játszanak a személyes kvalitások, de a családi háttér is. Egy országban így a szegényebb vidékről érkezett diák nagyobb valószínűséggel kerül hátrányosabb helyzetbe, különösen akkor, amikor tandíjat kell fizetnie. Másfelől a jelentés is rámutat arra, hogy noha a 20 és 24 év közötti fiatalok egyre nagyobb hányadának, 27 helyett immár 51 százalékának van meg a középfokú végzettsége, ugyanakkor felsőfokú végzettséget már korántsem mondhat mindenki magáénak. Itt jön be a képbe a családi háttér, mivel a kutatások szerint azon tanulók, akiknek a családjában nem volt hasonló végzettségű szülő, csupán 3,1 százaléknyi eséllyel szereznek diplomát, míg azok, akik szülei diplomások, azon diákok esetében ugyanez az arány 70 százalékra rúg!

Látható tehát, hogy a gazdasági fejlődés és az oktatás korszerűsítése mellett, noha a társadalom is fejlődik szerkezetét tekintve (pont az oktatási rendszer egy ország nemzeti középosztályának megerősítője), ennek ellenére még mindig vannak olyan káros hatások, igazságtalan helyzetek, amelyek abból fakadnak, hogy Latin-Amerikában a mai napig néhol nagy társadalmi szakadékok tátonganak. Ugyanakkor viszont a jelenlegi helyzet óriási esélyt is ad az egész régiónak a felemelkedésre, és a náluk fejlettebb államokhoz, így például Európához való felzárkózásra.

Infrastruktúra: a gazdasági fejlődés másik lehetséges motorja

Az infrastruktúra egy gazdaság növekedésének egyik hajtóereje. A fogalom alatt nem csak a leginkább ide értett közlekedési hálózatokat kell megemlíteni, hanem az olyan, a közlekedéshez hasonlóan fontos hálózatokat is, mint például az energiaszolgáltatás, vagy a távközlési és telekommunikációs hálózatok.

Latin-Amerikában az infrastrukturális fejlesztéseknek óriási szerepe van. Az oktatáshoz hasonlóan, ahogyan az segít az adott ország társadalmán belül megszüntetni a társadalmi különbségeket úgy, hogy jó esetben szélesebb rétegek számára teszi lehetővé a felemelkedést és a megfelelő végzettséggel a jövedelmezőbb karriert, ugyanúgy az infrastruktúra fejlesztése is közelebb hozza egymáshoz az egyes térségeket – csak éppen nem vertikális, hanem horizontális dimenzióban. A jelentés is ugyanezt a szerepét hangsúlyozza ki.

Azt látni kell továbbá, hogy Latin-Amerika sajátosságai ráerősítenek erre a fontos szerepkörre. Ilyen sajátosság maga a domborzat. Összehasonlítási alapul Európát véve, a mi kontinensünkön nincsenek óriási áthatolhatatlan esőerdők, több ezer kilométer hosszú hegyláncok, sivatagok, vagy éppen más okból (időjárási körülmények) hatalmas gyéren lakott területek. Latin-Amerika esetében mindez nagyon is meghatározó tényező, elég csak az Amazonas-medencére vagy az Andokra gondolni, ami végigfut az egész dél-amerikai kontinensen. Ilyen terepviszonyok mellett érthető módon nagyobb kihívás és egyben drágább mulatság is közúthálózatot, távközlési kábeleket építeni.

Jó példa erre Brazília, ahol a már említett Amazonas-medencében építettek új hidat a térség fővárosának, Manausnak a közelében azért, hogy az amazonasi gazdasági fejlődésnek ezzel adjanak újabb lökést. A nemes cél (ami mellett természetesen figyelembe vették az őserdő védelmét is) igen tiszteletet parancsoló nyersanyagba, emberi munkaórába és brazil reálba került – pusztán amiatt, hogy az őserdőben, azaz nehezen megközelíthető terepen dolgoztak.

Ugyanakkor az egyes országok között lényeges eltérések vannak a közlekedési hálózatok különböző fajtáinak megoszlása szerint is. Ezt a megoszlást ugyanúgy magyarázhatják a természeti adottságok, hiszen amíg Chilében célszerű vasutat vagy autópályát építeni a vízi utak szűkössége miatt, addig ez utóbbi Brazíliában könnyedén megoldható az Amazonas és mellékfolyói révén (bár a közúthálózatot ott is korszerűsíteni kellene). Ugyanígy, noha Argentína is nagy ország, ott mégis az autópályák a dominánsak, míg az Egyesült Államokban inkább a vasúti közlekedés a meghatározó – igaz ennek történelmi okai is vannak.

A szép, új világ az interneten keresztül jön el

Noha Brazília a latin-amerikai régió legnagyobb gazdasága, ennek ellenére nem az egyetlen, amely fokozott figyelmet szentel az infrastrukturális fejlesztéseknek. A jelentés Costa Ricát, Panamát és Uruguayt nevezi még meg, ahol számottevő előrelépés történt. Uruguay esetében ezt világosan mutatja a már említett TIC sikere és az iskolák széles körű internet-hozzáférése.

Az egyes infrastrukturális rendszerekhez való hozzáférés ugyanakkor elég meghatározó probléma is tud lenni, hiszen nem elég kiépíteni például egy szélessávú hálózatot, ha a lakosság egész egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy olyan mobiltelefonokat vagy számítógépeket vásároljon, amivel használni is tudja azt. Ennek ellenére ugyan az éllovas OECD-országokhoz képest szerény mértékben, de folyamatosan nő az ilyen jellegű hálózatok előfizetőinek száma.

A jelentés azonban itt is rámutat arra, hogy nem feltétlen csak a mennyiség számít, hanem a praktikusság és a hatékonyság is, tehát az egymással kompatibilis telekommunikációs hálózatok kiépítése, hogy kölcsönösen használni lehessen őket. Ennek érdekében számos országot említ meg, amelyek az ezredforduló óta fogadnak el törvényeket és megállapodásokat erre vonatkozóan, így többek között Mexikó, Peru és Costa Rica is.

Összegzésül tehát elmondható, hogy a latin-amerikai térségnek a jelenlegi világgazdasági helyzetben nagyon kivételes esély adatott meg arra, hogy a többi fejlett OECD-országoz mért lemaradásából lefaragjon. Ez a lemaradás, mint látható, nem csupán gazdasági jellegű – noha azzal szoros összefüggésben áll – hanem például oktatási vagy éppen infrastrukturális. A CEPAL és az OECD világosan megfogalmazza azt, hogy mely területeken van hiányosság, és melyeken előrelépés, általános tendenciaként pedig egy lassú, de kitartó fejlődés képe rajzolódik ki előttünk. Ugyanakkor elég, ha belegondolunk például Brazília gazdasági térhódításába, vagy százmilliók életkörülményeinek javulásába, és egyértelmű lesz számunkra, hogy a tét igen nagy. A kérdés innentől kezdve az, hogy ez folyamat a jövőben mennyire lesz tartós Latin-Amerika számára?