Kelet-Afrika a fejlődés útján – könyvajánló

A magyarországi Afrika-kutatások egyik fő központja ma a pécsi egyetemen működik. A PTE Afrika Kutatóközpont mindenes vezetője Tarrósy István (egyúttal az Afrika Tanulmányok nevű, immár öt éve megjelenő folyóirat alapítója és kiadója), aki ezúttal egy éve megvédett PhD dolgozatának jelentősen kibővített változatát adta közre a Publikon Kiadó gondozásában.

E kötet a legújabb kori hazai afrikanisztika nagy nyeresége. Hiszen Afrika e régiójáról –leszámítva most az utazási és földrajzi irodalmat – az első érdemi történelmi információk csak a két világháború között bukkannak fel nálunk. Horváth Jenő munkája (Modern Afrika. Bevezetés az afrikai alakulások és az afrikai kérdés történetéhez, 1415–1920, 1922) lényegében a gyarmati történelemírás elfogultan euro-centrikus lenyomata, egyfajta magyarázatokkal ellátott bibliográfia – néhány utalással megcélzott területünket illetően. Rátz Kálmán monográfiája (Afrika ébred, 1936) pedig ugyancsak főleg az afrikai gyarmatosítás történelmének különféle szegleteit idézi fel, bár jóval korszerűbb, kritikus hangvétellel. Kelet-Afrikára azonban ebben a könyvben is csak mindössze tizenöt oldal jut.

A második világháború után változik a helyzet. Sík Endre négykötetes Fekete-Afrika (1964-1973) története már igen gazdag forrásanyag alapján közelít a fekete földrésznek e szegmenséhez. Tarrósy – főleg szóbeli megnyilatkozásai értelmében – azonban érthető módon nem az egykori külügyminiszter avíttas tudományos tetralógiájához, sokkal inkább Szentes Tamás egykori munkájához (Kelet-Afrika a szabadság útján. Kenya, Tanganyika, Uganda, Zanzibár, 1963) kíván csatlakozni, amely a megírása idején ideológiailag kötelező passzusok mellett is, máig tudományosan magasra értékelhető áttekintése a témakörnek.

Kelet-Afrika kétségkívül kiemelkedő figyelmet érdemlő része a kontinensnek. Tanzánia az egykori vegyes eredményeket hozó és utóbb teljesen kifulladó szocialista kísérlet nyomán mintha napjainkban a fejlődés útjára lépett volna. Kenya a néhány év előtti zavargások ellenére továbbra is biztató képet mutat. Ugandában ugyancsak a múlt árnyai közé került Idi Amin dicstelen rémuralmának korszaka, bár az etnikai alapú, hatalmi villongások véglegesmegszünése még várat magára.

Tarrósy István, aki ugyan PhD dolgozatában eredetileg csak Tanzániával foglalkozott, igen helyesen bővítette vizsgálódásai körét kelet-afrikaivá (Kenya, Uganda), és ragasztott hozzá az újabb gazdasági-politikai átalakulások nyomán további két országot (Ruanda, Burundi) regionális kutatásainak színtereihez. (A Ruandában lezajlott etnikai egymás-irtás évtizedeiről van a hazai olvasónak is némi fogalma. Burundi viszont, amely gyakorlatilag ugyanolyan etnikai arculattal bír, mint az akár ikerállamnak tekinthető Ruanda, a súlyos vérontásokat nagyobbrészt megúszta.)

Maga a kötet ugyan eredeti szándékát tekintve Kelet-Afrika jelenét vizsgálja, az első majd száz oldalon azonban óhatatlanul vet számot a történelmi előzményekkel, igazítja el dióhéjban az olvasót az ún. szuahéli nyelvi övezet rég- és közelmúltjában. Ezt követően a teljes terület regionalizációjának a kérdései (etnikai sokszínűség, sajátos helyi politikacsinálás, a régiót átható „nemzeti nyelv” melletti nyelvi soknyelvűség stb.) kerülnek célkeresztbe. Az elemzések azonban tovább hatolnak, és a szerző foglalkozik a hatalmi problematika mellett a politológia napjainkra szinte nélkülözhetetlenné vált másik nagy kérdéskörének, az önkormányzatoknak és a civil társadalomnak a kelet-afrikai szerepjátszásával is.

Ezt követően a szerző az ún. fejlődés-tanulmányok szellemében az afrikai regionális együttműködés kelet-afrikai példáját, annak biztató és kritikus vonásait veszi górcső alá. Külön foglalkozik azzal a kérdéssel, miként válik az EU-integráció afrikai mintává. Elemzi a gazdasági kooperáció újraindításának eddigi lépéseit, a föderatív törekvéseket vagy a közös kelet-európai pénz eshetőségét.

A könyv utolsó fejezete azokat az új jelenségeket veszi számba, amelyek az ázsiai nagyhatalmaknak (Kína, Japán, India) az afrikai megjelenésével jöttek létre, és amelyek hazai feltárásában és elemzésében kutatónk, mondhatni, úttörő szerepet játszott és játszik.

Összegezően elmondható, hogy a könyv szerzője szerencsés kézzel, éles ecsetvonásokkal rajzolja meg az öt afrikai országnak a távoli múltból a lehetséges jövőbe vezető útját. Érzékelteti a közös jegyeket és a különbözőségeket, feltárja a már bekövetkezett vagy a lehetséges konfliktusok forrásait, legfőképpen pedig – igen csak nagyra értékelhető pozitivizmussal – az együttműködési törekvések mind szélesebb skáláját tárja elénk. A könyv eddigi kritikusaival egyet érhetünk, lényegében kézikönyv jellegű értékes munkával gazdagodott a hazai afrikai tanulmányok tudománytára. Más kérdés, hogy a benne felvetett kérdéskörök szinte mindegyike monográfia méretű elemzést kívánna meg – immár magyar nyelven is!

A kritika szerzője Biernaczky Szilárd néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi docens, kandidátus, az Afrika Tanulmányok folyóirat Tudományos Tanácsadó Testületének tagja.

A kötetet a Publikon Kiadó jelentette meg az AHU-könyvek sorozatban.