Lett válságkezelés: feltámadás vagy öngyilkosság?

Lettország függetlenedésétől a kétezres évek közepéig hatalmas gazdasági fejlődést produkált. 2001-re a reál GDP az 1997-es érték duplájára emelkedett, a fizetések pedig elképesztő tempóban nőttek. A 2,2 milliós ország fejlődését azonban a szinte kizárólag az ingatlanszektorba érkező külföldi befektetés hajtotta, így 2008-ban, a válság kitörésekor, a lett gazdaság összeomlása volt talán a leglátványosabb. Sokan rögtön az új Argentínát látták a hatalmas adósságot felhalmozó balti országban. Az IMF és az EU által folyósított 7,5 milliárd eurós mentőcsomagért cserébe példátlan megszorításokat vezettek be, a kormány azonban sokat vitatott módszereket választott. Mára már a görög, portugál, vagy éppen ír helyzet mellett szóba sem kerül Lettország, de vajon valóban minden rendben van a balti országban?

Az ingatlanpiaci buborék kidurranása után a munkanélküliség 20 százalék fölé szökött, a GDP pedig negyedével zuhant 2009 végére Lettországban. Mindehhez társult a nemzeti össztermék száz százalékához vészesen közelítő államadósság, és sokan máris új Argentínát kiáltottak a gyorsan a nem kívánt figyelem középpontjába kerülő apró ország kapcsán. A lemondó miniszterelnök helyére lépő Valdis Dombrovskisra várt a feladat, hogy visszafordítsa a szinte megállíthatatlannak látszó folyamatot és könyörtelen megszorításokba kezdjen a mentőhitelért cserébe.

Leértékelés vs. eurózóna

A leértékelésre azért lett volna szükség, mert Lettország 2005 és 2008 között rengeteget vesztett versenyelőnyéből, mivel a bérek gyorsabban nőttek a termelékenységnél (csak 2007-ben például 33 százalékkal növekedtek a fizetések az előző évihez képest). Ennek az elveszett előnynek egy részét a legkönnyebben a nemzeti valuta leértékelésével lehetett volna visszanyerni, hiszen ez relatíve olcsóbbá tette volna a lett termékeket és a lett munkaerőt is, ami egyúttal vonzó a kis, nyitott gazdaság számára létfontosságú külföldi tőke számára is. Természetesen a mély strukturális reformok jelentik a legjobb megoldást a versenyképesség növelésére, ám az könnyen belátható, hogy ezek eredményeinek kivárására nem volt ideje a kormánynak, amennyiben el akarta kerülni az államcsődöt. A vezetés így egy másik alternatív megoldást választott: az úgy nevezett belső devalválást, vagyis a bér-és árszínvonal drasztikus csökkentését.

Kérdés azonban, hogy ez mennyivel kevésbé fájdalmas a lakosság szempontjából. A munkabérek átlagosan 14 százalékkal csökkentek, a munkanélküliek aránya pedig alig javult. Az értéküket vesztő ingatlanok ráadásul többet nem szolgálhattak a felvett hitelek fedezetéül. A kormány a GDP 16 százalékával csökkentette a kiadásokat, leállította a beruházásokat és az állami szektorban dolgozók több mint negyedét leépítette.

Export-hajtott ébredezés

A fő kérdés azonban nem az, hogy a két rossz megoldás közül melyik a kevésbé fájdalmas, hanem az, hogy melyik a sikeresebb. 2010-re a lett gazdaság a reformok hatására növekedésnek indult, a válságkezelők pedig világszerte ünnepeltették magukat, a kormányfő még könyvet is kiadott a példátlan lett sikerről. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a 2010 elején 3 százalék körüli GDP-növekedés azóta folyamatosan lassul és öt pénzügyi negyedév alatt a korábban 25 százalékkal zsugorodó nemzeti össztermék alig öt százalékot pattant vissza. Vagyis ebben a tempóban még az is beláthatatlanul távoli, hogy mikor érheti el a lett gazdaság ismét a válság előtti szintet.

Azt is érdemes megvizsgálni, hogy mi hajtja ezt a növekedést. A válasz elég egyértelmű: a kormányzati beruházások leálltak, a belső fogyasztás továbbra is esik a csökkenő bérek miatt, a korábbi befektetések szintjét megközelíteni sem sikerül, vagyis egyedül az export növekedése és a kereskedelmi mérleg pozitívuma áll a növekedés hátterében. Persze ez legalább nem hitelen alapul, mint a korábbi belső fogyasztás, ám kérdéses, hogy meddig lesz képes  ellensúlyozni a GDP többi összetevőjének továbbra sem túl bíztató kilátásait. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a piciny lett gazdaság outputjának csupán tíz százalékát teszi ki az export-szektor.

A lett vezetés által gyakran hangsúlyozott érv még, miszerint a lat leértékelése súlyos inflációs nyomást okozhatna, melyben ugyan van igazság, de nem szabad elfelejteni, hogy ha az árfolyam nem lenne az euróhoz kötve, az ország monetáris politikája is függetlenül működhetne és ez lehetővé tenné a központi beavatkozást a nyomás csökkentésére. Ráadásul a pénz értékvesztésével az adósság egy része is „elinflálódna”, vagyis annak reálértéke valamelyest csökkenne. A másik fontos ellenérv maga az államadósság. Hiába köti ugyanis valutáját az euróhoz Lettország, amennyiben az államadósság nem kerül 60 százalék alá, ami jelenleg igen távolinak tűnik, a maastrichti kritériumok értelmében nem csatlakozhat az euróövezethez.

A társadalmi támogatottság mítosza

A belső leértékelés valóban alternatívája a külső leértékelésnek, ám csak akkor, ha az kellően drasztikus. Az ehhez szükséges politikai konszenzus és társadalmi támogatottság azonban a legritkább esetben tartható fenn huzamosabb ideig – mutatnak rá a kritikusok, Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász és Edward Hugh blogger vezetésével. Valdis Dombrovskis államfőt azonban kétszer is újraválasztották a lettek, amit sokan páratlan társadalmi tehervállalásként és konszenzusként értelmeznek, az Egyesült Államokban pedig csodálnak, mondván, náluk ennek hiányában nem lehetséges a komoly és hatékony reformok keresztülvitele. Az újraválasztás hátterében, azonban sokkal prózaibb indok húzódik meg, nevezetesen az ország etnikai megosztottsága. A lett lakosság harmadát kitevő oroszajkú kisebbség érdekeit képviselő Harmónia Központra a lettek szinte egyáltalán nem szavaznak, az összes többi politikai erő pedig támogatja a megszorításokat. Sokat elárul viszont, hogy a bő egy hónappal ezelőtti választásokat követően csak hárompárti koalíció volt képes biztosítani a szűk parlamenti többséget. A választások kiváltó oka pedig az volt, hogy a lett választópolgárok 95 százaléka a parlament feloszlatása mellett voksolt.

A hatékony válságkezeléshez könnyen lehet, hogy a több buktatót rejtő ár-és bérszínvonal csökkentés nem sikerült kellően drasztikusra, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a visszafizetendő hitel részletei egyre nagyobbak lesznek, az európai gazdasági környezet pedig a lett export számára sem éppen a legkedvezőbb.

A bevezetett lépések továbbá azért sem biztosíthatják az elvárt versenyképesség-növekedést, mert a bérek jórészt az állami szektorban csökkentek jelentősen, a termelő ágazatok és az export-szektor fizetései már nem zuhantak ilyen mértékben. Pedig ez elengedhetetlen lenne, ha a válságkezelésnek ezt a módozatát választja a kormány.

Ki fogja visszafizetni a hitelt?

A helyzetet tovább súlyosbító körülmény a lett demográfiai probléma. A csupán 2,2 milliós lakosság európai mércével is az egyik legalacsonyabb születési rátával rendelkezik, vagyis a lakosság gyorsuló ütemben fogy és öregszik. A magas munkanélküliség és a csökkenő bérek következtében ráadásul a képzett fiatalok tömegei keresnek külföldön jobb lehetőségeket, kérdés tehát, hogy ki fogja megtermelni például a 2015-ös hatalmas törlesztőrészlethez szükséges forrásokat. Arról nem is beszélve, hogy a lettek születéskor várható élettartama jelenleg 66,5 év, szemben például a németországi 76 évvel. A nyugdíjkorhatár 70 évre emelése tehát – bár megoldaná a nyugdíjak kifizetésének problémáját – továbbra sem tenné lehetővé, hogy a lettek hosszabb ideig járuljanak hozzá a termeléshez. Főleg, ha nem teremtődnek új munkahelyek. A kilátásokat pedig rontja, hogy válságidőben természetesen tovább csökken a gyermekvállalási kedv és a születések száma.

A kis, nyitott lett gazdaság növekedését természetszerűleg a külföldi befektetések táplálták, ám vesztét is ez okozta. Mivel a tőke nagyrészt az ingatlanszektorba áramlott, a buborék kidurranásával szinte reménytelen helyzetbe került az politikai korrupcióval és a kiterjedt feketegazdasággal is folyamatosan küzdő állam. Szerencsére a gazdaság méreteinél fogva ebben az esetben az IMF és EU még finanszírozni tudott egy mentőcsomagot, aminek egyértelmű feltétele volt a kemény megszorítások bevezetése. Ezzel mindenki egyetértett, mikéntjéről azonban heves vita bontakozott. Bár a rögzített árfolyam fenntartásával is sikerült visszafordítani az országot a szakadék széléről,a fenti érvek alapján a valuta leértékelése sokak szerint hatékonyabb, gyorsabb és fenntartható alapokra épülő válságkezelést tett volna lehetővé. Az azonban a módszerektől függetlenül biztos, hogy mélyreható strukturális reformok nélkül a jövőben is világpiaci folyamatokra reagálni képtelen, rugalmatlan lesz a lett gazdaság.