Paul Krugman ezúttal kiáll Obama mellett

Továbbra is nagy vihart kavar az Egyesült Államok belpolitikájában Barack Obama terve az adózási rendszer reformjáról. A republikánusok hallani sem akarnak azokról a módosításokról, amelyek több terhet tennének a tehetősebb emberek vállára. Ezzel szemben a Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman arra buzdítja az elnököt, hogy ne engedjen ismét a republikánusok zsarolásának, és tartson ki javaslata mellett, mert szükséges és elkerülhetetlen ez az intézkedés az amerikai gazdaság életképességének érdekében.

Paul Krugman professzor, akinek munkásságát 2008-ban közgazdasági Nobel-díjjal tüntették ki, rendszeresen publikál a New York Times véleményrovatában. Többnyire éles kritikákat fogalmaz meg az elmúlt években történt főbb gazdaságpolitikai lépésekkel kapcsolatban. A Bush kormányzat és a republikánusok gyakori bírálója Obama elnököt sem kíméli, ha számára nem tetsző intézkedéseket jelent be. Így volt ez akkor is, amikor a kormány megállapodást kötött júliusban az adósságplafon megemeléséről.

Legutóbbi írásában viszont Krugman támogatását fejezi ki Obama javaslatával kapcsolatban, amely a magas jövedelműek adókedvezményeit megvonná, és a korábbiakhoz képest többletterheket róna ki a leggazdagabb rétegre. Republikánus körökben ez a javaslat egyelőre teljes mértékben elfogadhatatlan. Paul Ryan képviselő például az „osztályharc” kezdetét véli benne felfedezni. Vajon valóban csak a különböző társadalmi rétegek közötti feszültséget növelné Obama terve, vagy pedig egy ésszerű gazdaságpolitikai megfontolásról van szó?

Krugman a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (Congressional Budget Office) adataira hivatkozva kifejti, hogy 1979 és 2005 között Amerikában az inflációhoz igazított jövedelem átlagosan 21 százalékkal nőtt. Ez lassú növekedés ahhoz képest, hogy a második világháborút követő generációnak még 100 százalékkal növekedett az átlagos jövedelme. Ugyanakkor ez a 21 százalék természetesen eltérő arányokban jelenik meg az egyes társadalmi rétegek között. A 100 leggazdagabb ember jövedelme a vizsgált időszakban 480 százalékkal emelkedett. 2005-ben e csoport éves bevétele 4.2 millió dollárról 24.3 millió dollárra nőtt. Elgondolkodtató, hogy ilyen hatalmas vagyonok birtokában magasabb adóterhek viseléséért lehet-e ezt a réteget áldozatnak nevezni.

 „Arról hosszasan lehetne vitázni, hogy mely kormányzat politikája felelős a látványos egyenlőtlenségek kialakulásáért. Az viszont biztos, hogy a kormányzati politikák következetesen előnyben részesítették a gazdagokat, és hátráltatták a középosztályt” – állítja Krugman.

A Kongresszusi Költségvetési Hivatal kimutatásai azt jelzik, hogy a központi adóterhek csökkentek minden társadalmi csoport számára. De ez a csökkenés sokkal nagyobb mértékű a jövedelem százalékában megállapítva a gazdagok számára. Részben ez tükrözi a kedvezményt a legmagasabb jövedelem adórátájában, de emellett húzódik egy fő irány az adózásban a vagyon felől a munka felé. A vállalati profit, a tőkenyereség és a jutalékok utáni adók csökkentnek, míg a bérek utáni adók, amelyek minden munkavállalót a legjobban érint, növekedtek. Ebből adódóan könnyen előfordulnak olyan helyzetek, hogy valaki több millió dolláros jövedelmének nagy részét tőkenyereségből, vagy egyéb forrásokból szerzi, és összességében kevesebbet adózik, mint egy átlagos középosztálybeli dolgozó. Az adó tehát nem a megszerzett vagyont, hanem a ledolgozott munkát sújtja. A jelenlegi adózási rendszer ezen az elven működik. Így a tehetős emberek az állami bevételekhez akár kisebb mértékben járulhatnak hozzá, mint azok, akik munkájukból eredően kevesebb bevétellel rendelkeznek, az ország terheiből mégis nagyobb részesedést vállalnak.

A független Adópolitikai Központ (Tax Policy Center) legfrissebb becslései szerint az évi egy millió dollár feletti jövedelemmel rendelkezők egynegyedének a bérek utáni adója 12.6 százalék, amely jóval kevesebb egy középosztálybeli összbevételéből levont adó százalékos arányánál. Ezt az adózási rendszert sokan vélik igazságtalannak, Obama elnök pedig lehetőséget lát abban, hogy a költségvetési hiányt a gazdagok jövedelmének megadóztatásából csökkentse.

A statisztikai adatok mellett felmerülnek morális kérdések is. Azok, akik nem változtatnának a jelenlegi adózási rendszeren, elsősorban azzal érvelhetnek, hogy ha valaki tisztességes versenyben sikeresebben boldogul társánál, miért ne tarthatná meg a több pénzét, és élvezhetné annak gyümölcsét. Másrészről viszont megközelíthető úgy is a kérdés, hogy aki többet keres, az több adó befizetésére képes. Az, hogy valakitől több adót szednének be, az azt jelenti, hogy a bevételei is jelentősen növekednek. Paul Krugman felteszi a kérdést, hogyha egy középosztálybeli jövedelme csak kis mértékben nő, míg mellette a leggazdagabbak jövedelmei hatszorosával emelkednek egy évben, akkor hogyan lehetne az adózás megosztása igazságos a rendszer reformja nélkül.

Az amerikai gazdaság korábbi jellemzői a gyors termelékenység és a rugalmas munkaerőpiac volt. Mára a leginkább használt kifejezések a tartós munkanélküliség, az ingatlanpiaci válság, és az egyre nagyobb mértékű eladósodás. Az Egyesült Államok gazdasága mindenképp válságban van, az egyre növekvő költségvetési hiányra rövid időn belül választ kell találnia a politikai vezetésnek. Az adózási rendszer megreformálásával, a tehetősek ösztönzése a válságkezelésben való nagyobb szerepvállalásra egyfajta menekülés lehet.

 Azt jól érzékelik az elnök és tanácsadói, hogy egy teljes lakosságra kivetett adónövelés nem oldaná meg a problémákat, mivel a szegényebbek eladósodásával tovább csökkenne a fogyasztás, csökkenne a kereslet és a gazdaság tovább lassulna ebből kifolyólag. Egy összeomló gazdaságban pedig egyre kevesebben élveznének kiváltságokat és előnyöket, így hosszú távon a gazdagoknak sem érdeke. Obama reformtervezetével komoly változásokat indítana el, de a hatálybalépést már a politikai szinten történő elfogadás is erősen megkérdőjelezi. A republikánusok ellenállását nehéz lesz megtörni e kérdésben.