Szerbnek lenni Koszovóban (III. rész)

A sorozat előző részében az Észak-Koszovóban egy tömbben élő szerbek életével ismerkedtünk meg. A szerbek nagyobb része azonban az Ibar folyótól délre, enklávékban, szétszóródva él.

A koszovói szerbekről egyszerűen nem léteznek megbízható népességi statisztikák. Bár a közelmúltban tartott népszámlálás nyomán Koszovó egészéről egész pontos képet lehet kapni, a szerbek többsége nem hagyta magát megnépszámlálni. Állítólag még idén ősszel a szerb népszámlálók összeírják majd a szerbeket is, de az eredmény megbízhatósága erősen kérdéses: előre bejelentették, hogy a „Koszovóból erőszakkal elüldözött” szerbeket is beveszik a statisztikába, amivel kétségtelenül közelebb kerülünk ahhoz a számhoz, hogy 1999 előtt mennyi szerb élhetett Koszovóban (erről sincs ugyanis adat), de még mindig nem sejtjük, jelenleg mennyi a szerb az 1.8 milliós összlakosságú Koszovóban.

Addig maradhatunk a becsléseknél. A nemzetközi szervezetek  80-120 ezerre teszik a koszovói szerbek számát. Az északi részen – szintén becslések szerint – 40-50 ezren élnek, azaz a koszovói szerbség nagyobb fele szétszóródva, különböző enklávékban él.

A két legnagyobb enklávé, Štrpce és Gračanica szerbjeit ugyan csak egy-két óra autóút választja el Mitrovicától, mégis teljesen más világban élnek. Koszovói rendszámú, amúgy jelöletlen mikrobuszok és teherautók jelentik az összeköttetést Szerbiával vagy Észak-Koszovóval, ezek gondoskodnak a személyek és áruk szabad mozgásáról, de ezek hozzák a nyugdíjat is Szerbiából.

A nagyobb enklávékban az Észak-Mitrovicában már megszokott kép fogad: mindenhol szerb zászlók, túlfoglalkoztató állami intézmények, és az érezhető „ideiglenes” hangulat. Az autók már koszovói rendszámúak (de a tulajnak megvan a régi szerb rendszám is, a hozzátartozó forgalmival együtt), és bár elfogadják a dínárt itt is, az árak inkább a hivatalos koszovói pénznemben, euróban vannak kiírva.

Lehet kapni szerb újságokat, a kocsmában az apatini sörgyár Lav sörét csapolják, de például a szerb mobilhálózat már néhány éve nem működik. Az elmúlt években a koszovói hatóságok gondoskodtak róla, hogy a szerb mobilszolgáltatók átjátszóállomásait leszereljék. Ha egy štrpcei szerb akarja a Mitrovicában élő rokonát vagy barátját felhívni, az már bizony nemzetközi hívásnak minősül.

Az áramellátás külön probléma. Az enklávék lakosai sokáig nem, vagy csak alig fizettek a villanyért. A koszovói villamos művek, a KEK számukra illegális szervezet volt, viszont a nemzetköziek nem engedték, hogy a szerb enklávék áram nélkül maradjanak. A potyautazásnak 2006-ban lett vége, ekkor vezette be a KEK a számlák befizetésén alapuló elosztási rendszert: az ott lakók fizetési hajlandósága szerint sorolta be az egyes kerületeket, és akik nem fizettek az áramért, azoknál gyakrabban volt áramszünet. Az „A-osztályú” Pristina belvárosában is minden nap előfordult néhány óra kimaradás, de egy „C-osztályú” enklávé akar két napig is áram nélkül maradhatott. A helyzet 2010 végére oldódott csak meg, a szerbek adták fel: hosszas tárgyalások után belementek, hogy a KEK villanyórákat szereljen fel.

Cikkünk nem ért véget. Lapozzon a folytatásért!

Bár az itteni önkormányzatokon is a szerb zászló lobog, a helyiek kénytelen-kelletlen együttműködnek Pristinával. A szerb többségű Čaglavica határában például Koszovó legnagyobb plázája épült fel, ez jelentősen megnyomta a čaglavicai telekárakat is. A háború után közvetlenül jellemző volt, hogy albánok szemérmetlenül alacsony áron vásárolták meg a szerbek földjét, telkeit, ez ma már nincs így.

Egy gračanicai NGO-aktivista, Nenad Rikalo éppenséggel előnyt is lát a település helyzetében: „Ha bármilyen tervünk, elképzelésünk van, egyszerre három helyről ugranak, hogy segítsenek nekünk: egyaránt számíthatunk belgrádi és pristinai pénzekre, de  a nemzetközi közösség is gyakran megtámogatja a projektjeinket.”

Miközben az észak-koszovói szerbek nem érintkeznek albánokkal, és igazából kevés információval rendelkeznek a koszovói helyzetről, a déli enklávékban kialakult egyfajta együttműködés a többségi néppel. Albánul ugyan az itteniek sem igen tanultak meg, de az albánok közül még a harmincasok is jól beszélnek szerbül, így nincs akadálya a kereskedelemnek. A pristinai virágboltok például meglehetősen sok Gračanicában vagy Čaglavicában termesztett virágot árulnak, de a velika hoča-i nemes vörösborokra is van albán vevő. (Csak az árdekesség kedvéért: a 14. században Dusán cár 25 kilométeres kerámia „borvezetéket” épített Velika Hoča és királyi udvara, Prizren közé.)

A nagy enklávék sajátossága a szerb „vendégmunkások” jelenléte. Péntek délutánonként furcsa látvány mondjuk a gračanicai buszpályaudvar: egy nis-i busztársaság jelöletlen fehér buszai lepik el a betonplaccot, és gračanicai szerbek nagy csoportjait viszik hétvégére Szerbiába – nagy többségüket a saját ottani otthonukba. Tipikus, hogy szerb családfők hétközben Gračanicában dolgoznak, miközben családjuk egy határ közeli szerb városban várja őket haza hétvégére. Hiába, a régen kétszeres, ma másfélszeres fizetés komoly vonzerő.

Ezt a diszkrepanciát a belgrádi vezetés is észrevette, és ha nem is vette el a „vendégmunkások” fizetéskiegészítését, azt 12,5 százalékra csökkentette.

A kisebb enklávék, a pár száz fős szerb falvak sorsa egyáltalán nem vidám. Ezek egészen biztosan a végnapjaikat élik. Itt nincsenek állami intézmények, nincs munkalehetőség sem, a falusiak gyakran a saját földjükhöz sem férnek hozzá – ellenséges albán területeken kellene áthaladniuk, és már érte őket inzultus. Gondot okoz az egészségügyi ellátás, az iskolázás, a posta. Tipikus, hogy az itteni fiatalok elvándorolnak: sokan csak Mitrovicába, hogy szüleikhez, rokonaikhoz közel maradjanak, de vannak, akik valamelyik szerb nagyvárosig, Nisig, Belgrádig vagy éppen a Vajdaságig meg sem állnak. Az itteni családok közvetlen anyagi segítségre jogosultak Belgrádtól, de a háztartásonként havi 150 eurós segély még ezen a szegény vidéken sem elég motiváció, hogy a rossz körülmények – és néha a szomszéd albán települések lakóinak zaklatása – ellenére itt maradjanak a fiatal, munkaképes szerb családok.  A politikai jóslás nem kifizetődő, sorozatunk következő részében mégis megpróbáljuk összerakni, mi vár a koszovói szerbekre, milyen érdekek mentén dől el a sorsuk.