Keserédes évforduló

Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét annak reményében, hogy a nála gazdaságilag gyengébben teljesítő jugoszláv tagköztársaságok hátrahagyását követően mihamarabb csatlakozhat a nyugat-európai elit klubjához. Húsz év elteltével nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Zágráb még soha nem járt ilyen közel eredeti célkitűzéséhez, az európai uniós tagsághoz. A politikai elit által gyújtott örömtüzek fényét viszont tompítja az a tény, hogy a csatlakozás jelképes küszöbéhez érve a horvát társadalom elkötelezettsége már koránt sem olyan határozott, mint amikor 1991-ben Szlovéniával karöltve belevágtak eme nemes vállalkozásba.

Annak, hogy a horvát nemzet lelkesedése látszólag csökkent, olykor kétségekbe, sőt gyűlöletbe csapott át a nyugattal szemben, igen összetett és bonyolult okai vannak, melyek mindegyikét talán meg sem érthetjük. Horvátországban az elmúlt évek közvélemény-kutatásai igen eltérő eredményekkel láttak napvilágot, s ezekre óhatatlanul is hatással voltak az aktuálpolitikai események. Azt viszont már ebből a fajta határozatlanságból is jól lehet látni, hogy a délszláv ország lakossága egyre inkább szkepticizmussal tekintett Brüsszel felé, s a korábbi hitet bizonytalanság és gyanakvás váltotta fel.

A probléma gyökerei már húsz éve ilyenkor talajt fogtak, mikor Horvátország a függetlenség kikiáltását követően kénytelen volt elviselni a délszláv háború borzalmait. Egy olyan háborúét, melyben a horvát nemzet saját szabadságáért, az ország területi integritásáért küzdött a szerb agresszorral szemben, s tette mindezt úgy, hogy a nyugat erőtlen és hatástalan kísérleteit leszámítva hosszú évekig képtelen volt segítő kezet nyújtani.

A függetlenségért folytatott harcokat követően Horvátország igen erős nemzeti öntudatával, ugyanakkor lerombolt gazdaságával távolabb került az Európai Uniótól, mint valaha is volt. Ráadásul Brüsszel az 1995-ös hadjáratok során elkövetett atrocitások miatt mindennemű tárgyalást megszakított Zágrábbal, mely csak Franjo Tuđman elnök 1999. december 10-én bekövetkezett halálát követően vált ismét szalonképessé Európa nyugati felében.

A 2000-ben hivatalba lépő kormányzat, valamint az azt követő kabinetek újult erővel indultak harcba az európai uniós tagságért, ugyanakkor ezzel párhuzamosan kénytelenek voltak felvállalni olyan döntéseket, melyekkel szembementek saját választóik akaratával. Így lényegében elindult egy olyan folyamat, mely eredményeként Horvátországban elvált egymástól a politikai elit és a társadalom többsége. Míg előbbi szépen közeledett az Európai Unióhoz, addig utóbbi érzelmeiben egyre távolabb került attól.

Az olyan népszerűtlen intézkedések, mint a gyárak privatizálása, a háború során elmenekült szerb nemzetiségű civilek visszatérésének támogatása vagy éppen a horvátok szerint leginkább nemzeti hőseikre vadászó Hágai Törvényszékkel (ICTY) való teljes együttműködés csak tovább mélyítette az amúgy is meglévő szakadékot Brüsszel és a délszláv állam társadalma között. Ráadásul ezt tetőzte a gazdasági válság okozta elkeseredettség, az egekbe szökő munkanélküliség, s így az ország vezetése hiába juttatta őket a tagság küszöbére, az idén tavasszal bekövetkező kormányellenes tüntetések során számos uniós lobogó is a lángok martalékává vált.

Az Európai Unió népszerűségének mélypontja viszont csak ezután következett be, mikor Hágában 24 évi börtönbüntetésre ítélték Ante Gotovina tábornokot, akit Horvátországban a mai napig nemzeti hősként tisztelnek. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy a jubileumra készülő egyik napilap felmérése szerint Ante Gotovina a második helyezett azok sorában, akik a legtöbbet tették a horvát nemzetért az elmúlt húsz évben. Az is jelzésértékű, hogy az egyetlen személy, aki őt megelőzte az a Franjo Tuđman, aki lényegében megteremtette a független horvát államiságot.

Brüsszel már látja a viharfelhőket

Nyilvánvaló, hogy mára Brüsszel is felfogta a helyzet súlyosságát, hiszen az Európai Parlament már februárban felfigyelt az unió népszerűségi indexének alacsony voltára, s az akkor még lezáratlan fejezetekre való koncentráció mellett arra kérte a Jadranka Kosor vezette horvát kabinetet, hogy kampányok sorozatának keretében tegyen lépéseket a jelenség ellen.

S bár annak valószínűsége igen csekély, hogy a horvátok többsége a legésszerűbb döntés helyett a tagság ellenében voksolna a majdan megrendezésre kerülő népszavazáson, önmagában már az is figyelemre méltó, hogy ennek az egyébként nem példa nélküli esetnek a lehetősége fennáll.

Azon pedig az Európai Unió prominens államai, illetve azok vezetői is elgondolkodhatnának, miként fordulhat az elő, hogy egy nemzet húsz év küzdelmét követően, a célegyenesbe érve még mindig azon gondolkodik, átszakítsa-e a célszalagot vagy sem.

Mátraházi Tibor