Szappanszobor Magyarkanizsán

Magyarkanizsa közelgő, május 8-ai Európa napi ünnepségén mutatja be rendhagyó szappanszobrát Sinkovics Ede. Az első „eltűnő” köztéri szobor a vajdasági származású, Budapesten élő kortárs képzőművész alkotása. Szappanból készül, tehát bárki kezet moshat rajta/vele, átformálhatja, s ezáltal részesévé válhat az alkotásnak.

A szobrokat alkotóik többnyire az örökkévalóságnak készítik, ezért elsősorban arról kérdezte a Magyar Szó a művészt, miért választotta az „eltűnő technikát”.

Az alapkoncepcióm az volt, hogy szembemenjek a köztéri szobrokról alkotott elképzelésekkel. A reneszánsz óta a köztéri szobrászatról alkotott nézetek (akárcsak a szobrászatról kialakítottak általában) egy hatalmas félreértésen alapulnak. Az ókori szobrok, amelyeket a reneszánszban felfedeztek, általában kőszobrok voltak. Az a kevés antik bronzszobor, amit találtak, általában a tenger fenekéről került elő – abból ugyanis, ami nem süllyedt el, ágyút vagy harangot öntöttek, attól függően, hogy éppen békés vagy háborús időket éltek az emberek…

A görögök minden szobrot kifestettek: a kőszobrokat is és a bronzszobrokat is élethűen színezték. Ebből is látszik, hogy az antik művészek a valóságot próbálták megformálni, alkotásaikban visszaadni. A reneszánsz kori kutatók tehát megtalálták ezeket a szobrokat, amelyekről az idő és a tengervíz lemarta a festéket, és nagyon szépnek látták a bronzszínű alkotásokat, amelyeket esetleg valamilyen zöldes-kékes árnyalat vont be. Ez vált etalonná a köztéri szobrászatban. Tehát az a nézet, hogy a bronzszobornak bronzszíne van, az volt az első kulturális/képzőművészeti hazugság. Érdekes ez, hiszen a festményeket teljességében alkották meg, színezték őket, nem olyan kopott színekkel látták meg, mint ahogy Pompei falain találták a már az idő vasfoga által megrágott felületeket… A barokk következett, s akkor sem voltak röntgengépek, amelyekkel alaposabban meg lehetett volna vizsgálni a bronzszobrokat, tehát élt még a hit, hogy színtelennek kell lenniük. A klasszicizmusban mindez teljesen bemerevedett. Jött az avantgárd, ami hozott mindenféle nézeteket, majd következett a fasizmus és a szocreál. Mindkettő a maga lemeztelenített formájában alkotta művészinek tartott vackait. És hol tartunk ma? Még mindig ugyanabban hisszük, amit a reneszánsz tálalt nekünk: a visszafejlődés állandó progresszivitásában.

De ma is ott tartunk, mint egykoron: a politikusok adnak pénzt, megrendelik a pályamunkákat, és valamire azt mondják, hogy elfogadható. Nem jó, nem rossz: elfogadható. Pedig ez egy borzalmas kategória, a non-vélemény. Viszont ez a nonvélemény-szobor kerül a köztérre, ez magasodik fölénk, emellett megyünk el minden nap, miközben ez a valami a Nagy Testvér szellemében néz bennünket. A tudatalattink ettől olyan vizuális defektet kap, ami valahol mélyen a félelmeink kiváló táplálója lehet. Ezek a szobrok csak a hatalmi szféra megerősítéséről szólnak. De az emberek semmilyen módon nem vesznek részt létrehozásukban. Ezzel akarok szembemenni, azt akarom, hogy a befogadók, a járókelők is részesei legyenek az alkotásomnak.

Erre teremt lehetőséget a szappan?

Igen, hiszen a szappan anyag, az elmúlásról és egyúttal az interakcióról szól. Ahogy hozzáérsz, tiszta marad a kezed.

Ez a megtisztulás-metafora olyan szinten közhelyes, hogy szinte bántó. Nem zavarja a művészt ez a borzasztóan konvencionális értelmezés?

A legkevésbé sem. Ez a szobor ugyanis el fog tűnni, nem marad nyoma a téren, az emberek agyában viszont nyomot hagy. Ha a szabadság egy ilyen pici morzsáját sikerül beültetni az emberek agyába, az már eredmény. Ugyanakkor ott van a kreáció lehetősége. Olyan szobrot csináltam, amely a szocreál meg a modern művészet keverékéből áll össze. Félig-meddig befejezetlen darab – éppen azért, hogy minél könnyebben lehessen hozzányúlni. A motívum giccses: egy fiú puszit ad egy lánynak a padon. Ugyanakkor teljesen normális jelenet, hogy egy parkban egy fiú megpuszil egy lányt a padon. A kanizsai ünnepségen jelen lesz sok magas rangú politikus: nekik is fel fogom ajánlani a kézmosás lehetőségét… Én kezdem majd a szobrom átalakítását: fogat fogok mosni vele. Már kipróbáltam, nagyon rendben van, a kefével remekül formázható a szappan. Ráadásul bioszappanból készül, tehát a környezetet sem károsítja…

De lesz majd alkalom, amikor galériában állítom ki a szappanszobromat. A funkciója ugyanaz lesz, mint a kanizsai köztérié: a kézmosás lehetősége. De ott egy tili-toli játékot is kiállítok mellé (ugyanazt ábrázolja, mint a szappanszobor), amely ugyancsak mozgatható kiállítási tárgy lesz – csak éppen, mielőtt bárki hozzányúl, kezet kell majd mosnia.

Tavaly nyári kiállítása az Amikor az igazságról kiderül, hogy hazugság címet viselte. Fontosak az Ön számára az ideológiák?

Bizonyos szempontból igen, mivel nem értem őket. Az ideológia mindig ködösítés, nincs meg benne az a fajta mozgásszabadság, amelynek eredményeképpen az ember eljuthatna egy pontig, amelyet jónak vagy rossznak nevezhet.

Ugyanakkor azonban igen alaposan kidolgozott ideológia övezi azt, amit alkot…

Természetesen. Az ideológusoktól tanulom, hogyan kell ezt a ködöt megmagyarázni, hogyan lehet eladni. Ugyanakkor nem tartom magam átverő embernek, hiszen annak, amit csinálok, produktuma van. Amit csinálok, kézzel fogható, a ködnek köszönhetően viszont nyugodtan értelmezhető ezerféleképpen. Legfeljebb magamat verem át. De én okulok a saját átveréseimből. A többiek meg, ha nem is okulnak, legalább szórakoznak.

A múlandót minden bizonnyal maradandó alkotások is követik…

Az egyik egykori tanítványommal, Kiss Endrével a remake-problematikával foglalkozunk. Korábban híres műalkotásokat dolgoztam fel, később mindenféle giccses dologból csináltam művészetet, majd Kínában dolgoztam, egy ottani festővel festettem le azt, amit fotóztam… Ez azért fontos, hogy az ember kicsit kívül kerüljön önmagán, kívülről láthassa azt, amit csinált. Kiss Endrével pedig azt csináljuk, hogy egymás félbehagyott festményeit fejezzük be. Egymást manipuláljuk. A következő projektünk az lesz, hogy én elkészítek egy pontos vázlatot, amit ő megfest és fordítva. Persze, a hiúságunkról van szó, de próbáljuk elnyomni az egót, igyekszünk rávilágítani a helyek felcserélhetőségére, az emberek pótolhatóságára. Vagy pótolhatatlanságára.

Emellett Aaron Blumm kötetét, a Biciklizéseink Török Zolival címűt illusztráltam: 89 kis képet készítettem hozzá, minden egyes blogbejegyzéshez egyet. Ez a kötet május közepén fog megjelenni.