Mitől különleges a kárpátaljai magyarság

Sok helyen és sokszor hangzik el: a Magyarországtól 1920-ban elcsatolt területeken élő magyar közösségek közül a kárpátaljai kapta a legkülönlegesebb és legsanyarúbb sorsot. A megállapítást már-már axiómaként fogadjuk el, s többnyire, ha megpróbáljuk alá is támasztani e kijelentést, a gazdasági és szociális helyzetünkre gondolunk.

Pedig egyéb szempontokból is különös történelem a mienk. Hogy mást ne mondjak, a Trianon utáni impériumváltások is egyfajta ideológiai pofozógéppel értek fel például. A kisebbségi sorsba taszított magyarjainknak akkor aligha tűnt úgy, de az idők távlatából a csehszlovák éra egyfajta édenkertnek bizonyult. Az elcsatolást ugyanis háborúk, forradalmak, s a velük járó szegénység, létbizonytalanság, tehát békésnek semmiképpen sem mondható esztendők előzték meg. Ezt követően aztán nyugodtabb hónapok, évek következtek: a kisemberek esetében a tulajdonviszo­nyok maradtak a régiek, az állampolgárok, köztük a magyarok is, gyarapodni kezdtek. Az akkoriban nagyra tartott cseh demokrácia a politikai élet területén is éreztette hatását: magyar pártok jöttek létre, amelyek képviselőket küldhettek a prágai törvényhozásba.

Ezt követően egy rövid időre ismét magyar világ következett. Ez azonban messze nem olyan volt, mint az 1920 előtti, amilyenre középkorúak és idősebbek esetleg emlékeztek. Kopottabb, szegényebb mindennapok következtek, hisz Magyarország életszínvonala is alacsonyabb volt a csehszlovákiainál, és a visszacsatolásnál már érződött a rövidesen bekövetkező második nagy világégés baljós előszele. A közel húsz év alatt megszokott cseh szabadelvűségnek is búcsút kellett mondani: a Horthy-éra bizony már nem volt elnéző az ideológiai, elsősorban a baloldali ellenlábasokkal szemben. A felszabadítókat váró magyarok nem véletlenül mondogatták: mi nem ilyen magyarokat vártunk. És a felszabadítók sem véletlenül – ami elsősorban Prága liberalizmusának szólt – kommunistázták le a felvidéki, azon túl a kárpátaljai magyarságot.

A rémálom azonban csak ezután következett be. Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolása felért egy szőnyegbombázással. Fejtetőre álltak a tulajdonviszonyok: úgy vált mindenki – a szovjet propagandagépezet szerint legalább is – gazdaggá, hogy valójában mindenki nincstelen, kiszolgáltatott lett. A kárpátaljai magyarságnak – és talán nem tévedek, ha azt állítom, a nem magyaroknak is – lélek- és szívidegen hagyományokkal, szokásjo­gokkal kellett szembesülnie, egy csak legfeljebb hallomásból ismert eszmerendszerhez kellett alkalmazkodnia. A magántulajdon megvetendővé, a kisiparos, a törpebirtokos a nép ellenségévé vált, a korábban megszokott, még akár viszonylagos demokrácia pedig abban teljesedett ki, hogy ötévente leadhatta voksát az egyedüli párt ugyancsak egyedüli jelöltjére.

A legutóbbi húsz esztendő sem piskóta azonban. A kialakulóban lévő ukrán közélet túltesz egy legváltozatosabb franciasalátán is. Van ebben minden: retek, füstölt hal, tatárka, szilva, banán, s ha kapirgálunk, még útilaput vagy teszem azt tengeri kagylóhéjat is találunk benne, más szóval:  múltból átöröklött feudalizmus, szocializmus éppúgy, mint tomboló vadkapitalizmus. Mindez nem csupán a tulajdonviszonyokban érhető tetten, hanem a gondolkodásmódban is. És nem feltétlenül csak a régiók állnak szemben egymással. Nagy a kavalkád az emberek fejében is. Ez utóbbi például akár abban is lemérhető, hogy ugyanaz a személy egyik hét végén megkoszorúzza a kommunista hős, Oleksza Borkanyuk szobrát, a másik hét végén pedig hasonló áhítattal hajt fejet Avgusztin Volosin emlékműve előtt. Holott ez a két személy, akik kortársak voltak, annak idején alighanem egy kanál vízben is megfojtották volna egymást. És tetszik vagy nem, ez az „ukránsaláta” jelen van magyarjaink mindennapjaiban is.

Tegyük hozzá: más elcsatolt vidékek is átmentek ehhez hasonló átalakulásokon. Az erdélyi magyarság számára például a királyi Románia minden tekintetből visszalépés volt, s Ceauşescu kommunizmusa még a mienknél is kegyetlenebbnek bizonyult. És a második világháború után hasonlóan szembesülnie kellett a munkásosztály és a parasztság nevében gyakorolt (rém)­uralom­­mal az ismét Csehszlovákiához és Jugoszláviához csatolt magyar közösségeknek is. A rendszerek közötti eltérések – hiszen Jugoszlávia például úgy építette a fejlett szocializmust, hogy közben sikeresen megőrizte a kapitalizmus jellegzetességeit is – azonban sehol sem rajzolódtak ki olyan markánsan, mint a mi közösségünk esetében.

Van azonban az impériumváltásoknak egy olyan vetülete is, amelyikben tényleg egyediek vagyunk. Esetünkben ugyanis nem csupán a minket folyamatosan hátrányosan érintő, ezért a legtöbb esetben egyfajta dacot szülő határok, a fővárosok, a rendszerek és a tulajdonviszonyok változtak, hanem a kényszerből megtanulandó államnyelvek is. A Felvidék, Erdély, a jugoszláv tagköztársaságok esetében ezzel szemben, ha változott is valami, de az elsajátítandó államnyelv, vagyis a román, a szlovák, a szerb, a horvát, a szlovén ugyanaz maradt – a kis magyar visszatérést leszámítva – immár közel kilencven esztendeje. És sok egyéb – az iskolahálózat direkt sorvasztása, a tankönyvek hiánya, a rossz oktatási módszer stb. – mellett talán ezzel is magyarázható, hogy 1920, tehát majdnem négy generáció óta mi állunk a leginkább hadilábon az államnyelv elsajátításával.

Képzeljük el például azt a személyt, aki 1920 tájékán született, és megélte Ukrajna függetlenné válását. A magyar osztályokban az anyanyelv mellett a csehet tanították, aminek a környezetében nem sok hasznát vette, legfeljebb a hivatalokban. 1939-ben azonban sutba dobhatta cseh tudását, hisz ismét anyanyelvén intézhette ügyeit. Igaz nem sokáig, de a cseh nyelvvel ezek után sem ért el sokat: az ügyintézéshez már egy másik nyelvre, az oroszra volt szüksége. A legtöbb intézményben aztán 1991 után ennek a tudásának is búcsút inthetett: nem egy helyen kapta meg a felszólítást, beszéljen az új állam nyelvén, azaz ukránul. Nincs mit tehát csodálkozni azon, hogy a legtöbb kárpátaljai magyar – ellentétben az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarral, akinek csak egy-egy jutott – egyszerűen képtelen volt ennyi nyelvet elsajátítani.

Ebből egyenesen következik, hogy – ismételten csak ellentétben az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarral – egy-egy családon belül sem tudták a különböző nemzedékek segíteni egymást ezen a téren. Egy édesapa, édesanya például hiába tanult meg úgy-ahogy csehül a 20-as, 30-as években, annak a gyermekének, aki az elkövetkező esztendőkben az orosz szavakat és pagyezseket biflázta, már nem sokat tudott segíteni. Ám ez utóbbinak is megállt a tudománya később, amikor 1991 után az ő csemetéje kérte arra: ugyan magyarázza már el egyik vagy másik ukrán szó értelmét, segítsen lefordítani valamelyik ukrán szöveget, megírni ukránul egy házi fe­ladatot.

Ennek a többi külhoni magyar közösség történelmétől és mindennapjaitól sok szempontból különböző kárpátaljai magyar életnek egyértelműen vannak negatív és pozitív kihatásai. Az egyén számára az előbbiből van több: nehezen tud érvényesülni az állandóan változó körülmények közepette. A közösség számára azonban még akár kedvezőnek is mondható: e nem mindig gyönyörködtető változások erős gátat építenek az asszimiláció térhódítása elé. És nem csupán körülöttünk, hanem ott legbelül, a lelkünk mélyén is.