Merkel és a férfiak

Angela Merkel lélegzetelállító karrierje sok férfiáldozatot követelt. Mindent elért, amit Németországban el lehet érni – érdekes azonban, hogy az őt körülvevő kereszténydemokrata pártból egyre több férfi esett vagy szállt ki. Hosszú a sora azoknak a politikusoknak, akik a Merkel-éra alatt buktak meg vagy önként fejezték be politikai karrierjüket – most nézzük meg, hogy kikről is van szó és mi is történt velük.

Angela Merkel német kancellár szinte hihetetlen politikai karriert futott be, de sokak érdeklődését is felkeltette már, ugyanis mindenkit meglepett az a gyorsaság, amellyel a keletnémet tudósnő az egységes Németország első embere lett. Hogy mi lehet a titka? A teljes igazságot valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, annyi azonban biztos, hogy Angela sokszor volt éppen jó helyen, a német belpolitika eseményei is sokszor kedvezően alakultak számára, és ahol kellett, ő maga is besegített. Karrierjének markáns pontja a politikai atyjának tartott Helmut Kohllal való szakítás – politikai életének üstököse ezután kezdett el felemelkedni. A későbbiekben további népszerű politikusok szálltak ki a versenyből: hol Merkel ilyen-olyan ráhatására, hol pedig önként döntöttek úgy, hogy elég volt. A legutóbb Karl-Theodor zu Guttenberg, a CSU népszerű politikusa és egyben Merkel kabinetjének védelmi minisztere kényszerült lemondásra, igaz, a kancelláron kívül álló okok miatt.

Annak ellenére, hogy Angela Merkel német kancellár a végsőkön is túl kiállt a plágium-botrány hatására hitelét vesztett zu Guttenberg mellett, nem feltétlenül jelent számára veszteséget a hihetetlenül népszerű politikus – feltehetőleg időszakos – kiválása a politikai életből, annak ellenére sem, hogy a jelenlegi, tartományi választásokkal teli évben nem éppen ideális a pártszövetség „sztárjának” bukása. Bár jelenleg nem úgy tűnik, hosszú távon mégis elképzelhető az, hogy Merkel politikai karrierjének nem tesz rosszat az, hogy zu Guttenberg kvázi megsemmisült, hiszen – amióta a párt többi, népszerű és erős tagja erodálódott –szinte ő az egyetlen olyan kereszténydemokrata politikus, aki veszélyt jelenthet a kancellári székre. Természetesen arról, hogy zu Guttenberg visszatér-e és ha igen, azt hogyan teszi, csak spekulációkba lehet bocsátkozni, annyi azonban szinte biztos, hogy ezek után csak nagy nehézségek árán kerülhetne kancellárjelölti pozícióba.

Merkel politikai karrierje során több olyan példa látható, amikor – több ízben rajta kívül álló okok miatt – fontos, népszerű férfiak buktak meg vagy fejezték be politikai karrierjüket a kancellár mellett. Ez még annyira nem is lenne érdekes, hiszen számtalan ilyen eset fordult már elő a világtörténelem során – csakhogy ezekben a férfiakban az a közös, hogy mind veszélyt jelenthettek volna Merkel kancellári székére. A másik oldalon persze az „önként” távozók annak ellenére, hogy így már egyáltalán nem esélyesek a kormányfői posztra, sokat árthatnak Merkelnek, hiszen ezzel gyakorlatilag elfogynak körülötte a CDU/CSU tartományi és szövetségi szinten erős emberei. A távozott és elbukott politikusok ráadásul – most már politikai karrierjük kockáztatása nélkül – erőteljes Merkel-bírálókká is nőhetik ki magukat, ahogy ezt már néhány példa mutatja. Bár a távozók különböző okokra hivatkozva vonultak vissza a politikai életből, azért felmerül az a kérdés: vajon nem közös-e az is mindannyiukban, hogy nem értettek egyet Merkel politikájával és vezetési stílusával, hiszen sokan közülük a kemény konzervatív vonalat követték illetve tartják követendőnek ma is.

Helmut Kohl

De kezdjük az elején: 1989-et írunk, Angela Merkel pedig három nappal a német újraegyesítés előtt megismerkedik Helmut Kohl kancellárral, aki egyből meghívja őt egy hosszabb beszélgetésre. Ettől a ponttól kezdve Merkel töretlenül emelkedik politikai pályájának csúcsa felé: 1991-ben kancellári újraválasztásakor Kohl „kislányát” nőügyi és ifjúsági miniszterré nevezi ki. 1992-ben már a CDU helyettes pártelnöke, 93-ban pedig a mecklenburg-vorpommerni CDU tartományi elnöke lesz. 1994-ben Kohl a Környezet- és Természetvédelmi Minisztérium élére nevezi ki. 1998-ban, bár pártja elveszíti a választásokat, Merkelt a CDU főtitkárnak választja meg, amivel első nőként kulcspozíciót tölthet be a patinás szervezetben. 1999-ben kitör a Kohl körüli pártfinanszírozási botrány: míg a párton belül sokan nem teszik meg a lépést, Merkel nyilvánosan elhatárolja magát korábbi mentorától. A főtitkár egy jól irányzott, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelentetett cikkel vakmerő cselekedetre szánja el magát: „A pártnak meg kell tehát tanulnia járni, meg kell bíznia magában, hogy a jövőben öreg csatalova – ahogy Helmut Kohl önmaga is sokszor szerette magát nevezni – nélkül felvegye a harcot a politikai ellenféllel. El kell szakadnia az otthonától, mint valakinek a pubertásban, és saját utakon járnia.” 2000 elején a CDU Helmut Kohlt hivatalosan is felkérte, hogy pihentesse tiszteletbeli elnökletét – ezek után persze nem csoda, hogy a korszakos politikus sértetten visszalépett. Merkelnek ezen lépése nyilván sok kockázatot hordozott magában, hiszen húzásával remek támadási felületet biztosított a volt kancellár megmaradt híveinek – mégis, ezt a merész lépést többen támogatták, mint ahányan elutasították. 

Wolfgang Schäuble

A politikai környezet aztán ismét kedvezett Angela Merkelnek: a CDU pártfinanszírozási botrányával kapcsolatos bonyodalmak Wolfgang Schäublet is elérték, aki mint pártelnök egyértelműen Merkel felett állt a párthierarchiában. Schäuble a botrányt követően 2000-ben lemondott az elnökségről és a frakcióvezetőségről: bár nem Merkel indítványozta a politikus megbuktatását, mégis nyert a vezető politikust érintő krízisből. Az ezt követő pártkongresszuson Merkelt a szavazatok elsöprő többségével pártelnökké választották, a párt élére mellé Friedrich Merz CDU/CSU frakcióvezető és Ruprecht Polenz, majd fél év elteltével Laurenz Meyer állt. Schäuble annak ellenére, hogy 2004-ben Merkel megakadályozta államfő-jelöltségét nem vonult háttérben, és 2005 óta a kormány értékes tagja. Úgy tűnik tehát, hogy Merkel, amennyire lehetett megszelídítette a rá veszélyt jelentő riválisát, noha a veterán miniszter időről-időre felkavarja a német politika állóvizét egy-egy jól időzített kijelentésével.

Milyen titkos megállapodások voltak a CDU-ban? Lapozzon és megtudja!

Az „Andok-paktum”

Nem érthetőek meg a Merkel körüli folyamatok anélkül, hogy néhány szót ejtenénk az „Andok-paktum” néven elhíresült „informális baráti társaságról”. 2003-ban a Spiegel jelentetett meg egy leleplező cikket, amelyben nyilvánosságra hozta azon elméletét, hogy 1979-ben a CDU több férfitagja titkos egyezményt kötött arról, hogy egymással nem rivalizálnak és végsőkig támogatják társaikat karrierjük során. A történetet természetesen nem szabad fenntartások nélkül kezelni, a „tagok” nyilvánvalóan tagadnak és a teljes igazságot talán sok év múltán sem fogjuk megtudni. „Andok-paktum” állítólagos tagjai éveken keresztül megkeserítették Merkel életét, aki – elméletileg – tudtán kívül, de hihetetlen ráérzéssel, mégis képes volt úgy egyengetni karrierjét, hogy az egyezmény tagjai ne tudják megakadályozni törekvéseit a csúcs felé.

2008-ban az újságok azonban már arról írtak, hogy gyakorlatilag megszűnt létezni a CDU – akkoriban ifjú – férfititánjai által létrehozott, egymásnak örök hűséget és lojalitást fogadó titkos egyezmény. A paktumról egészen 2003-ig, amikor állítólag Christian Wulff tájékoztatta, Merkel sem tudott, az idők során azonban tagjait vagy „megszelídítette” vagy „elintézte”. Kik is voltak ezek az ifjú harcosok, akik miután a Spiegel beszámolt az egyezményről, azt állították, hogy nem volt több mint baráti társaság, akik évente együtt utaztak rövid külföldi nyaralásokra? Többek között Roland Koch, Christian Wulff, Friedrich Merz, Franz Josef Jung, Matthias Wissman és Günther Oettinger, akik közül többen is tartományi miniszterként fejezték be politikai pályafutásukat. A folytatásban látni fogjuk, hogy pont ezek azok a politikusok, akik valamilyen úton–módon „eltétettek láb alól”. Az egyezmény felbomlása során természetesen történtek olyan események is amelyekre Merkel nem volt hatással: az egykori lojalitás megszűnt létezni például akkor, amikor Koch és Wulff tartományi választási kampány során összekülönböztek a bűnöző bevándorló gyerekek kapcsán.

Edmund Stoiber

2002-ben a CDU-CSU pártszövetség a kancellárjelöltek kérdésében két lehetséges jelöltet látott: Angela Merkelt, illetve a CSU elnöki tisztségét és a bajor miniszterelnöki széket egyszerre elfoglaló Edmund Stoibert. Amikor Merkel látta: nem biztos, hogy le fogja tudni győzni ellenfelét, „önként” mondott le a kancellárjelöltségről a híres „Wolfratshauseni reggelin”. Ami eleinte vereségnek tűnt, később ismét Merkel malmára hajtotta a vizet: a 2002-es őszi választásokon a politikai ellenfél SPD nyerte el a kancellárállítás jogát, ezzel gyakorlatilag megbélyegezve Stoiber további sorsát.

A szociáldemokraták sorozatos tartományi vereségei után 2005-ben Gerhard Schröder kancellár és az SPD-elnök Franz Müntefering előrehozott választásokat tartottak szükségesnek annak érdekében, hogy a feloldódjon a patthelyzet a Bundestag szociáldemokrata-zöld és a Bundesrat kereszténydemokrata többsége között. Ez a hirtelen politikai változás kifogta a szelet a lehetséges Uniós kancellárjelöltek vitorlájából: Christian Wulff, Roland Koch és Edmund Stoiber miniszterelnököknek nem maradt idejük pozícionálni magukat. Ismét helyzetbe került az akkor ellenzéki frakcióvezető Merkel, akit a CDU és CSU elnöksége rövid időn belül hivatalosan is kancellárjelöltként nevezett meg. Angela Merkelt a 2005-ös előrehozott szövetségi parlamenti választások eredményeként az SPD-CDU-CSU nagykoalíció által alakított kormányfője lett. A 2009-es választásokon Merkel ismét győzelmet aratott: jelenleg a liberális FDP-vel való koalícióban második hivatali idejét tölti.

Stoiber veresége után közvetlenül Merkel a Bundestag párt- és frakcióvezetését is megkapta, majd a soron következő pártkongresszuson is megválasztották elnöknek. 2005-ben Merkel, ekkor már mint kancellár, Edmund Stoibert gazdasági miniszterként szerette volna látni kormányában: Stoiber azonban nem vállalta a megbízatást, majd később, 2007-ben visszalépett miniszterelnöki pozíciójából is Bajorországban, miután egyre jobban növekedett az elégedetlenség vezetési stílusával. A volt miniszterelnök már a pártelnökségért sem indult ezután, Brüsszelbe ment, ahol a mai napig bürokrácia leépítésének szenteli tiszteletbeli munkáját.

Laurenz Meyer

Laurenz Meyer 2000-ben mint a CDU főtitkára került az akkor pártelnök Merkel közelébe, miután Ruprecht Polenzet leváltották. Meyer beiktatásának napján – akkor talán viccesnek tűnő – kijelentette, hogy Merkel „egy második mellényúlást nem engedhet magának”, ezzel utalva Polenz csupán héthónapos hivatali idejére. Merkel azonban nem így döntött: 2004-ben Meyer beadta lemondását, miután a főtitkár kétes kifizetésekben részesült Németország egyik legnagyobb áramszolgáltató cégétől. Merkel a Meyer döntését elfogadta és Ronald Pofallát nevezte ki utódjaként.

Friedrich Merz

Miután 2000-ben átvette Wolfgang Schäublétól a frakcióvezetőséget, hatalmi harcba szállt a pártelnök Merkellel. A 2002-es elvesztett Bundestag-választások után azonban a CSU-vezér Stoiber Merkelt támogatta és hozzájutatta a frakcióvezetőséghez szükséges többséghez – Merz ettől kezdve frakcióvezető-helyettesként és gazdasági szakemberként munkálkodott. 2004-ben úgy döntött, hogy elég volt a második helyből és visszalépett posztjáról, 2009-re aztán a politikából is elege lett és végleg visszavonult. 

Christian Wulff

Mint az „Andok-paktum” tagja, Christian Wulff is sokáig Merkel riválisnak számított. Bár az egykori alsó-szászországi miniszterelnök tartományi sikerére hivatkozva szövetségi szinten nem kívánt politizálni, sokan mégis a kancellár konkurensének tartották. Merkel az ügyet elegánsan megoldotta, akkor is, ha ő esetleg nem érezte úgy, hogy a politikus kancellári babérokra tör – hiszen emlékezzünk arra, hogy pont Wulff volt az, aki Merkelt az állítólagos „Andok-paktumról” tájékoztatta. Merkel végül az államfő, Horst Köhler tavalyi lemondása után Wulffot javasolta a megüresedett székbe, és ezt a tervét, bár némi komplikáció árán, keresztül is vitte. Wulff 2010 júniusában a CDU/CSU – FDP jelöltjeként indult az elnökválasztáson, az SPD és a Zöldek Joachim Gauckot jelölték, aki azonban a kereszténydemokraták és a liberálisok soraiban is talál támogatókat. Ennek következményeként Wulffot csak a harmadik fordulóban sikerült az államfői székbe ültetni. Bár ezt a német sajtó Merkel és Wulff kudarcának ítélte meg, az új köztársasági elnök innentől már nem jelentett veszélyt a kancellári székre.

Merkelnek még nagyon sok trófeája van: ismerkedjen meg a többiekkel is!

Roland Koch

Mivel miniszterelnöksége mellett a CDU pártelnök-helyettese is volt, és sokáig Helmut Kohl utódjának tartották, Kochnak az országos politikába is jócskán volt beleszólása. Merkelhez való viszonyát ambivalensnek tartják: időnként lojális, időnként pedig feszült volt. Koch meglepetésszerű visszavonulását azzal indokolta, hogy a gazdaságban, ügyvédként kívánja folytatni munkásságát. Hogy lemondásának valódi oka mi lehet, arról már csak találgatni lehet. Annyi viszont biztos, hogy Angela Merkel amellett, hogy elveszített egy bár befolyásos, de sok esetben polarizáló politikust, megszabadult egyik legerősebb ellenfelétől is.

Ole von Beust

Politikai téren is viharos volt 2010 nyara: Koch, Wulff és az államfő Köhler távozása után Hamburg polgármestere és tartományi elnöke, Ole von Beust is lemondott hivataláról. Bár von Beust személyes indokokra hivatkozva vált meg tisztségétől, a Hamburg várost megtépázó viták sokat ártottak reputációjának. Von Beust a vitatott iskolareformról tartott népszavazás napján, röviddel urnazárás előtt jelentette be lemondását. Akkor nem került sor új választások kiírására, de a 2011-es tartományi illetve polgármesteri választásokon a CDU súlyos vereséget szenvedett a szociáldemokrata SPD-től. A volt hamburgi polgármester, akiről 2003 óta köztudott volt, hogy homoszexuális, röviddel lemondása után megerősítette a  36 évvel fiatalabb barátjával való kapcsolatáról szóló híreszteléseket. Ez természetesen a sajtóban újabb találgatásokra adott lehetőséget visszalépésének valódi okait illetően.

Günther Oettinger

Az „Andok-paktum” tagja hivatali idejét kitöltve baden-württembergi miniszterelnökként Merkel egyik legnagyobb kritikusa volt. Oettinger többször is követelte a CDU konzervatív profiljának élesítését. Bukását aztán egy 2007-ben tartott, rosszul elsült gyászbeszéd okozta: az egykori baden-württembergi miniszterelnök Hans Filbinger temetésén tartott beszédét sok oldalról érte éles kritika, amelyhez Angela Merkel is csatlakozott. Később aztán Oettinger is elhatárolódott saját kijelentéseitől, azonban ez már nem segített sokat: 2009-ben Merkel EU-biztosnak javasolta, 2010-ben Oettinger megvált miniszterelnökségétől és azóta is Brüsszelben tevékenykedik az Európai Bizottság energiaügyi biztosaként. Amikor 2010 novemberében a Spiegel közvetíti a Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai diplomáciai titkokat, Merkel Oettingert Brüsszelbe való eltávolításáról a következőképpen ír: ennél a lépésnél arról volt szó, hogy egy „nem kedvelt, béna kacsát eltávolítson egy fontos CDU-bástyáról. (…) Oettinger Baden-Württembergben egyre jobban elveszítette pártja támogatását, ami Merkelt arra kényszerítette, hogy megszabaduljon tőle saját támogatói megőrzésének érdekében”. Ráadásul Merkel olyan német biztost akart megnevezni, aki „nem ragyogja túl”, ami Oettinger esetében, aki „gyenge szónok” nem is várható – írja a Spiegel.

Jürgen Rüttgers

Bár Jürgen Rüttgers esetében nem látható Merkel szerepe, mégis érdemes megemlíteni, mivel ő is gyarapítja azon kereszténydemokrata miniszterelnökök sorát, akik 2010-ben kihullottak az élvonalból. Rüttgers, aki 1994 és 1998 között az ötödik Kohl-kormány oktatási, kutatási és technológiaügyi minisztere volt, a 2005-ös tartományi választások során elnyerte az észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnöki posztot, amelyet egészen a következő választásokig be is töltött. 2010-ben azonban a kereszténydemokraták nem érték el a kormányalakításhoz szükséges többséget és nem vezettek eredményre a koalíciós tárgyalások sem, ami talán nem is csoda, hiszen csupán Rüttgers kormányzása törte meg a tartományban már 39 éve kormányzó szociáldemokraták hatalmát. Rüttgers a szociáldemokrata Hannelore Kraft megválasztásáig hivatalában maradt, majd azt követően úgy döntött: nem indul többet a miniszterelnökségért és a CDU tartományi frakcióvezetését sem vállalja tovább. Rüttgers hivatali ideje alatt több kínos ügybe is bonyolódott: egy beszédében például szidalmazta a román munkavállalókat, amelyért a heves bírálatok után elnézést kért, majd egy pártszponzorációs-botrány tépázta meg amúgy is egyre kisebb népszerűségért, amelyben pártja állítólag pénzt kapott a miniszterelnökkel való beszélgetésekért. További ilyen kellemetlenséget jelentett az ellenzéki jelölt, Hannelore Kraft utáni állítólagos kémkedés valamint a kormányzati és párton belüli munka állítólagos ötvözése is.

Merkelnek nem csak ellenségei voltak: a folytatásból kiderül, kik állnak mellette.

Bizalmasok

Az eddigi impozáns lista alapján azt hihetnénk, hogy csak Merkel ellenfelei távoztak a politikai életből, ez azonban így túlzás lenne: Dieter Althaus, Thüringia miniszterelnökének lemondásával a kancellár 2009-ben fontos bizalmasát vesztette el. Althaus, akinek politikai atyja Bernhard Vogel volt, és akit 2003-ban a miniszterelnöki székben követett, szövetségi szinten is „nagy reménységnek” számított. 2009-ben azonban a sikeres politikus Ausztriában síbalesetet okozott, amelynek során egy négygyerekes családanya életét vesztette. Az osztrák bíróság bűnösnek ítéli a politikust, és bár Althaus a baleset után visszatért a politikába, a választási kampányban azzal vádolták, hogy eszközként használja a tragikus esetet. Althaus, miután a CDU tartományi választásokon nem tudta megszerezni a többséget, az SPD pedig közölte, hogy csak a miniszterelnök távozása után hajlandó koalícióban gondolkodni, a magángazdaságba váltott.

Michael Glos, a CSU politikusa korára és hiányos motivációjára való hivatkozással szintén 2009-ben lépett vissza gazdasági miniszteri tisztségéből, azonban először sem Horst Seehofer a CSU-elnöke, sem Merkel nem akarták elfogadni a lemondását. A visszalépés hátterében állítólag az állt, hogy Glos úgy érezte, a kancellár már nem hallgat rá eléggé, és azt éreztette vele, hogy nincs meggyőződve a gazdasági tárca irányításához való kompetenciájáról. Glos emellett úgy vélte, hogy sokszor hiányzott a párton belüli szolidaritás irányában. Merkel tekintélyét természetesen kellemetlenül érintette az, hogy gazdasági minisztere a gazdasági világválság kellős közepén lemond. A gazdasági minisztert éppen az a Karl-Theodor zu Guttenberg váltotta, aki a közelmúltban vesztette hitelét és pozícióját a már tárgyalt plágium-botrányban.

Wikileaks és Merkel

A 2010. novemberi, Wikileaks-táviratok alapján készült Spiegel cikk, amelyben a legtöbb német vezető politikus szóba kerül, természetesen a kancellárról is ír. Érdekes az amerikaiak véleménye Merkelről – egy 2009-es kiszivárogtatott elemzés szerint Merkel „módszeres, racionális és pragmatikus”, nyomás alatt „kitartóan” cselekszik, „de kerüli a kockázatot és ritkán kreatív”. Az amerikaiak ezen kívül megállapítják, hogy a kancellár a nemzetközi diplomáciát főként abból a szemszögből szemléli, hogy abból milyen belpolitikai profitot tud realizálni. Az elemzés szerint Merkel „kerüli, hogy agresszív politikai vitákban síkra szálljon. Olyankor inkább a háttérben marad, amíg egyértelműek az erőviszonyok, majd utána megpróbálja a vitát az általa kívánt irányba terelni”. Belső beszámolókban a kancellárt Angela „Teflon” Merkelnek nevezik, mert semmi nem tapad meg rajta és sok minden lesiklik róla – áll a Spiegel cikkében.

További elemzések szerint Merkel kancellársága három fázisra osztható fel: az első fázisban, megválasztása és hatalomátvétel után Merkel népszerűsége „sztratoszférikus magasságokban” van, a németek pedig szeretik kancellárjuk nyugodtságát. Merkel „irigylésre méltó erős pozícióban van, mind otthon, mind az EU-ban. De tudja azt, hogy ez az erő főleg a vele szembenállók gyengeségéből vezethető le”. A második fázist a nagykoalíciós kijózanodás fázisaként írják le az amerikai diplomaták, a kancellárság ekkor már nem kellemes. A nagykoalíciót egy olyan párként írják le, amely „gyűlöli egymást, de a gyerekek érdekében együtt marad”. Az elemzés szerint a legaggályosabb a harmadik fázis, amely az – akkor száz napos – kereszténydemokrata-liberális koalíció esetében semmit nem lehet érezni az erős kormányzásból. „Ironikus módon Merkel kancellár lerázta a nagykoalíció terhét, azért hogy most egy FDP-CSU kettős terhével legyen sújtva” – áll a Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai üzenetben. A kancellár „be van szorítva az FDP, akinek be kell tartania választási ígéreteit, és a CSU közé, amelynek az FDP-vel való ellenségeskedés és belső problémák vonják el a figyelmét”.

Azokon a politikusokon túl, akik bukásánál vagy visszavonulásánál egyértelműen látszik Angela Merkel „keze munkája”, kérdés az, hogy a párton belüli erős és befolyásos tagok lemorzsolódása valóban kedvez-e a kancellárnak. A 2010-es tartományi miniszterelnöki visszalépések kapcsán a német sajtóban és elemzésekben sok helyütt olvasható a történések olyan magyarázata, miszerint a kancellár körüli politikusok megelégelték Merkel vezetési stílusát és politikáját. Természetesen felvetődik az a kérdés is, hogy vajon Merkel mennyire jár jól azzal, hogy ennyire felhígult körülötte a párt és hogy – például a tartományi választások kampányainak kapcsán – nem fognak-e hiányozni a CDU népszerű, nagy múltú politikusai. A téma másik érdekessége az, hogy Merkel körül – a férfiak térvesztésével párhuzamosan – egyre több nő kerül a hatalmi csúcspozíciókba, gondoljuk csak Anette Schavan oktatás és kutatásügyi, Ilse Aigner élelmiszerügyi, mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi vagy a fiatal Kristina Schröder családügyi miniszterre. A második Merkel-kabinet további hölgytagja Ursula von der Leyen szociális és munkaügyi miniszter, akinek a neve a 2010-es államfő-választás során mint állítólagos potenciális jelölt is felmerült. A kancellár napokig nem tett a média találgatása ellen, ahol persze megjelentek azon spekulációk is, miszerint Merkel von der Leyen-től félti hatalmát és ezzel kívánja miniszterét „parkolópályára” küldeni. A kancellár azonban, mint tudjuk nem így döntött – a hétgyermekes családanya von der Leyen maradt miniszteri bársonyszékében – és ha Merkel is úgy akarja, még egy jó darabig ott is marad.