Totojázik a Nyugat a líbiai beavatkozással

A kérdés, hogy a nyugati hatalmak beavatkozzanak-e Líbiában, kétségkívül bonyolult humanitárius, nemzetközi jogi, etikai, politikai és hadászati dimenziókkal rendelkezik, ám a hezitálás és az idő múlása csak felbátoríthatja Moammer Kadhafi ezredest.

A birodalom visszavág: a lázadók egyre inkább visszaszorulnak a Líbia keleti részén fekvő Benghazi városába. A kibontakozó líbiai és arab-muszlim konszenzus ellenére a Biztonsági Tanács megosztottsága, az amerikai politika dilemmái, és az EU tagállamok eltérő álláspontja egyelőre kérdésessé teszi a további, konkrét lépéseket Kadhafi és rendszere ellen, amely az elmúlt napokban mintegy kétszáz kilométerrel lökte vissza a felkelők csapatait, és lassan megkezdi az ellenállók Benghazi előtti utolsó állása, Ajdabiya ostromát.

A The Guardian brit lap tudni véli, hogy az időből vészesen kifutó líbiai felkelők Nemzeti Tanácsának szóvivője, Mustafa Gheriani hétfőn a Moammer Kadhafi elleni korlátozott katonai fellépésre kérte a nyugati hatalmakat, mielőtt a kormányhoz hű erők elérik főhadiszállásukat Benghaziban. Az Arab Liga pedig, miután már korábban felfüggesztették Líbia tagságát a szervezetben, a hétvégén felsorakozott az Öböl Menti Együttműködési Tanács mögé, amely már a múlt héten a repüléstilalmi övezet azonnali bevezetését szorgalmazta. Vagyis, úgy tűnik, hogy a líbiaiak, és az arabok a maguk részéről, állást foglaltak a kérdésben. De mi lesz a Nyugattal?

Nagy-Britannia és Franciaország a felkelők megsegítése mellett áll, ám ezzel nem mindenki van így, sem Európában, sem a NATO-n belül, sem világszerte. Olaszország és Németország igen hűvösnek mutatkozik, az Egyesült Államok tartózkodó, Törökország erősen ellenzi a repüléstilalmi övezet felállítását, Oroszország és Kína szintén. 

Ruandától Irakon át Líbiáig

A legtöbb politikus, gondolkodó és elemző egyetért abban, hogy a Ruandában, Bosznia-Hercegovinában, és Koszovóban történt etnikai tisztogatások, népirtások lidércfényében a nemzetközi közösség kötelessége a civilek védelme világszerte. Abban is, hogy Kadhafi az elmúlt hetekben, emberiség elleni bűncselekményeivel átlépett egy vonalat, és ugyanakkor abban is, hogy bármilyen beavatkozásnak – legyen az humanitárius, politikai, vagy katonai – a líbiai nép hiteles és mértékadó képviselőinek kérésére, a lehető legnagyobb támogatás mellett, különösen az arab-muszlim-afrikai világ zöld jelzésével, a nemzetközi joggal összhangban kellene történnie, adott esetben az ENSZ illetve a Biztonsági Tanács felhatalmazásával.

A líbiai kérés, úgy tűnik, adott. Az Arab Liga, az Öböl Menti Együttműködési Tanács és az Iszlám Konferencia az elmúlt napokban áldását adta a repüléstilalmi övezet életbe léptetésére, még ha Algéria – amelynek vezetése alkalmasint „egy követ fúj” Kadhafival – vonakodik is. Az afrikai konszenzusra várni – annak ismeretében, hogy korábban Ruanda, Szomália, Zimbabwe, vagy jelenleg Elefántcsontpart történései kapcsán sem „álltak a helyzet magaslatán”, lehet, hogy nem jó ötlet: Elefántcsontpart kvázi két részre szakadt, amelyben az afrikai nyomás ellenére sem sikerült kieszközölni Laurent Gbagbo távozását.

Ami az ENSZ-et illeti, érdemes odafigyelni két ellentétes tanulsággal járó precedensre. Egyrészt, hogy az elmúlt két évtized egyik legnagyobb baklövése a ruandai népirtás megakadályozásának elmulasztása volt, amely később hozzájárult ahhoz, hogy az ENSZ Közgyűlése 2005-ben nagy többséggel jóváhagyta a kanadai, intervenció és állami szuverenitás kérdését vizsgáló nemzetközi bizottság (ICISS) azon alapelveit, amelyek jogszerűnek ítélik a katonai beavatkozást olyan rendkívüli helyzetben és végső esetben, amikor egy állam szándékos tevékenysége vagy cselekvési képtelensége következtében állampolgárai élete nagymértékben veszélybe kerül. A másik lecke a nemzetközi közösség számára: Irak. Az Egyesült Államok és szövetségesei egyoldalú, militáns 2003-as iraki offenzíváját kísérő vérontás, humanitárius katasztrófa és káosz köztudott. Továbbá, világossá vált, hogy egy hasonló, egyoldalú akció nemcsak törvénytelen, de egyre inkább etikátlan is. 

Obama dilemmája

A nemzetközi jog sajátos, Bush-i értelmezése az elmúlt években, Barack Obama választások előtti retorikája, és az arab világ előtt tett ígéretei, vagyis, hogy új alapokra helyezi az Egyesült Államok és az iszlám világ kapcsolatait, szakítva elődje „előbb ütünk, aztán vagy kérdezünk, vagy nem” (de előtte semmiképpen, főleg nem az ENSZ-t) politikájával, és George W. Bush nemzetközi közösséggel szemben megütött „világcsendőri pertujával”, sokak szerint hiteltelenné tenné az elnököt egy nemzetközi akcióban való amerikai részvétel esetén. Hasonlóan, a korábbi szemhunyás Kadhafi negyvenéves rémuralma felett, a közel-keleti politika hagyományos kettős mércéje sokak szemében erkölcstelenné és képmutatóvá tenné az amerikai beavatkozást.

Ezen felül, az évszázados kolonialista hagyományok és neo-imperialista törekvések felújításának, és a világ legtisztábbjának számító líbiai kőolaj megszerzésének vádja erkölcsi és kommunikációs muníciót adna nemcsak Kadhafi kezébe, de az arab világ más vezetői számára, például a jemeni elnök számára is.

A katonai beavatkozás emellett, bár az erőviszonyokat ismerve borítékolhatóan sikeres lenne, de nem biztos, hogy nem okozna több áldozatot a líbiai népnek, mint a jelenlegi helyzet – az ellenzők szerint. És azt sem tudni, hogy a felkelők felfegyverzése nem hozna-e létre idővel az afganisztáni tálib rendszerhez hasonló, veszélyes Frankensteint.

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy egy újabb katonai akció – főleg, hogy az USA alig van túl afganisztáni és iraki háborúin – a tizennégy trillió dolláros államadóssággal küszködő (és pénzügyi összeomlás előtt álló?) ország számára újabb súlyos teher lenne. Még Obama legvérmesebb, Teapárti ellenfelei is belátják – bár hagyományosan az államadósság növelése ellen kampányolnak -, egy újabb katonai konfliktust inkább hitelből finanszíroznák, mint az adófizetőkre kirótt adóbevételekből, ahogy Rosenbluth és Ferejohn politológusok március 2-án, az Al Jazeera honlapján megjelent tanulmánya rámutat.   

A másik oldalról ott van a morális alap: az emberi jogi kérdések, a fokozódó vérontás, a már említett ruandai, koszovói precendensek (a koszovói sikere – szárazföldi akció nélkül, és az elmulasztott ruandai beavatkozás traumája, amely állítólag máig Obama demokrata elődjének, Clintonnak leginkább megbánt hivatali döntése!). A hírszerzés jelentései, hogy Kadhafinak esze ágában sincs megállni, amíg erre nem kényszerítik, és a felelősség, hogy a líbiai események tragikus végjátéka elriaszthatná a többi arab ország lakosságát a forradalmaktól, megállítva az eddigi hullámot.

Az elnök és védelmi minisztere, Robert Gates azonban egyelőre tartózkodó. Lehet, hogy Obama és a Nyugat a Bush-káddal együtt kiönti az emberi jogi gyereket is, és akkor sem lép, amikor kellene?  Kadhafi tudja jól, hogy milyen nemzetközi jogi és etikai összefüggései vannak az eseményeknek, és a nemzetközi hezitálást érzékelve kockáztat. Folytatja ámokfutását, és már a Benghazi előtti utolsó nagyobb településnél jár.