Következő megálló: Lampedusa – végállomás: EU?

Kevesebb, mint két hónap alatt közel 5500-an szálltak partra az olasz Lampedusa szigetén. A zömében Tunéziából és Egyiptomból érkező menekültek hatalmas kihívást jelentenek a mediterrán országnak, hiszen lassan nem csak a sziget, de az egész ország menekülttáborai megtelnek, az áradatnak pedig még közel sincs vége. Hova mennek tovább ezek az emberek, ha Olaszország már kitette a „megtelt” táblát? És vajon milyen segítségre számíthatnak az EU-tól?

Lampedusa Olaszország legdélebben fekvő szigete, amely inkább Afrikához, vagyis a tunéziai partokhoz van közel, mint az olasz csizmához. Nem véletlen tehát, hogy az Afrikából érkező illegális bevándorlók számára ez az első állomás az új élet felé vezető úton. Az idei, zömében tunéziai menekültekből álló áradat ugyanis nem az első eset a kis sziget történetében. 2009-ben nagy nemzetközi visszhangot keltett, amikor líbiai és szub-szaharai afrikai menekültek tömkelegét fordították vissza az olasz hatóságok Afrika partjai felé. Az ott maradtak közel 75%-a kért politikai vagy humanitárius menekült státuszt, ezek mintegy fele meg is kapta.

Most viszont a helyzet sokkal súlyosabbnak tűnik. Az év elejei tunéziai zavargások, majd Ben Ali elnök hatalmának megdöntése nyomán szinte óránként kötnek ki észak-afrikai menekültekkel megrakott csónakok Lampedusa partjainál. Olaszország humanitárius vészhelyzetet jelentett be és egy száz euró összegű segélyt kért az Európai Uniótól, hogy gondoskodni tudjon a beáramló menekültáradatról. Roberto Maroni, olasz belügyminiszter, miután elmarasztalta az EU-t lassú reakciójáért, az állam- és kormányfők egy rendkívüli ülésének összehívását szorgalmazta. Bár Cecilia Malmström, az EU belügyekért felelős biztosa tagadta a vádakat, február közepén a strasbourgi plenáris ülésen tett nyilatkozatában közös felelősségvállalásra szólította fel a tagállamokat. Hiszen a közös schengeni határok pont arról szólnak, hogy az EU peremén lévő államok gondoskodnak az egész térség biztonságáról, így mindenki közös érdeke, hogy pl. Olaszországba (és onnan tovább más tagállamokba) ne áramoljanak be kontrollálatlanul menekültek. Nem beszélve arról, hogy a frissen érkezett tunéziaiak nagy része a volt gyarmattartó, Franciaország felé tervezi venni az irányt.

Az elmúlt hetekben partraszálló tunéziaiak többsége gazdasági menekült, nem pedig olyan migráns, aki nemzetközi menekültstátuszra szorulna. Ennek ellenére az olasz hatóságok ígéretet tettek arra, hogy minden menekültkérelmet meg fognak vizsgálni. Az EU egyelőre a FRONTEX határőrizeti ügynökség szakértőinek a helyszínre küldésével igyekszik kivenni részét a rendkívüli helyzet orvoslásából: a február közepén Olaszországba küldött két FRONTEX szakértő feladata megállapítani, hogy az olasz hatóságoknak mennyi EU-s határvédőre van szükségük. Ez a második olyan eset, amikor EU-s határvédőkre lesz szükség, november óta, amikor is kétszáz határőrt küldtek a tagállamok a görög-török határra, a bevándorló áramlat feltartóztatására.   

A másik oldalon a tunéziai hatóságokkal való együttműködés azonban nem megy éppen simán. Az észak-afrikai ország rendőrsége határozottan elutasította, hogy olasz erők állomásozzanak az országban, melyek segíthettek volna megakadályozni, hogy a kivándorolni vágyók hajóra szállhassanak. Annyiban azonban sikerült megállapodni, hogy olasz technikai és pénzügyi segítséggel a tunéziaiak megerősített határvédelmet fognak felállítani. Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője tunéziai látogatása során elmondta, az arab ország számíthat az EU segítségére – a Bizottság egy mintegy €17 milliós, azonnal hozzáférhető rendkívüli segélyt bocsát az észak-afrikai ország rendelkezésére. Kérdés azonban, hogy ez a segítség mennyire lesz elég, mennyire lesz képes visszatartani a jobb élet reményében Európába vándorló tömegeket?