Mire képes a szaúdi kőolaj?

A Közel-Keletet megbolygató felkelés-hullám nyomán az olajárak az elmúlt hetekben drasztikusan megugrottak, és több alkalommal 100 dollár/hordó fölé kúsztak. Az árakat tekintve azonban az OPEC-en belül is eltérnek az álláspontok és félő, hogy ha Szaúd-Arábia és az Öböl-menti államok felhagynak eddigi politikájukkal és felsorakoznak Venezuela, Irán illetve Líbia mögé, akkor további jelentős növekedésnek lehetünk majd tanúi.

Az iráni energiaügyi miniszter, Maszúd Mirkázemi már január folyamán bejelentette, hogy állama támogatja a Líbia és Venezuela által képviselt álláspontot, miszerint az OPEC-nek nem szükséges növelnie kitermelését, amíg az olajárak a jelenlegi szinten állnak – sőt azt is hozzátette, hogy még egy 120 dollár/hordós árat is elfogadhatónak tartanának. Az OPEC soros elnökségét ellátó Irán továbbá azt is hangsúlyozta, hogy ezzel többségi véleményt képvisel az OPEC tagállamai között, hiszen ez idáig egyik tagállam sem nyújtott be igényt egy rendkívüli ülés összehívására. A soron következő OPEC-csúcs ugyanis csak júniusban esedékes, és ezek alapján leghamarabb nyáron kerülhet sor olyan kérdések megvitatására, mint a kitermelés kollektív növelése, mellyel jelentősen mérsékelni lehetne az olajárakat. (Az olajárak kapcsán az is megjegyzendő, hogy ez a 100 dollár körüli ár nem jelent abszolút csúcsot, a rekordot ugyanis a 2008 folyamán 147 dollár/hordóra emelkedő árak jelentették.)

Az OPEC-et 1960-ban alapította Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia és Venezuela. Azóta csatlakozott a szervezethez Katar, Indonézia (2009 januárja óta felfüggesztette tagságát), Líbia, az Egyesült Arab Emirátusok, Algéria, Nigéria, Ecuador, Angola és Gabon. A szervezet központja Bécsben található, a tagországok évente kétszer üléseznek, és legfőbb céljuk energiastratégiáik összehangolása, ésszerű és stabil olajárak biztosítása – a fogyasztók és a termelők érdekeinek szem előtt tartásával.

Jelenleg a világkitermelés 44%-át adják, és a kőolajtartalékok 79%-a van a kezükben. A tartalékok tekintetében a három legmeghatározóbb tag: Szaúd-Arábia (264 milliárd hordó), Venezuela (211 milliárd hordó – melynek jelentős része a nemrégiben felfedezett úgynevezett homokolaj) és Irak (143 milliárd hordó – az iraki készletek felmérése azonban napjainkban is zajlik, folyamatosan növekszik a bizonyított tartalékok mennyisége és egyes becslések szerint akár 200-400 milliárd hordónyi kőolaj is lapulhat az iraki területek alatt). A kitermelés mennyiségét tekintve a három legmeghatározóbb tag: Szaúd-Arábia (9,8 millió hordó/nap), Irán (4,2 millió hordó/nap), Egyesült Arab Emirátusok (2,8 millió hordó/nap). (A számok 2009-es évi átlagot mutatnak, az Egyesült Államok Energiaügyi Hivatalának adatai alapján.)

Az olajárak ideális szintjét illetően, az olajkartell „héjáival” szemben Szaúd-Arábia – a szervezet olajóriása, mind a kitermelés, mind pedig a tartalékok tekintetében – illetve az Öböl-menti államok merőben más álláspontot képviselnek. Véleményük szerint ugyanis egy 70-80 dollár körüli ár az, ami a legmegfelelőbb a termelőknek és a fogyasztóknak egyaránt. A szaúdi energiaügyi miniszter, Ali al-Naími még hetekkel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy ha az árak meghaladják a 100 dollárt, akkor mindenképp szükségesnek tartja egy rendkívüli ülés összehívását. Ez azonban ez idáig nem történt meg, habár február 22-én kuvaiti források szintén úgy nyilatkoztak, hogy a „mérsékelt” OPEC-tagok egy ilyen ülés összehívására készülnek. Az olajárak alacsonyan tartását illetően, Szaúd-Arábia, Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok elsősorban arra hivatkozik, hogy egy 70-80 dollár körüli ár teljesen ideális arra, hogy a termelők új beruházásokat végezzenek és fejlesszék infrastruktúrájukat, míg a fogyasztói oldalon ez az ár ideális a gazdasági világválságból éppen kilábaló gazdaságok feltámasztásához.

A válságot megelőzően Líbia nagyjából 1,6 millió hordónyi olajat termelt naponta, ami a világtermelés 2%-át jelentette. Ennek túlnyomó többsége az európai finomítókba került – mindenekelőtt Olaszországba. Jelenleg azonban senki sem tudja pontosan megmondani, hogy a válság kitörése óta ennek a kitermelésnek hány százalékát produkálja Líbia. A felkelések miatt ugyanis több vállalat teljesen leállította termelését, és kimenekítette alkalmazottait – mindez még a legmérsékeltebb becslések szerint is legalább felére csökkentette a kitermelés mértékét. Ennek tükrében itt nagyjából a világtermelés 1%-áról beszélhetünk, ami ugyan számottevő mennyiség, de globális szinten önmagában messze nem olyan katasztrofális. Hatása azonban mégsem hagyható figyelmen kívül. Európa szempontjából ugyanis félő, hogy ezek a kutak esetleg hosszú távon esnek ki a termelésből, és így új források után kell majd nézni. Ráadásul ennél jóval aggasztóbb a gondolat, hogy mi lesz, ha a tüntetéshullám átterjed az olajkitermelés szempontjából kulcsfontosságú Öböl-menti államokra, ott is hasonló felfordulásokat okozva.

Szaúd-Arábia februárban több alkalommal tett ígéretet az Egyesült Államoknak és Európának is, hogy a líbiai olaj kiesését saját termelésének növelésével fogja pótolni, ezzel mérsékelendő az olajárak növekedését. Ennek jegyében a szaúdi kitermelés nagyjából 8-9%-kal növekedett az elmúlt pár hétben. Ezáltal jelenleg több mint 9 millió hordó/napi szinten áll, és a világkitermelés 12%-át adja. Ez a növekedés pedig több mint elég ahhoz, hogy fedezze a Líbia miatt kieső forrásokat, ráadásul energiaügyi szakértők szerint jelentősen megnyugtatta a piacot, és a körülményekhez képest mérsékelte az olajárakat is. Európa szempontjából ugyanakkor megjegyzendő, hogy mindez mégsem jelent túl sok vigaszt. A líbiai olaj ugyanis a világ egyik legtisztább kőolaja, nagyon alacsony kéntartalommal; ezzel szemben a szaúdi olajnak magas a kéntartalma, ezért az alacsony kéntartalmú olajra specializálódott európai finomítók többsége nem tud mit kezdeni a szaúdi forrásokkal.

Ami a kérdés kapcsán érdekes lehet még, hogy Szaúd-Arábia vajon miért nem aknázza ki a magas olajárak keltette lehetőségeket, miért törekszik arra, hogy visszanyomja az árakat, és vajon mindez meddig tartható fenn. Ennek kapcsán egyrészt megemlítendő az a gazdasági megfontolás, hogy ha a magas olajárak miatt a világ újra recesszióba süllyed, akkor az olajárak meredeken visszaesnének, jelentősen csökkenne a kereslet, és mindez hosszú távon sokkal több kieséssel járna, mint a jelenlegi magas és egy mérsékeltebb ár közötti különbözet. Másrészt a szaúdi befolyás egyik alappillére, hogy a világ olajóriásaként jelenik meg a nemzetközi piacon, mely egyrészt azt jelenti, hogy megbízható partner, másrészt pedig „rendet tart” az OPEC-en belül, melynek hagyományosan a legmeghatározóbb tagja. Amennyiben azonban visszaélne hatalmával, a fogyasztók más kitermelőkkel fűznék szorosabbra kapcsolataikat, újabb lendületet kapna az energiaügyi diverzifikáció és az alternatív energiaforrások kiaknázása – melyek mindegyike a szaúdi hatalom gyengüléséhez vezetne hosszú távon.

A jövőt illetően mindenképp bíztató, hogy a felkelések egyelőre egyáltalán nem fenyegetik a szaúdi állam stabilitását, és számos Közel-Kelet szakértő úgy látja, hogy egy demokratikus átmenetben a szaúdi dominó lenne az egyik utolsó, amely eldőlne a térségben. A Közel-Kelet legkonzervatívabb államában ugyanis a király család hatalma egyelőre megkérdőjelezhetetlen, ráadásul Abdulláh király uralkodása alatt megjelentek a felülről vezényelt mérsékelt demokratikus reformok is, melyek szintén a jelenlegi tüntetések átterjedésével szemben hatnak. A kőolajipart tekintve, szintén bíztató, hogy a térség legfejlettebb kitermelői infrastruktúrájával rendelkező állama képes akár napi 12 millió hordónyi kőolaj kitermelésére is, éppen ezért egyelőre megvan a potenciálja arra, hogy egy esetleges újabb kitermelő kiesését is tudja még pótolni a világpiacon. Ráadásul az imént felsorolt okok miatt paradox módon a szaúdiak érdekeit leginkább az szolgálja, ha azonnal és határozottan reagál a jelenlegi válságra, és mindent megtesz az olajárak mérsékléséért. Egyelőre Rijád is ezen az állásponton áll, és látva a környező kis országok támogatását, valószínűsíthető, hogy a közel jövőben tényleg megrendezésre kerülhet a sokat emlegetett rendkívüli OPEC-csúcs. Az OPEC-nek ugyanis jelenleg egyedülálló alkalma nyílt arra, hogy megmutassa, hogy mennyire támogatja a világgazdaság helyreállítását; vagy pedig saját anyagi érdekeit szem előtt tartva mennyiben hajlandó kockáztatni a világgazdaság recesszióba való visszacsúszását.