Ezért fog elbukni az Európai Unió?

For English, please go to Page 2.

Az akadémikusoknak, újságíróknak és politológusoknak annyi ötlete van azzal kapcsolatban, hogy milyen kihívások várnak az Európai Unióra a 21. században, mint ahány perspektívája van bármely globális válságnak. Ez részben az európai integrációra való törekvéseknek köszönhető, másrészt pedig annak, hogy Európa problémái a 21. század eleje óta sokkal globálisabbá váltak. Mindenesetre a legnagyobb kihívás, amin Európának felül kell emelkednie, hogy hogyan alkosson egy integrált, működőképes egységet. Ez a problémakör megnehezíti más krízisek megoldását, például a menekültügyi helyzet és a terrorcselekmények kapcsán. Ha Európának sikerül leküzdeni utóbbi akadályokat, azzal potenciális utat mutat más országoknak a jövőben, hogy miként küzdjek le a hasonló válságokat.

A második világháború vége óta, hála számos európai politikusnak elindult és halad az európai integráció folyamata, melynek köszönhetően sokan bíznak az EU jövőbeli jelentős szerepében a globális színtéren. Ám amennyi remény fűződik ehhez, legalább annyi globális probléma vár megvitatásra. Néhányan úgy hiszik, hogy az EU a világ legnagyobb reménysége a klímaváltozás elleni küzdelemben. Néhányan bizonyítékként tekintenek az EU-ra, hogy megvalósítható a békés nemzetközi együttműködés, és lehetséges regionális kormányzati struktúrákat kialakítani, akár csak prototípusként is. Többen úgy vélik, hogy az Európai Unió sokkal jóindulatúbb globális őrzője a békének, mint az Egyesült Államok. Olyan intézményként tekintenek rá, amely rendelkezik a kellő felelősséggel és képességgel, hogy prioritásának tekintse a globális béke és fejlődés elősegítését. Sokan úgy gondolják, hogy mivel az USA inkább Kelet felé fordul mostanában, így az EU-nak jelentősebb szerepe lesz a NATO-ban. Szükségképpen kész lesz felnőni a feladathoz, és szembenézni a biztonsági fenyegetésekkel, melyek a Közel-Kelet és Oroszország felől érkeznek.

A cinikusabbak úgy vélik, hogy az integrált Európa, mint intézmény, bukásra van ítélve, különösen a 2008-as pénzügyi válságnak, illetve a jelenleg migrációs krízis kapcsán fennálló tehetetlenségnek és egyet nem értésnek köszönhetően. Fenyegetheti Európát Kína, Oroszország, India és Brazília felemelkedése? Vagy a legjelentősebb fenyegetés belülről érkezik és az európai integrációt célozza? Ebbe a témakörbe tartozik az integráció csökkenő népszerűsége, illetve a potenciális görög és brit kiválás az EU-ból.

Mit jelent az Iszlám Állam által Párizsban elkövetett merényletek fenyegetése? A támadások vajon azt a célt szolgálták, hogy elpusztítsák az európai intézmények által védelmezett civil jogokat és az emberek szabad mozgásának jogát, ahogy a kormányok küszködnek miként óvják meg állampolgáraikat? A világ eseményeinek jövőjére, illetve a jövőbeli globális erőviszonyokra vonatkozó kérdésekre a válaszok mind az európai integráció jövőjétől függenek.

Bizonyos szemszögből az Európai Unió legnagyobb kihívásai nem különböznek más országok problémáitól: ezeknek is koherens válaszokat kell kidolgozniuk a terroristáktól érkező fenyegetésekre; lépéseket kell tenniük a klímaváltozás ügyében mielőtt túl késő lenne; stratégiát kell kidolgozniuk a migrációs problémákra, valamint a tradicionális gazdasági, politikai és társadalmi rendszereiket igazítaniuk kell a globalizáció által hozott változásokhoz. Az EU-nak azonban úgy kell szembenéznie ezekkel a nehézségekkel, hogy közben saját magát is definiálnia és építenie kell.

Természetesen egy állam sem tudja pontosan milyen globális szerepe lesz az elkövetkező években, azonban az biztos, hogy Európa igyekszik meghatározni saját globális érdekeit és szerepét, emellett pedig újradefiniálni identitását. Úgy tűnik az EU számára a legnagyobb kihívás, amellyel szembesülni fog, sokkal inkább elméleti lesz, mint gyakorlati: az EU felelős saját funkciójának meghatározásáért. Ez a kihívás minden más nehézségnél (terrorizmus, migrációs hullám, gazdasági verseny) jelentősebben fogja meghatározni Európa szerepét a következő évtizedekben.

Habár az Egyesült Államok Európa legerősebb szövetségese és profitál a köztük fennálló biztonsági/védelmi és gazdasági partnerségből (például TTIP), sok amerikai osztja az euroszkeptikusok véleményét. Az az elképzelés, hogy Európa fenntarthatja a gazdasági fejlődést a monetáris unió megőrzése mellett (tekintve, hogy számos országban, melyek feladták monetáris politikájuk ellenőrzését magas munkanélküliség is jelen van) elképzelhetetlennek tűnik az USA politikai identitásában nevelkedettek számára. Nem tudják elképzelni, hogy az az Európai Unió, melynek tagállamai megosztottak a nemzeti szuverenitás és a központi irányítás mértékének megosztásában, miként tudnának valaha az USA-hoz hasonló politikai federációt kialakítani. Habár az európai integrációs projektnek nincs precedense sem mértékét, sem körülményeit illetően. Európa legnagyobb kihívása a 21. században saját globális szerepének meghatározása és megvalósítása lesz.

A fő kihívás mellett nincs hiány kisebb nehézségekben sem: a legutóbbi EP választásokon most volt a legalacsonyabb részvételi arány 1979 óta, sok országban nagy az érdektelenség, illetve máshol nagyon megnőtt az euroszkeptikus pártok támogatottsága. Kívülállóként még könnyebb következtetéseket levonni a kedvezőtlen Eurobarometer felmérésekből, méghozzá, hogy harmonikus integráció csak krízisek hiányában lenne megvalósítható a tagállamok között. Azok a tudósok, akik Kelet-Európát, illetve a Szovjetunió bukását követő rezsimváltásokat tanulmányozzák, azt mondják, hogy a politikai kultúrák nehezen alkalmazkodnak: demokráciát nem lehet egy éjszaka alatt létrehozni egy demokratikus alkotmánnyal mivel a politikai szocializáció és a demokratikus intézményekbe vetett bizalom generációk múlva alakul ki teljesen. Talán egy hasonló jelenség játszik szerepet az európai integráció esetében is. A növekvő politikai apátia és az EU-val szemben tanúsított bizalmatlanság az EU állampolgárok részéről talán csak a melléktermékei a politikai változásoknak.

Sokan bizakodók az EU jövőbeli kilátásaival kapcsolatban, tekintve, hogy a világ legnagyobb gazdasága, 500 millió állampolgárral rendelkezik, illetve élenjár a nemzetközi kapcsolatokban való együttműködés elősegítésében (amiért 2012-ben béke Nobel-díjat kapott). Habár különösen a történelem ezen pontján minden irányból nehézségekkel szembesül, ezek megoldhatóvá válnak amint sikerül leküzdenie a legnagyobb kihívást, méghozzá saját globális szerepének meghatározását. 

English version to follow on Page 2

• Crises seem to be threatening Europe from all directions because Europe’s perceived security interests have been expanding globally in the past two decades.
• The largest challenge that Europe will face in the coming years is not any one threat specifically but the challenging of crafting an identity for Europe on the global stage. 

Academics, journalists and political pundits have as many ideas about the challenges the European Union will face in the 21^st century as perspectives on every kind of global crisis. This is partially a result of the array of goals for European integration and partially the result of the fact that Europe’s problems have only grown more global in their scope since the start of the 21^st century. However, the key challenge Europe must overcome is the challenge of constructing themselves as an integrated, functional whole. This challenge adds to the difficulty of solving other threats such as the migration crisis or terror attacks but, if overcome, gives Europe the potential to change the way all countries manage crises in the future.

Because the project of European integration has proceeded thanks to the visions of various European statesmen since the end of WWII, there are as many hopes for the future role of the European Union on the global stage as there are global issues to discuss. Some believe that the EU is the world’s best hope for combating climate change. Some see the EU as proof of the possibility of peaceful international cooperation, a prototype institution for future regional governance structures. Some envision the EU as a more benevolent global policeman than the United States—an institution with the responsibility and ability to prioritize global peacemaking and development abroad. Many think that Europe will play a bigger role in NATO as the United States “pivots to the east”, and will by necessity, adapt to face perceived security threats from the Middle East and Russia. On the more cynical side, some see integrated Europe as an institution doomed to fail, especially after the 2008 financial crisis and in the midst of disagreements over how to address the stresses of the ongoing migration crisis. Will Europe perhaps be threatened by the rise of China, Russia, India and Brazil? Or do internal threats to the project of European integration itself pose the biggest threats (such as declining internal popularity, or the potential for a Grexit or Brexit)? And what about the threat looming after the ISIS-orchestrated attacks in Paris? Were the attacks an attempt on the part of this terrorist quasi-state to wreak havoc on Europe’s institutionally protected civil liberties and the free movement of people as governments scramble to reassure their citizens? The answers to questions about future world events and the future global balance of power depend on the future of European integration.

In some ways, the biggest challenges the EU will have to face in the near future do not differ from the challenges every country in the world will have to rise to meet—everywhere countries must develop a coherent response to threats from non-state actors like terrorists, address climate change before it is too late, respond to changing migration patterns and adapt to the stresses placed on traditional economic, political and social structures by the forces of globalization. Yet the EU must face all of these threats with the additional task of envisioning and building itself. Of course no state knows exactly what its global role will become in the years ahead, but Europe is working on defining its interests and role on the globe with a complexity less extreme than nation building yet much more arduous than the identity shift of an already-consolidated state. It seems as if the biggest challenge the EU will face in the coming century is more conceptual than concrete—Europe is responsible, as no other group of states in modern history has been, for determining its own function in the future. This challenge, above challenges like terrorism, migration or economic competition, stands to determine how Europe will fare in the coming decades.

Although the US is Europe’s most powerful ally and stands to gain from its ongoing defensive and economic partnership (for example, if the T-TIP deal goes through), many Americans espouse Euro-skeptical rhetoric without a second thought. The idea that Europe could sustain a full, post-2008 economic recovery while preserving their monetary union (with some states giving up their independence in monetary policy and facing widespread unemployment) is inconceivable to people socialized in the US political identity. In a country with a history that could be re-explained as the continuous conflict between states’ rights advocates and those in favor of centralizing power in the federal government, we cannot picture Europe succeeding at or desiring to become anything like a federation of united states. However, there is no precedent for the scale and circumstances of the European integration project. If we ascribe to a theory of international relations that emphasizes the role states play in constructing their own identities we can assert that integration is what states make of it—as possible or impossible as states believe it to be. The biggest challenge to Europe in the 21^st century will be to decide upon, and make a reality, its role on the global stage.

There is no shortage of smaller challenges within this large challenge—the most recent European Parliament elections saw the lowest turnout since 1979, many countries seem to exhibit “post-accession fatigue” and a number of “Euroskeptical” political parties have gained momentum across the continent. National governments have an easy scapegoat in Brussels and the political discourse is easily swayed to portray the EU as an undemocratic, bureaucracy-ridden monolith. It is even easier to scoff at increasingly unfavorable Eurobarometer polls as an outsider—to say that European Union member states are only fair-weather friends and that harmonious integration is only possible in the absence of crisis. However, scholars who study Eastern Europe and the effects of regime change after the fall of the Soviet Union assert that “political cultures” are slow to adapt—that democracy cannot be built overnight by the sudden imposition of a democratic constitution because political socialization and trust in democratic institutions take several generations to emerge. Perhaps a similar phenomenon plays a part in the story of European integration. Increasing political apathy and distrust of the European Union on the part of EU citizens may only be byproducts of the lag in the adaptation of political culture during major shifts in state organization and decision-making regimes.

Many are hopeful about the European Union’s future prospects—the EU is the world’s largest economy, is home to 500 million citizens and is a pioneer institution promoting cooperation in international relations (for which it won a Nobel Peace Prize in 2012). Although it may face, particularly at this moment in history, threats from all directions, these threats can be managed provided the challenge of envisioning and crafting the union’s role on the world stage is met.