Szíria: közeledni Oroszországhoz

Az orosz harci gép török hadsereg általi lelövése, a konkrét konfliktus következménye nélkül is veszélyes eszkalációs spirált eredményhezhet. Az eset tökéletesen beleilleszthető a szíriai polgárháború megváltozott dinamikája révén előállt külső hatalmak közt folyó proxy háború mintájába, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok és szövetségesei, másik oldalán Oroszország és partnerei állnak. 

A közvetlen tárgyalások és baráti kézfogások ellenére világosan kell látni, hogy a két tömb, és azok vezetői Szíriában (és sok más egyéb országban, kérdésben) valódi ellenségek. Az Egyesült Államok (és szövetségesei, köztük Törökország is) arra törekszik, hogy ellensúlyozza az orosz jelenlétet és az ebből következő nagyobb befolyást az országban, többek között a „mérsékelt” ellenzéknek juttatott megnövelt támogatások révén.

Moszkva szeptember 30-án megindított szíriai bombázása óta hatékonyabb együttműködést sürget Washingtonnal. Az Obama-adminisztráció azonban egyelőre nem kér a Putyinnal való szoros kooperációból.

Az elutasítás oka politikai és egyben morális is. Oroszország ukrajnai tevékenysége, a Krím megszállása, valamint az a tény, hogy Szíriában Moszkva egy olyan ember erősítése érdekében avatkozott be, aki naponta mészárolja le saját népét, kétségtelenül nélkülöz mindenféle morált és erkölcsöt. Ugyanakkor Washington céljainak – az ISIS felszámolása, a menekültáradat megállítása, a polgárháború befejezése és a konfliktus eszkalálódásának megakadályozása – érvényesülése érdekében Oroszországgal együtt kell működnie. 

A jelenlegi amerikai Szíria-politika abból a feltételezésből indul ki, – amelynek maga Barack Obama is hangot adott – hogy Oroszország valamilyen módon, valamikor úgy dönt majd, hogy „feladja” Bassár el-Aszad szíriai elnököt, ezzel megszüntetve a polgárháború lezárását leginkább megnehezítő tényezőt, és utat nyitva a hatékony tárgyalásoknak. 

Ez azonban rövid távon elképzelhetetlen, így új megközelítésre van szükség.

Washingtonnak és Moszkvának félre kell tennie Aszadot érintő nézeteltéréseit kétoldalú kapcsolataikban és a polgárháború lezárását célzó bécsi tárgyalásokon. Ez kvázi azt jelentené, hogy a jövőbeli szíriai vezetés összetételét tárgyalások útján, a szíriai szereplők határoznák meg, míg a külső hatalmak kizárólag közvetítő szerepet töltenének be. Az iráni-szaúdi ellentétek és a szíriai ellenzéki csoportok megosztottsága miatt ez természetesen nem jelentene azonnali sikert, de utat nyithat a megoldás felé, és a legjelentősebb törésvonalat szüntetné meg. 

Ezáltal pedig végre hatékonyan fókuszálhatnának arra a kérdésre, amelyben egyetértenek: az Iszlám Állam elleni harcra. Legjobb esetben a közös erőfeszítés hatására komoly sikereket érhetne el a nemzetközi közösség a terrorizmus elleni harcban, de legrosszabb esetben is utat nyitna a konfliktusban haderővel jelen lévő felek közti katonai, hírszerzési együttműködésnek és kommunikációnak, amellyel elkerülhetőek azok a felesleges konfliktusok, mint amilyen az orosz harci gép lelövése is volt.

Ez a fajta közeledés nem a gyengeség jele, az Egyesült Államok számára ezzel biztosítható legalább rövid távon stratégiai érdekeinek érvényesülése, illetve az esetleges kudarcok esetén is jobb, mint a jelenlegi Moszkvát ellensúlyozó stratégia, amely láthatjuk, hogy nem vezet sikerre és magában hordozza az eszkaláció veszélyét.