Szíria: Irán nélkül nem megy

Oroszország Bassár el-Aszad szír elnök melletti beavatkozása a szíriai polgárháborúba, és az ennek hatására megváltozott nyugati politika új lökést adott a konfliktus lezárását célzó diplomáciai kezdeményezéseknek. 

John Kerry amerikai, Szergej Lavrov orosz, Adel al-Jubeir szaúdi és Feridun Sinirlioglu török külügyminiszterek október 23-án, Bécsben találkoztak első alkalommal azóta, hogy Moszkva szeptember 30-án megindította légitámadásait Szíriában. A találkozó eredménytelenül, ugyanakkor „konstruktív légkörben” zajlott, és további tárgyalások előtt nyitja meg az utat a résztvevők szerint. 

Az amerikai külügyminiszter a tárgyalásokat követően elmondta, vannak nézeteltérések Bassár el-Aszad a politikai átmenetben játszott szerepét illetően, ugyanakkor épp elég közös alap is van a magas rangú, hatékony tárgyalások folytatására, köztük a közös érdek az egységes Szíria, illetve az Iszlám Állam felszámolása iránt. 

Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a bécsi találkozón elutasította és tévesnek nevezte azokat a pletykákat, miszerint Moszkva már dolgozott ki terveket Aszad távozásáról. „Ez nem igaz”, fogalmazott. Oroszország kitart Aszad mellett, és választások megtartását sürgeti, amelyen a szíriai népnek kell eldöntenie, hogy van-e helye az alavita elnöknek a hatalomban.

Lavrov továbbá hangsúlyozta, Iránnak is részt kell vennie a szíriai konfliktus megoldását célzó diplomáciai erőfeszítésekben. John Kerry ugyanakkor úgy fogalmazott, „Irán nem vesz részt a tárgyalásokon. Eljöhet az az idő, amikor leülünk Iránnal is, de jelenleg nem vagyunk még ezen a ponton.” A külügyminiszter azonban – némiképp mérsékelve álláspontját – nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy Irán részt vegyen a soron következő tárgyalásokon.

Nagyobb szükség van Iránra, mint valaha

A 2014 januári Genf-II konferencia kudarcot vallott, legfőképpen az Egyesült Államok és szövetségesei, illetve az Oroszország közti nézeteltérések miatt. A kudarcban továbbá szerepet játszott az is, hogy a nemzetközi közösség Iránt nem hívta meg a konferenciára, amelynek célja a szíriai konfliktus lezárása volt.

Az azóta eltelt több mint másfél év alatt azonban jelentős változások mentek végbe a térségben és a nemzetközi politikában. Egyfelől a szíriai polgárháború egyre jelentősebb terhet ró a világra mind a menekültválság, mind pedig az Iszlám Állam miatt, másfelől pedig a P5+1 és Irán között megkötött nukleáris megállapodás révén Irán végre kitörhet az évtizedek óta tartó nemzetközi elszigeteltségből. 

Továbbá az Iráni Iszlám Köztársaság kulcsfontosságú szereplője mind a szíriai, mind az iraki politikai életnek, amely még inkább felértékeli jelentőségét, és a diplomáciai erőfeszítésekben való részvételének szükségességét. 

A nukleáris megállapodás – az azt övező problémák és máig élő konfliktusforrások ellenére is – kiváló bizonyítéka annak, hogy egymással erősen bizalmatlan és mélyen ellenséges államok, a diplomáciai eszközök segítségével, tárgyalások útján képesek kompromisszumra jutni és egy mindenki számára előnyös egyezményt tető alá hozni.

Ez az, amire jelenleg Szíriában is szükség van. Kétségtelen, hogy egy jóval komplexebb kérdéssel áll szemben a nemzetközi közösség, de éppen a nukleáris tárgyalások eredményéből tanulva, Iránt nem szabad kihagyni a folyamatból.  

Ezzel Washingtonban is tisztában vannak, és feltehetőleg az amerikai vezetés hamarosan hivatalosan is arra a belátásra jut, hogy Iránnak helye van a Szíriát érintő tárgyalóasztalnál. Azonban Szaúd-Arábia, ha hosszútávon nem is, de bizonyos ideig képes lehet úgy alakítani az eseményeket, hogy Teheránnak még egy jó darabig ne lehessen beleszólása a szíriai rendezésbe. Jelen feszült körülmények között kétségtelenül nehéz elképzelni magas rangú iráni és szaúdi tisztségviselőket egyazon tárgyalóasztalnál. 

A véleménykülönbségek természetszerűleg fennállnak a felek között, egy platformra helyezve az Egyesült Államokat Törökországgal, Szaúd-Arábiával és a vezető nyugat-európai államokkal, szemben Oroszországgal és Iránnal. Éppen ezért lenne szükség egy, a nukleáris tárgyalásokéhoz hasonló tárgyalási modell kialakítására, amelyben a fennálló, Bassár el-Aszad jővőbeni szerepét illető problémás kérdések megvitathatók. 

Egy ilyen felállásból kihagyhatatlan az az Irán, amely vezető, jól képzett és tapasztalt parancsnokokkal, illetve számos katonával és egyéb támogató eszközökkel van jelen Szíriában, továbbá jelentős befolyással rendelkezik a szíriai elit körében. Nem beszélve arról, hogy Teherán a közel-keleti politikai folyamatok egyébként is meghatározó szereplőjévé lépett elő 2003-tól, majd a nukleáris megállapodás, illetve ennek végső implementálása után további források szabadulnak fel pozíciójának megerősítésére.

Irán sem jelent biztosítékot

Az iráni részvétel minden kétséget kizáróan javíthatja a megállapodás esélyeit. Ugyanakkor sajnos így sem jelenthető ki, hogy ez lenne a biztos recept a megoldásra.

Túl sok állam érdekelt Szíriában, amelyek érdekei azonban sok esetben jelentősen konkurálnak. Végeláthatatlan sorokat írhatnánk a releváns szereplők szíriai törekvéseiről és ezek más államok céljaiba való ütközéséről. Irán és Szaúd-Arábia kibékíthetetlen ellenfelek, egyikük az Aszad-rezsim támogatója, másikuk hallani sem akar az alavita elnökről; Szaúd-Arábia Washington legfőbb térségbeli szövetségese, miközben az Egyesült Államok a nukleáris megállapodás révén éppen normalizálni igyekszik kapcsolatát Teheránnal úgy, hogy Aszad politikai életben való szereplését hosszútávon kizártnak tekinti. Ebbe a képbe jön be Oroszország, amely szintén Aszad politikai pozíciójának megőrzésére törekszik, valamint alkupozícióba kíván jutni a Nyugattal szemben, megerősíteni közel-keleti jelenlétét, és leszámolni az Oroszország számára fenyegetést jelentő dzsihadistákkal. 

Oroszország Iránnal közös célokat követ, azonban a két szövetséges között is bőven húzódnak meg konfliktusok, amelyeknek egyik terepét éppen Szíria jelenti. Az orosz beavatkozás előtt a perzsa állam volt mondhatni a „kizárólagos” külső állam, amely jelentős befolyást gyakorolt az Aszad-rezsimre és tevékenységére. Oroszország ugyan támogatta Aszadot, közbenjárt annak érdekében, hogy az ENSZ BT-ben ne szülessen semmilyen, Szíriát érintő negatív döntés, de a főszerepet Irán játszotta jelentős pénzügyi és katonai támogatásával. Sokak szerint nem véletlen, hogy Moszkva megerősítette szíriai jelenlétét, amelynek többek között egyik célja éppen az lehetett, hogy erősítse az országban betöltött pozícióját, ezzel párhuzamosan csökkentve az iráni befolyást. E célt Vlagyimir Putyin talán el is érte, amelyet jól jelez Bassár el-Aszad – aki nem igazán utazott külföldre a polgárháború kitörése óta – moszkvai „köszönetlátogatása”.

Egy másik kényes terepet jelent a két fél viszonyában a nukleáris megállapodás és annak esetleges következményei. A szankciókkal sújtott Irán számára Oroszország fontos szövetségest jelentett mind gazdasági, mind politikai szempontból (orosz „védelem” az ENSZ-ben). A szankciók jövőbeli eltörlésével azonban könnyen változhat ez a felállás, miután várhatóan Iránnak kisebb szüksége lesz Moszkvára, kiváltképp gazdasági fronton. Az iráni olaj és földgáz komoly vetélytársa lehet az orosznak, valamint a befektetések területén Teherán feltehetőleg inkább a fejlettebb nyugati technológiát fogja igénybe venni. 

És ezen problémás kérdések csak egy apró töredékét jelentik a felek közti törésvonalaknak. 

Nagy kérdés továbbá az is, hogy Irán a nukleáris tárgyalások sikere révén kialakult, megerősödött pozícióját mire fogja felhasználni. Felelős hatalomként, konstruktívan hozzájárul a térség problémáinak megoldásához, akár vezető szerepet vállalva ebben vagy a megnövekedett erőforrásaiból sokkal inkább helyi szövetségesei fognak profitálni, tovább mélyítve egy-egy konfliktust rövid és hosszú távon is. 

Erre a kérdésre egyelőre nem tudhatjuk a választ, azonban az iráni belpolitikai csatározások, a mérsékelt pragmatisták és a konzervatívok, ultra-konzervatívok közti konfliktusok, illetve Khamenei ajatollah ebben betöltött szerepe az, amire érdemes figyelnünk. A Róháni és Zarif által fémjelzett mérsékelt vonal érte el a lakosság túlnyomó többsége által erősen támogatott nukleáris megállapodást, amelyet azonban a konzervatívok a végsőkig elutasítanak. Khamenei ajatollah, a Legfőbb Vezető áldását adta a „Nagy Sátánnal” való megegyezésre, ugyanakkor kénytelen lavírozni az iráni politikai erőcsoportok között annak érdekében, hogy fenntartsa a kényes egyensúlyt. Ez alapján pedig várhatóan „kárpótolnia” kell a reformerek „ellenfeleit”, nem véletlen az ajatollah erősen Nyugat- és főleg Amerika-ellenes nyilatkozatainak sokasága, amelyhez egyébként számos vezető iráni politikus is nevét adja.

A legfőbb törésvonal továbbra is a Bassár el-Aszadhoz való viszony. Egyelőre kevés esélyét látni annak, hogy Irán vagy Oroszország megfelelő utód nélkül cserbenhagyná hű szövetségesét. A kialakult tárgyalásos forma azonban hatékony lehet a viták rendezésére és a kompromisszumok meghozatalára. Ebben a modellben Irán és a nyugati hatalmak egyszer már jelentős sikert értek el. Miért ne fordulhatna elő ismét?