Mélyülő politikai válság iraki Kurdisztánban

Egyelőre nem hajlandó lemondani Maszúd Barzani, iraki Kurdisztán hazai és nemzetközi körökben egyaránt emblematikus (volt) elnöke, miután augusztus 20-án a korábban egyszer már parlamenti jóváhagyással meghosszabbított megbízatása hivatalosan lejárt. A családja révén a kormánypárton, illetve a kurd tárrsadalmon belül is jelentős befolyással rendelkező Barzani a válsághelyzetre hivatkozva utasítja el a választások kiírását, kritikusai szerint viszont a korrupció és nepotizmus révén illegitim módon próbál hatalmon maradni. Hogyan vált a dinamikusan fejlődő gazdaságával, hatékonyan működő demokratikus rendszerével egyre inkább az önállóság felé tartó „mintaállamból”, az USA talán legmegbízhatóbb térségbeli partneréből pénzügyileg és belpolitikailag instabil kormányzat az elmúlt években? Mindez milyen hatással lehet az Iszlám Állam elleni harcra, illetve Irak jövőjére? Ezekre a kérdésekre kíván támpontot nyújtani az alábbi írás. 

A kurd sikertörténet évtizede

Hosszú éveken keresztül a 2003-as amerikai inváziót követően felállított iraki föderális állam kormányzati bénultságának és gazdasági sikertelenségének ellenpéldájaként jelent meg a sajtóban és a szakirodalomban egyaránt a kurd etnikai többségű Erbil, Szulejmánijja és Dohuk tartományokból létrehozott Kurdisztáni Regionális Kormányzat. Az egymást érő bagdadi kormányválságok, illetve a kétségekkel teli biztonsági helyzet árnyékában a kurdok egyfajta „oázist” teremtettek a korábban évszázados háborúk dúlta északi térségben.

Miután az öbölháború folyományaként az USA politikai és anyagi támogatásával kialakult a mostani autonómia informális kerete, az új alkotmányban pedig a részleges önállóság konkrét jogosítványokkal és garanciákkal párosult, az erbili széhelyű régió relatív biztonságosságával, illetve kedvező gazdasági adottságaival látványos fejlődést tudott felmutatni. Nem csak a Bagdadhoz vezető híd szerepének hatékony betöltésével, hanem a jelentős méretű ásványkincslelőhelyek kiaknázására megkötött kitermelési szerződések révén is látszólag stabil gazdasági alapok teremtődtek. Fejlettség tekintetében Irakon belül egyértelműen a vezető régiók közé lépett elő.

A területileg is elkülönülő két rivális kurd párt, a Barzani-féle Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) és a Dzsalal Talabani későbbi iraki államfő vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) polgárháborús vetélkedésének véget vető 1997-es washingtoni egyezmény, majd az ezt követő, mintegy tíz éven át tartó konszolidációs folyamat pedig politikailag is működőképes „kvázi-állammá” tette a KRG-t, amely az amerikaiaknak nyújtott jelentős katonai segítségért cserébe viszonylagos önállóságra, ezzel együtt ugyanakkor az iraki föderális politikában is meghatározó szerepre tett szert. A kurdisztáni demokratikus rendszer pedig az arányos szavazati elvet követő, listás típusú választási rendszerével, valamint az etnikai kisebbségeknek és a nőknek juttatott, a térségben lényegében példa nélküli kvótás képviseletével a sokat kritizált iraki államépítés egyik legjelentősebb pozitív eredményét tudta felmutatni.

Törékeny egymásrautaltság – többszintű konfliktushelyzet

Mindezen pozitívumok és relatív előnyök sem tudták azonban feledtetni a régió szoros pénzügyi függőségét Bagdadtól. Noha eleinte úgy tűnt, hogy a 2007-től kezdve különböző kisebb-nagyobb multinacionális (kisebb részben helyi) vállalatoknak kiosztott szénhidrogén-kitermelési jogok hosszú távon biztosíthatják a kurdok önállósodási törekvéseinek gazdasági alapját, az iraki alkotmány bevételmegosztásról szóló részeinek eltérő értelmezéséből fakadóan Erbil tartósan kiszolgáltatott maradt az iraki belpolitikának. Az alaptörvény szerint ugyanis a KRG területén begyűjtött bevételeket automatikusan Bagdadba kell irányítani, ahonnan a lakosságaránynak megfelelő (hivatalosan 17 százaléknyi, a valóságban a két kormány aktuális egyezkedésétől függő) összeget utalnak vissza a kurdok számára. 

Bagdad még a kurdisztáni kitermelési szerződéseket is csak névlegesen (jogilag nem) ismeri el, az értékesítésben pedig egyértelműen a szövetségi állam értékesítési monopóliumának elvére hivatkozik. A kurdok nemzetközi piacokon történő közvetlen értékesítése – a szállítókapacitások szűkössége, illetve a Bagdad által kezdeményezett nemzetközi (elsősorbajn amerikai) nyomás miatt – eddig csak korlátozott mértékben valósult meg. A kőolaj kérdésén is túlhaladó (területi, költségvetési) viták pedig évről évre a központi költségvetés összeállítása és végrehajtása körül csúcsosodnak ki.

Az Iszlám Állam átfogó offenzíváját követően washingtoni közreműködéssel megkötött 2014-es megállapodás átmenetileg kompromisszumra késztette ugyan a két felet, a nézeteltérések azonban azóta is fennmaradtak. Az egyezség értelmében a kurdok beleegyeztek abba, hogy napi átlagosan 550 000 hordót adnak át az iraki állami olajtársaságnak, a SOMO-nak, amely cserébe havonta 1 milliárd dollár körüli összeget utal Erbil számlájára. A szerződés végrehajtása azonban alig négy hónappal a megkötés után, már idén márciusban megakadt, amikor a két fél kölcsönös nem teljesítésre hivatkozva jogi eljárást helyezett kilátásba a másikkal szemben, és a kőolaj értékesítésének joga körüli konfliktus azóta is a korábbi években megszokott koreográfiával zajlik. 

Iszlám Állam: lehetőség és teher

Óriási különbség azonban a megelőző évek kölcsönös fenyegetéseihez képest, hogy míg az Iszlám Állam 2014-es iraki térnyerésést megelőzően gyakorlatilag csak Törökország energetikai érdekeltségei tudták külsőleg befolyásolnia két kormányzati szint pozícióját, addig azóta a dzsihadista szervezet konkrét területeket, köztük a szénhidrogén kitermelésében vagy szállításában kulcsfontosságú térségeket is ellenőrzése vagy állandó fenyegetése alá tudott vonni. A nyugat-iraki Anbar tartományt, illetve a kurdokkal szomszédédos stratégiai jelentőségű Moszult elfoglaló szélsőségesek térnyerése, az iraki állam szétesésének perspektívája kezdetben komoly, a korábbi években nem látott lehetőséget biztosított Kurdisztán számára, hogy lazítson függőségén, sőt újból belengesse a függetlenségi népszavazás kiírását.

Az iraki hadseregnél szervezettebb Pesmerga segítségével képes volt feltartóztatni a már Erbilt fenyegető fegyvereseket, az immár nyugati légicsapások és fegyverszállítások által támogatott ellenoffenzíva során pedig a kurd lakosságú területek nagy része felett sikerült helyreállítania a fennhatóságát. A visszafoglalt vidékek között volt a korábban vitatott hovatartozású Kirkuk is, amely mindamellet, hogy szimbolikus helyszínként jelenik meg a kurd történelmi emlékezetben, országos szinten is kiemelkedő szénhidrogénkészletekkel bír. Miután Bagdad erői feladták a várost, a pesmergák idén szeptemberig több lépésben ellenőrzésük alá vonták a kulcsfontosságú területet.

A kezdeti kurd eufóriát, illetve relatív területi és stratégiai nyereségeket követően azonban a kurd döntéshozók hamar szembesültek az ISIS keltette új helyzet nehézségeivel is. Az Iszlám Állam előrenyomulása ugyanis néhány hónap leforgása alatt menekültek tömegeit késztette a magát évek óta toleráns, biztonságos, fejlődő szigetként aposztrofáló autonómia területére. A többségében iraki, de részben szíriai befogadottak száma a Világbank adatai szerint ez év elején már elérte a másfél millió főt, vagyis Kurdisztán lakossága rövid időn belül csaknem harmadával nőtt meg.

A permanens olajviták következtében időről időre elzáródó bagdadi pénzcsap miatt egyébként is törékeny költségvetési helyzet 2015 elejére mély gazdasági krízisbe torkollott. A kurd ellátórendszer (beleértve a menekülttáborok fenntartását, az oktatási intézményeket, valamint a háború miatt egyébként is túlterhelt egészségügyi rendszert) nem bírta a helyzetet kezelni, és gyakorlatilag az összeomlás szélére sodródott. A közel kilencven százalékban az olajbevételektő függő regionális büdzséből kurd illetékesek szerint jeleneleg több milliárd dollár hiányzik a menekülthelyzetet leszámítva is, így pedig további pótlólagos forrásokra is szükség lenne. A harcokra fordított kiadások pedig a nyugati államok transzferei ellenére is egyre nehezebben teremthetők elő, a közlések szerint jelenleg három hónapos csúszás van a pesmergák bérezésében. 

A válsághelyzet ellenére egyelőre nem mutatkozik jel a Bagdaddal történő kiegyezésre sem, erre utal, hogy a kurdok júniusban egy hónap alatt megháromszorozták (74 százalékra emelték) a közvetlenül Törökországban eladott olaj mennyiségét, ami meghaladja a tavaly kialkudott kvótát. Noha a török értékesítés továbbra is fontos ütőkártya maradt Erbil kezében, a tavaly hivatalba lépett iraki kormányfő, Haider al-Abádi gyorsan felismerte az Ankarával fenntartott jó viszony fontosságát, és több éves elhidegülést lezárva konkrét energetikai tervekkel kereste meg a törököket – tulajdonképpen rálicitálva a kurd ajánlatra.

Hosszabb távú következményei is lehetnek a mostani válságnak. Miután átmenetileg hónapokig Kurdisztán területén húzódott az egyik frontvonal, Erbilben pedig hosszú évek után robbantásos merényletre is sor került, eltűnt az üzleti befektetések eddigi sikere szempontjából létfontosságú biztonság illúziója, ami megmutatkozik a beruházási és tőkebeáramlási statisztikákon is. A szénhidrogén-termelő vállalatok felé ugyanakkor csak júniusig három milliárd dolláros nagyságrendű tartozás halmozódott fel a bagdadi kifizetések hiányában, ami hosszú távon alááshatja az olajszektor jelentőségét. A nyomott kőolajár okozta deficit mindezt csak fokozza.

Belpolitikai feszültség

Miközben tehát a részben az új iraki szövetségi állam struktúrájából adódó, „örökölt” anomáliák, részben pedig az Iszlám Állam jelentette új kihívások következtében a korábbi évek prosperálását felváltó gazdasági válság terheli Kurdisztánt, augusztusban egy előre látható „időzített bomba” robbant fel a feszült belpolitikai légkörben. A KDP-t immár 1979 óta vezető Maszúd Barzani egy évtizede tartó, a 2013-ban az erbili törvényhozás által két évvel meghosszabbított elnöki mandátumának második terminusa is lejárt, a pártok azonban a többszintű krízis közepette is képtelennek bizonyultak egyezségre jutni utódlásáról. 

Nem csak a rendkívüli helyzet idézte elő a patthelyzetet: a Barzani család szerepe az iraki kurd ellenállás és identitás kialakulásában az 1920-as évekre nyúlik vissza, maga Maszúd Barzani pedig tulajdonképpen a nyolcvanas évek vége óta meghatározó, ha nem is egyedüli vezetője maradt az autonómiatörekvéseknek. Belső személyi kultusza mellett taktikus politikai hozzáállásával mindeddig képes volt arra, hogy a KRG érdekvédelmét a bagdadi politikában megtartott befolyásával, mérlegszerepével kombinálja, miközben katonai szempontból, demokratikus államberendezkedésével, valamint szabadpiacot preferáló gazdaságpolitikájával a kulcsfontosságú külföldi donorok, mindenekelőtt az Egyesült Államok megbízható partnerévé vált – jellemző, hogy tavaly a Time magazin a potenciális év emberei között emlegette Barzanit.

Míg azonban a fejlődés árnyékában burjánzó állami korrupciót, a kurdisztáni társadalomban felszínre törő egyenlőtlenségeket, illetve az államvezetésben tapasztalható klientúraépítést eddig elfedte a gazdasági siker valamint az ezen alapuló politikai stabilitás, addig a mostani sikertelenség már a közszféra képviselőit is tüntetésre késztette – amire legutóbb 2011-ben, részben az „arab tavasz” hatására volt példa. Bagdadhoz hasonlóan sorra kerülnek elő a kormánypártot érintő korrupciós ügyek, így például a törökországi olajeladások átláthatatlansága, valamint egyre több kritikusa akad az Ankarára túlzott mértékben támaszkodó kül- és gazdaságpolitikának. Az ellenzéki média átmeneti korlátozása csak élezte a feszültséget.

A négy évvel ezelőtti elégedetlenség a „Barzanisztán és Talabanisztán” néven is emlegetett kétpátrendszer felbomlásához, illetve az újonnan alapított Gorran ellenzéki mozgalom megerősödéséhez vezetett, amely az akkori mandátumkiterjesztést is élesen bírálta. Hiába lettek azonban kormánytagok, az elnöki vitában továbbra is Barzani távozását követelték, mígnem az elnök unokaöccse, Necsirván Barzani miniszterelnök menesztette a „renegát” minisztereket – az átmeneti államfői szerepre kijelölendő parlamenti elnöknek pedig gyakorlatilag megakadályozták az Erbilbe történő beutazását. A válság miatt nem zárható ki az előrehozott választás sem, a kulcskérdés azonban – a jelenlegi erőviszonyok mellett – az elnöki szék sorsa. Barzani a kisebb frakciók, illetve független képviselők segítségével akár meg is szerezheti a mandátumhosszabbításhoz szükséges többséget, miután a két másik nagypárt, a PUK és a Gorran együttesen csak 42 hellyel rendelkezik a 111 fős medzsliszben. 

A kurd belpolitikai válság ráadásul épp egy olyan időszakban mélyül el, amikor kulcsfontosságú offenzívákban lenne szükség a pesmergákra, illetve az erbili nemzetközi koalíciós központra a Moszul felszabadítása ellen indítandó offenzívában. Egy belül megosztott Kurdisztán az előbb vagy utóbb bizonyos értelemben új alapokra helyezendő iraki állam kialakításában csekélyebb érdekérvényesítő képességgel képes csak részt venni, a térségbeli kurd mozgalmak között eddig betöltött szerepe pedig az észak-szíriai fejlemények tükrében tovább erodálódhat. Barzani eddig nyíltan elkülönítette magát a PKK-tól, illetve az észak-szíriai baloldali kötődésű mozgalmaktól, és az elmúlt hetekben sem tiltkozott a török légierő észak-iraki PKK-állások ellen indított bombázása ellen. Hosszú távon azonban egy megerősödő, egységesedő rivális kurd szomszédos terület elhomályosíthatja azt az iránytű szerepet, amit sokak szemében Kurdisztán jelenleg betölt.

Ugyan az analógia csak részben egyezik a tényekhez, érdekes párhuzam vonható a tavalyi iraki válastási krízissel: akkor a korábban visszavonulását bejelentő, kritikusai szerint autokratikus hatalomépítésbe kezdő és a korrupt politikai rendszer anomáliáit kihasználó Núri al-Maliki iraki miniszterelnök hosszú ideig ellenállt a félreállását sürgető kéréseknek, mígnem az ISIS-előretörés közepette az amerikai kormánytól meg nem kapta a selyemzsinórt. Barzani szerepével szemben ugyanakkor mindeddig nem merült fel az USA fellépése, amit Ash Carter védelmi miniszter júliusi, illetve a szenátusi republikánus küldöttek közelmúltban tett erbili látogatása is bizonyít.