Mi a következő az új legjobb barátoknak?

Lehet-e együttműködés Irán és az Egyesült Államok között? A felek egyelőre elhárítják ennek lehetőségét, még túl messze vannak az álláspontok egymástól. De a Bécsben megkötött egyezmény egyértelmű lépést jelent a viszony rendezésének irányába, és a térségbeli konfliktusok megoldásán való közös munkálkodás is közelebb hozhatja az országokat. Az természetesen csak hosszabb távon derül ki, hogy mennyiben számít majd történelmi jelentőségűnek az egyezmény, beváltja-e az elnök hozzá fűzött reményeit.

Sok mindent el lehet mondani az iráni nukleáris egyezmény megkötése után a két ország viszonyáról, de azt, hogy ezután szövetségesek lennének, semmiképpen sem. Barack Obama amerikai elnök nyilatkozataiban továbbra is ellenfélnek titulálja Iránt, míg Ali Khamenei ajatollah, Irán legfőbb vezetője az egyezmény megkötése utáni első beszédében hangsúlyozta, hogy a megegyezés egyáltalán nem fog változtatni az „arrogáns” USA-hoz való hozzáállásán. Az amerikai kongresszusban is ellenségként tekintenek az irániakra és érvelésüket alátámasztandó az észak-koreai sikertelen megegyezés analógiájával élnek. De egy másik történeti példával élve egészen más színben tüntethetjük fel az iráni megegyezést. 

Fareed Zakaria a Washington Post oldalán megjelent írásában von párhuzamot a mostani iráni és az 1970-es évek kínai békülési folyamata között. Kína akkori elnökét, Mao Ce-tungot tartották a kor leginkább Amerika-ellenes vezetőjének, aki aktívan támogatott olyan forradalmi mozgalmakat, amelyek amerikai érdekeket veszélyeztettek a régióban, például Észak-Vietnámban, Indonéziában és Malajziában. Ezek nagyon szembeszökő párhuzamok a szintén regionális nagyhatalomnak számító, térségében legnépesebb Iránnal, akit gyakran vádolnak meg terrorista csoportok, például a Hamász és Hezbollah, valamint a nyugati politikusok által illegitimnek tartott szíriai elnök, Bassár el-Aszad támogatásával.

További párhuzam az is, hogy a politikai ellenzék Richard Nixon akkori elnöktől szintén egy „jobb üzletet” követelt, akárcsak a mai republikánusok uralta kongresszus. Nixonnal szemben az volt a kritika, hogy hátat fordított Tajvannak és hagyta, hogy a Kínai Népköztársaság 1971-ben átvegye a helyét az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Az ellenzék az Obama adminisztrációtól ma is egy „jobb üzletet” követel, amelyben Irán hozná a nagyobb áldozatokat, és nem az Egyesült Államok. Hosszabb távon végül az idő Nixont igazolta, lehet, hogy ugyanez a sors vár majd Obamára is.

1972-ben Richard Nixon és Henry Kissinger azért ült le tárgyalni Mao Ce-tunggal és Csou En-laj miniszterelnökkel, hogy eltántorítsák Kínát Észak-Vietnám támogatásától. Ahogy az akkori forrásokból megtudhatjuk, a kínai hadiszállítmányok mennyisége a tárgyalások idején jelentősen megnövekedett. Mégis, hosszú távon a tárgyalások hatására sikerült Kínát integrálni a világgazdaságba, beépíteni a rendszerbe, amely által Kína is érdekeltté vált a rendszer fenntartásában, sokkal inkább, mint annak destabilizációjában. Ez az érvrendszer szól az iráni megegyezés mellett is. És persze az is, hogy az Egyesült Államok és Irán álláspontja több stratégiai kérdésben megegyezik a közel-keleti régióban. 

Ilyen kérdés például Afganisztán. Az al-Monitornak adott interjújában James Dobbins, a veterán diplomata, aki már a 2001-es amerikai megszállás idején is tárgyalt a jelenlegi iráni külügyminiszterrel, Mohammad Javad Zariffal az új afgán kormány megalakításáról, kijelentette, hogy „Afganisztánnal kapcsolatban az amerikai és az iráni érdekek nagyban megegyeznek… és hasonló politikát folytattak az elmúlt tizenkét évben, esetenként bizonyos fokú egyeztetéssel és mindenképpen sok párhuzammal”. Irán egyrészt szeretné megvédeni az afganisztáni síita kisebbséget, másrészt mindig is a Talibán ellenségének számított, ezért támogatja azon törekvéseket, hogy Afganisztánban egy szekuláris, demokratikus kormányzat jöjjön létre, ami biztosítja az ország stabilitását és gátat vet a szélsőségeknek. 

Egy másik színtere lehet az együttműködésnek Irak. Az Iszlám Állam előretörése legalább annyira sérti az iráni, mint az amerikai érdekeket. A szervezet 2004-es megalakulása után 2008-ra igencsak visszaszorult Irakban, de a miniszterelnök, Núri al-Máliki szunnitaellenes fellépése új támogatókat szerzett a terroristáknak. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Iszlám Állam, például az al-Kaidával ellentétben, sokkal kevésbé Nyugat-, mint inkább síitaellenes. Ennél fogva Irán már a kezdetektől támogatja a helyi síita milíciákat, akik az Iszlám Állam legkitartóbb ellenfeleinek bizonyultak a harcok kirobbanása óta. Emellett azt is meg kell említeni, hogy a jelenlegi, elődjénél sokkal óvatosabb kisebbségpolitikát folytató iraki kormány felállításában is együttműködött Irán az Egyesült Államokkal, ezzel elismerve, hogy a szunnitákra is szükség van az iraki stabilizációs folyamatban.

Az interjúban James Dobbins Szíriát nevezte meg a „teljes régió destabilizációs magjának”, ezért itt tartja legsürgetőbbnek a két ország együttműködését, de egyben a legkomplikáltabbnak is. Míg Irán a lázongások kitörése óta szilárdan kitart az Aszad rezsim mellett, az Egyesült Államok egyre nagyobb mértékben támogatja az ellenzéki erőket, mind felszereléssel, mind kiképzéssel, az elnöki hatalom megdöntése érdekében. Dobbins szerint azért is szükséges minél előbb megoldani a már régóta húzódó konfliktust, mert Szíria „mágnesként vonzza magához a szélsőségeseket az egész muszlim világból, akik nem Irakot, Jement vagy Afganisztánt lepik el, hanem Szíriát, ezért ha az itteni konfliktust le lehetne csitítani, akkor ez lehetne a legnagyobb lépés a régió stabilizálására.”

A megegyezésre, végképp a közös fellépésre Szíriában nagyon kevés esély van, de a nukleáris egyezmény mindenképpen jó platformot jelenthet a jövőben a két ország közötti együttműködéshez. Az amerikaiak részéről a türelmes, inkrementális politika, míg az irániak részéről a szélsőségesek lecsitítása, majd a hatalom átadása az 1979-es forradalom után született fiatalabb generációnak, akik már a modernizáció hatása miatt közelebbi kapcsolatban állnak a nyugati világgal, de mindezek előtt leginkább a bécsi szerződés betartása elvezethet a korábbi jó viszony helyreállításához.

Természetesen ezek nagyon optimista várakozások és valószínűleg még hosszú éveket, akár évtizedeket kell várni a realizálódásukra, tekintetbe véve, hogy a jelenlegi vezetés még egyértelműen Amerika-ellenes, és arról is gondoskodtak már, hogy az utódlás is ehhez tartsa magát. A legfőbb vezetőt Iránban a Szakértők Tanácsa választja, amelynek élére 2015. március 10-én Mohammad Yazdiit, a papság ultrakonzervatív vezetőjét nevezték ki, ezzel biztosítva a kontinuitást a jelenlegi politikában.

Bizakodásra adhatnak okot azonban az iráni elnök, Hasszán Rohani szavai, amelyek szerint a felek a bécsi egyezménnyel „lépésről-lépésre lebontják a bizalmatlanság falát”. Bár nehéz megmondani, hogy mit hoz a jövő, de az egyezménnyel véget érhet a szankciók korszaka, felgyorsulhat az enyhülés a két ország közti viszonyban, ami végül elvezethet az együttműködéshez.