Miért tartják Botswanát az egyik legsikeresebb afrikai országnak?

Botswana előrelátó gazdaságpolitikai döntéseivel, a vidéki lakosság életszínvonalát is növelni igyekvő, hosszú távra tervező fejlesztő koncepciójával sikeresen elkerülte az Afrikában oly gyakori nyersanyag-átkot, így módszerei példát nyújthatnak a kontinens számos országának is.

Afrika egyik büszkesége

Botswana a Dél-Afrikai Köztársasággal, Namíbiával, Zambiával és Zimbabwével határos Franciaország-méretű ország, amely mindössze 2,2 millió lakossal büszkélkedhet, azonban tagja a közepesen magas jövedelmű „elitklubnak” szubszaharai Afrikában. (Namíbiával, Mauritius-szal és a Dél-Afrikai Köztársasággal együtt).

Botswana nemcsak stabil demokratikus értékrendjéről (a legrégibb demokrácia Dél-Afrikában), hanem sikeres gazdaságpolitikai döntéseiről is híres. Ahogy a gazdasági szakirodalomban emlegetik, fejlődése mentes az Afrika-szerte oly jellemző „szindrómáktól”. A szindrómák, azaz fejlődési csapdák egy része a nyersanyagok kitermeléséhez kapcsolódik. Mivel Botswana a világ legjelentősebb gyémánttermelője (bevételek szempontjából), ebben a bejegyzésben a nyersanyag-átok jelenségével foglalkozunk részletesebben.

A nyersanyag-átokról

Logikus feltételezés, hogy ha egy országban egyik pillanatról a másikra nyersanyagkincset fedeznek fel, az áldásos hatást gyakorol a gazdasági növekedésre. Afrikában a Szaharától délre azonban számtalan ország gazdaságtörténete rácáfol erre a hipotézisre (lásd Kongói Demokratikus Köztársaság, Sierra Leone, Nigéria, Zambia, stb.). Mi lehet az oka annak, hogy a pluszbevételeket nem sikerül előrelátóan felhasználni a legtöbb afrikai országban?

Az ásványkincsek kivitelétől való túlzott exportfüggőség hatalmas veszélyeket rejt: a világpiaci árak fluktuációja miatt az állami büdzsé nehezen tervezhető, a bevételek nem azonnali felhasználása (megtakarítás vagy befektetések érdekében) súlyos ellenérzéseket szül a mélyszegénységben élő társadalmi rétegekben, politikailag nehezen megvalósítható. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom gyakorlatilag elvárja a vezetőktől, hogy amikor „jól megy a szekér”, azaz magasak a nyersanyagárak, azt a társadalom életszínvonalának javítására költsék (építsenek kórházakat, iskolákat, utakat, építsenek ki komplexebb szociális védőhálót). Ha a kormány enged ennek a nyomásnak, arra számítva, hogy a  magas nyersanyagárak tartósak lesznek, idővel nehéz helyzetbe kerülhet. Hiszen amikor a nyersanyagárak visszaesnek, azaz az állam előre nem látható módon kevesebb bevételhez jut (a Brent olaj ára például 2014 júniusában még elérte a 112 dollárt, 2015 januárjában 47 dolláros mélypontra süllyedt, jelenleg 57 dollár körüli a hordónkénti ára, tehát egy év alatt az olajexportőr országok bevétele akár felére is visszaeshet) , az elkezdett látványos nagyberuházások gyakran félbeszakadnak, általánossá válik a szerződések nem teljesítése az állam részéről, hirtelen félbeszakadnak a magas nyersanyagárak idején meghirdetett szociális programok. Megrendül a jogállamiság, és a politikai vezetésbe vetett bizalom is meredeken zuhan.

Botswana ezt a helyzetet úgy kerülte el, hogy az alacsony árakat úgy kezelte, mintha a kedvezőtlen helyzet tartósan fennállhatna, de amikor az árak magasak voltak, azt váratlan (és semmiképp sem fenntartható) szerencseként értékelte. Ez a gyakorlatban egy rendkívül prudens, óvatos makrogazdasági politikát eredményezett: ha nyersanyagaikért magas árat kaptak, a „pluszt” alapokba fektették (azaz a gazdaságba mindig csak annyit áramoltattak, amennyit az „túlhevülés” nélkül fel tudott szívni), alacsony bevételek idején pedig a jó előre félretett pénzt használták fel arra, hogy egyenletes legyen a kormány rendelkezésére álló források mennyisége.

„Hollandkór”

Korrupció

A pluszbevételek könnyen „megszédíthetik” a nyersanyagokban gazdag országok politikusait. Bevett gyakorlat, hogy az olaj- és bányásztársaságok Afrikában nem hozzák nyilvánosságra, mennyit fizetnek a kormánynak a nyersanyagvagyon kiaknázásáért. Számos fizetési tétel merülhet fel a bányászati koncesszióért fizetett összegtől és adófizetéstől a bányajáradékon (a kitermelt nyersanyag értéke után fizetett járadék) és nyereségrészesedésen át a természetbeni fizetségig. Ha ezen kifizetések mértéke nem kerül nyilvánosságra, akkor különösen nagy a kísértés, hogy azokban az országokban, ahol nincs kialakult intézményrendszere a politikusok elszámoltatásának, növekedjen a korrupció. (Ezen a rossz gyakorlaton kíván változtatni például a „Publish What You Pay” kezdeményezés, amely számos afrikai országban tevékenykedik).

A korrupt kormányok nemcsak a jelen, hanem a jövő generációknak és politikai vezetéseknek is hatalmas károkat tudnak okozni: a nyersanyagban gazdag harmadik világbeli országokban például nagy „divat” a future ügyletek kötése a kitermelésre. Például egy állami tulajdonban lévő olajvállalat gyakorlatilag előre eladhatja az olajkitermelést, azaz pénzt kaphat (ma) cserébe a jövőbeni olajszállításokért. Ez valójában nem más, mint a jövőbeni termelésre felvett hitel, és ez azt is jelenti, hogy a jövő kormányait a jelenleg hatalmon lévő kormány megfosztja bevételeitől. Ráadásul a megnövekedett adósságszolgálat (államadósság utáni tőketörlesztési és a kamatfizetési kötelezettségek teljesítése) a jövőben is nehezítheti a gazdasági növekedést, főleg amikor a nyersanyagárak alacsonyan „szállnak”.

Hogy az afrikai korrupció mértékéről legyen némi fogalmunk: a francia CCFD/Terre solidaire elnevezésű civil szervezet annak igyekezett utánajárni, hogy a fejlődő országok korrupt vezetői mennyi pénzt tartottak/tartanak külföldön: Mobutu (1997-ben meghalt), aki a Kongói Demokratikus Köztársaság diktátora volt évtizedeken keresztül, külföldi számlákon az ország akkori éves GDP-jénak megfelelő mintegy 5-6 milliárd dollárt tartott. Franciaországban eljárás indult Omar Bongo Ondimba (azóta meghalt) korábbi gaboni elnök, Denis Sassou Nguesso kongói elnök és Teodoro Obiang Nguema Mbasogo egyenlítői guineai elnök és családtagjaik ellen, a vád, hogy állami pénzekből vásároltak maguknak luxus-ingatlanokat. Nguesso-nak állítólag 24 luxus-ingatlana és 112 bankszámlája volt Franciaországban, Bongo és rokonai pedig mintegy 30 luxus-ingatlant tulajdonoltak a francia riviérán és Párizs felkapott negyedeiben. 

Szeretné tudni, hogy alakult az afrikai diktátorok vagyonának elkobzásáért indított per Franciaországban? Folytassa az olvasást az afrikablog.hu-n!